Az első a jeges éjszakák közül.
Kilenc óra tájban elmerült a nap. Sürü sötétség ereszkedett a földre,
néhány csillag volt csupán látható, két órával később pedig a hold
karéjja. Puskámmal és kutyámmal vándoroltam az erdőben, nagy galyrakást
hordtam össze, meggyujtottam és a lángok fénye a fenyőágak között
lobogott. Semmi fagy.
Az első a jeges éjszakák közül! mondottam. És bóditóan heves öröm áradt
el rajtam.
Üdv nektek emberek és állatok és madarak, üdv a magányos éjszakára az
erdőben, az erdőben. Üdv a sötétségre és istennek a fák között szálló
susogására, üdv az édes, egyhangu mormolására a csendnek, a mint fülembe
suhan, üdv a zöld lombra, a sárga lombra, üdv az élet hangjára, amelyet
hallok a fü csittegő növésében és a kutya horkolásában. Dörgő éljen a
vadmacskára, amely a hasán fekszik, les és készenlétben van, hogy
rávesse magát a vadra, a sötétben, a sötétben. Üdv a föld könyörületes
csöndjére, a csillagokra, a holdkaréjra, mindezekre, mindenre…
Fölegyenesedtem és hallgatóztam. Nem hallott senki. Leültem megint.
Köszönet a magányos éjszakáknak, a hegyeknek, a sötétségnek és a tenger
mormolásának: a szivemen csapkod át! Köszönet az életemért, a
lélegzésért, a kegyért, hogy élhetek ma éjjel, mindezért köszönetet
mondok igaz szivemből. Hallgatózz keletnek, hallgatózz nyugatnak, nem,
hallgatózz. Az örök isten ez! Ez a csönd, ami fülembe susog, a mindenség
vére, az isten árasztja, aki bennem él és aki az egész világban él. A
máglyám fényében csillogni látok egy pókhálót, a tengerről evezővel
hajtott csónakot hallok és északon az északi fény tör az ég felé! Ó,
hallhatatlan lelkemre mondom, hogy köszönetet mondok azért is, mert én
vagyok az, aki itt ül…
Csend. Egy fenyőtoboz tompán bukott a földre. Egy fenyőtoboz lehullt!
gondoltam. A hold magasan járt az égen és a láng libegett a félig
leégett máglyán és alvásra készült. És a késő éjszakában lassan
hazavándoroltam.
A második jeges éjszakában ugyanaz a csönd, és ugyanaz a csöndes, szelid
időjárás. Lelkem nyugtalan. Mechanikusan megyek egy fa alá, sapkám a
szemembe huzom mélyen, hátammal nekitámaszkodok a fának és kezem a
nyakam köré fonom. Magam elé meredtem és gondolkodtam: a magamrakta tüz
fölcsapó lángja vakitotta a szemem és én nem éreztem azt. Hosszu ideig
álltam ugyanabban a helyzetben, gondolatlanul és belemeredtem a tüzbe;
először lábam mondotta föl a szolgálatot és fáradt lett; egészen
megmerevedett és leültem. Csak most tudtam gondolkodni azon, hogy mit
cselekedtem. Miért is néztem annyi ideig a tüzbe?
Asopus fölemelte a fejét, hallgatózott, lépéseket hallott, Éva tünt föl.
– Ma este végtelenül gondterhes és szomoru vagyok! – mondottam.
Nagy részvétében nem tudott szólni szemmit.
– Három dolgot szeretek, mondtam azután. Szeretek egy szerelmes álmot,
amit álmodtam valaha, téged szeretlek, és szeretem ezt a darab földet.
– És mit szeretsz leginkább?
– Az álmot.
Csönd lett megint. Asopus ismerte Évát, oldalára hajtotta a fejét és
nézte őt. Tovább mormoltam:
– Ma az uton láttam egy leánykát, kedvesével ment, kar a karban. A
lányka rámmutatott a szemével és amikor elhaladtam mellettük a
nevetéstől alig tudta tartóztatni magát.
– Min nevetett?
– Azt nem tudom. Valószinüen rajtam nevetett. De miért kérded?
– Ismered őt?
– Igen, köszöntöttem őt.
– És ő nem ismert meg?
– Nem… Ám miért ülsz most itt és miért kémlelsz engem. Ez nem szép
tőled. Nem fogsz arra kényszeriteni, hogy megmondjam a nevét.
Szünet.
Ujból mormolni kezdtem:
– Hogy min nevetett? Nagyon kacér ő; de hogy min nevetett? Jézus
Krisztus nevére, mit is tettem neki?
Éva válaszolt:
– Csunya volt tőle, hogy kinevetett téged.
– Nem, nem volt csunya! – kiáltottam. Nem szabad vádolnod őt, semmi
rosszat nem tett és igaza volt, ha nevetett rajtam. Hallgass, az ördögbe
is, hagyj engem békében, érted?
Éva megijesztett a mozdulatlanságával. Ránéztem és ugyanabban a
pillanatban megsajnáltam kemény szavaimat, térdre estem előtte és
összekulcsoltam a kezem.
– Menj haza, Éva! Te vagy az, akit legjobban szeretek a világon; hogyan
is szerethetnék egy álmot? Az tréfa volt csupán; te vagy az, akit
szeretek. Ám most menj haza, reggel eljövök hozzád; gondolj rá: én a
tiéd vagyok, ne feledd ezt. Jó éjt!
