A lomb sárga lett, a krumplivirág magasra nőtt, most állt virágzásban és
a vadászati tilalom letelt már; hófajdokat, fajdokat, nyulakat lőttem;
egy napon sast lőttem. Csöndes, magas ég, hüvös éjszakák, sok tiszta
hang és kedves csendülések erdőn-mezőn. Nagyszerüen és békésen pihent a
világ…
– A két alka dolgában azóta semmit nem hallottam Mack urról! mondottam a
doktornak.
– Azt Edvardának köszönheti, mondta. Tudom, magam is hallottam, hogy
mennyire ellene szegült apja tervének.
– Nem köszönöm meg neki…
Vénasszonyok nyara. Az ösvények ugy nyiltak a lombja hulló erdőbe, mint
bőrövek, mindennap uj csillag szállt az égre és a hold árny módjára
kószált, árny módjára, amit aranyba és ezüstbe mártottak.
– Isten segits, de hiszen te házas vagy Éva!
– Nem tudtad?
– Nem, nem tudtam.
Némán szoritotta a kezem.
– Isten legyen veled gyermek, mit teszünk most?
– Amit te akarsz. Talán még nem utazol el; amig itt vagy, boldog leszek.
– Nem, Éva.
Zavarodottan nézett és egész idő alatt a kezem szorongatta.
– Nem Éva, nem, menj. Soha többé!
És multak az éjszakák és jöttek a napok; már a harmadik nap mult el ama
beszélgetés óta. Éva nagy kötéllel ment az uton. A nyár alatt mennyi
tüzifát hordott is haza az a gyermek!
– Éva tedd le a köteget és mutasd; hadd nézzem meg, kék-e még a szemed?
A szeme vörös volt.
– Nem, mosolyogj megint. Éva én nem tudok elleni nélküled tovább, a tiéd
vagyok, a tiéd vagyok.
Este. Éva énekel, hallom a hangját és forróság lep el.
– Éva, szépen énekelsz ma este.
– Igen, én boldog vagyok!
És mert ő kisebb, ugrott egyet, hogy karját a nyakam köré fonhassa.
– De Éva megsebezted a kezed? Istenem, hogy lehettél ennyire
vigyázatlan?
– Az nem tesz semmit!
Arca is rendkivüli mód ragyogott.
– Éva, beszéltél már Mack urral?
– Egyszer!
– Mit mondott ő és mit mondtál te?
– Igen szigoru lett hozzánk, az uramat éjjel-nappal a szinben
dolgoztatja és engem rákényszerit minden lehetetlen munkára. Azt is
rámparancsolta, hogy munkát végezzek.
– Miért teszi ezt?