És Éva hazament.
Harmadik a jeges éjszakák közül, egy éjjel a legfeszültebb várakozásban.
Ha legalább valami kevés fagy lenne! A fagy helyett csöndesen mozgó
meleg naplemente és az éjszaka olyan volt, mint a langyos szellő.
Fölpiszkáltam a tüzet…
– Éva, alighanem nagy gyönyörüség lehet, ha valakit a hajánál hurcolnak.
Az ember annyi őrültségre képes. Az embert például völgybe le, hegyre
föl hurcolják a hajánál és amikor megrettenten kérdezik, hogy mi
történik itten, nyugodtan felelheti: a hajamnál hurcolnak. És ha azt
kérdik: ne segitsek neked, ne szabaditsalak meg? akkor azt lehet
felelni: Nem! És ha kérdik: és kibirod ezt? akkor felelni: igen, én
kibirom; mert imádom a kezet, amely hurcol engem… Éva, tudod, mit tesz
remélni?
– Igen, azt hiszem.
– Látod Éva, hinni az valami csodálatos, sőt néha egészen rendkivüli.
Például az ember egy reggelen mehet az uton és remélheti, hogy
találkozik azzal, akit szeret. És találkozik vele? Nem! Miért nem? Mert
az a valaki azon a reggelen máshol járt és mással beszélt… A hegyekben
megismertem egy öreg remetét. Ötvennyolc éve vak már és elmult már
hetven éves Ugy tünik neki, hogy időről-időre jobban lát; egyöntetüen
halad a javulása és reméli ha semmi közbe nem jön, néhány év multán
meglátja a napot. A haja fekete még, de szeme már egészen fehér. Amikor
együtt ültünk az ő erdei kunyhójában és pipáztunk, akkor arról a sok
mindenről beszélt, amit látott, mielőtt vak lett volna. Kemény, erős
ember, nem érzelgős, megingathatatlan és őrizi a reménységét. Amikor
bucsuzni kezdtem, kikisért és odakünn különböző irányokba mutogatott.
Arra van észak, mondotta és arra van dél. Egy darabig ebben az irányban
menj, mondta, és ha már lefelé haladtál a hegyről, akkor megfordulsz és
ebben az irányban haladsz tovább. Nagyon helyesen, mondottam én. Ekkor
fölnevetett az öreg remete és az tmondta: Látod, negyven vagy ötven
évvel ezelőtt nem tudtam ezt; azóta jobban látok tehát; mindig javul.
Akkor meghajolt és eltünt a kunyhóban, az ő földi otthonábun. Akkor
azután leült a háza elé és tovább reménykedett abban, hogy pár év multán
meglátja a nap karéjját… Éva, valami igen csudálatos a reménykedés. Most
például abban reménykedem én, hogy elbirom feledni azt a személyt,
akivel ma reggel nem találkoztam a hegytetőn.
– Olyan különösen beszélsz.
– Ma van az utolsó jeges éjszaka! Igérem neked, Éva, hogy holnapra
egészen más ember leszek. Hagyj most egyedül. Holnap nem fogsz
rámismerni; ha hozzád jövök, nevetni fogok és megcsókollak téged te édes
gyermek. Gondolj rá: ez az éjszaka még az enyém; azután más ember
leszek; néhány óra multán már bekövetkezik az. Jó éjt Éva!
– Jó éjt.
Közelebb huzódtam a tüzhöz és bámultam a lángokat Egy fenyőtoboz hullt
le az ágról; itt, amott egy száraz ág is lehullott, az éjszaka mély.
Behunytam a szemem.
Egy óra multán az agyam bizonyos ritmusra munkált; énekeltem a nagy
csöndben. Fölnéztem a félholdra és ugy tünt nékem, mint valami fehér
kagyló és én olyasfélét éreztem iránta, mintha szerelmes lennék belé és
éreztem, hogy elpirulok. Ez a hold! mondtam csöndesen és fájdalmasan. Ez
a halál! A szivem szelid verésekben kopogott felé. Néhány
pillavillanásig tartott az egész. Zugott némileg, valahonnan idegen szél
kerekedett elé, egy különös légnyomás. Mi ez? Körülnéztem, de nem láttam
semmit, senkit! A szél hiv magához és szivem fájdalmasan engedelmeskedik
a hivásnak. Ugy éreztem, hogy kiemeltek a környezetemből, kiemeltek
önmagamból, odanyomtak egy láthatatlan mellre és szemem könnyes lett;
reszkettem – isten lát engem és valahol a közelben van. Mindez néhány
pillahunyásig tartott. Oldalt forditottam a fejem, a különös légnyomás
eltünt és én olyasmit láttam, mint a hátát egy szellemnek, aki hangtalan
lépésekkel kifelé tart az erdőből…
Rövid ideig sulyos némaságérzéssel kinlódtam, a nagy izgalom egészen
kimeritett, olyan halálosan fáradt lettem és elaludtam.
Mire fölébredtem, eltünt az éjszaka. Ah, régen nem kóboroltam ilyen
sanyaru állapotban, láz volt minden tagomban és vártam minden
pillanatban, hogy valami betegség a földre terit. Gyakran mindent a feje
tetején láttam állani, mindent kigyulladt arcommal láttam és mély
szomoruság uralkodott rajtam.
Most elmult már.