Másnap reggel, ahogy kiléptem Edvardát az ajtóm előtt találtam.
Az éjszaka folyamán átgondoltam mindent és határoztam. Nem, miért
kábitassam el magam ettől a szeszélyes perszónától, egy halászlánytól,
egy müveletlen teremtéstől; nem ült elég ideig szivemben a neve és nem
kinozott eleget? Elég ebből! Egyébként ugy tünt nékem, hogy épen a
közönyösségemmel jutottam közelebb hozzá és azzal, hogy gunyoltam őt.
Ah, milyen elragadóan gunyoltam őt; miután ő több perces beszédet
tartott; nyugodtan csak annyit mondtam: Igaz! Valamit mondani akart
nekem!…
Ő a kő mellett állott. Igen izgatott volt, elém akart futni, már
kiterjesztette a karját, de állva maradt és a kezét dörzsölte. Sapkámhoz
nyultam és némán köszöntöttem őt.
– Ma csak egyet kivánok öntől, Glahn! Megindultan beszélt, de én semmit
nem erőlködtem, hogy meghalljam, amit mondani akar. Hallottam, hogy ön a
kovácsnál volt. Egy este volt, amikor Éva egyedül ült odahaza.
Kihuztam magam és eleltem:
– Ki mondta ezt?
– Én nem spionkodok! – kiáltott. Tegnap este hallottam, az apám
beszélte. Amikor tegnap este annyira átázottan mentem haza, akkor mondta
az apám: Te ma kigunyoltad a bárót? Nem! feleltem. Hol voltál mostanig?
kérdezte akkor. Azt feleltem: Glahnnál voltam! Ekkor beszélte el az
apám.
Leküzdöttem a vágyakozásom és azt mondtam:
– Éva nálam is volt!
Itt is volt? A kunyhóban?
– Többször is! Én kényszeritettem, hogy bejöjjön. Azután beszélgettünk.
– Itt is!
Szünet! Tartsd magad keményen, gondoltam és azt mondtam:
– Most, hogy oly szives volt ön és beleegyeledett a dolgaimba én sem
tartom vissza magam. Tegnap a doktort ajánlottam önnek; gondolkodott már
erről? A herceg ugyanis teljesen tehetetlen.
Harag lángolt föl a szemében.
– Tudja mit, egyáltalában nem lehetetlen! mondta hevesen. Nem, ő sokkal
különb magánál; ő meg tud fordulni a házban anélkül, hogy összetörne
csészét, poharat és békében hagyja a cipőmet is. Igen, ahhoz is ért,
mint kell érintkezni az emberekkel; de maga egyenesen nevetséges,
szégyellek elmenni magával, maga egyenesen elviselhetetlen; megértette?
Szavai most nagy fájdalmat okoztak és lehanyatlott a fejem.
– Abban igaza van; én csakugyan nem értek ahhoz, mint kell érintkezni az
emberekkel. Legyen könyörületes; ön nem ért meg engem; én legszivesebben
az erdőben élek, az az én legnagyobb gyönyörüségem. Itt, az én
magányosságomban nem árt senkinek, ha én olyan vagyok, amilyen vagyok;
ám, ha másokkal vagyok együtt, akkor igen kell erőlködnöm, hogy olyan
lehessek, amilyennek illik. Két év óta oly keveset forogtam az emberek
társaságában…
– Magával az ember minden pillanatban a legrosszabbra készülhet el,
mondta tovább. Az idő miatt igen kimeritő magára fölügyelni.
Milyen könyörtelenül mondta ezt! Hasonlithatatlanul fájdalmas fájdalom
furódott rajtam át, szinte visszarettentem a gyülöletétől, Edvardának
még volt mondanivalója:
– Talán kivihet Évánál annyit, hogy ő vigyázzon magára. Az a kár csupán,
hogy ő már férjes.
– Éva? Ön azt mondja, hogy Éva házas?
– Igen, házas.
– És ki a férje?
– Azt tudnia kellene önnek. A kovács Éva férje.
– Hát nem leánya a kovácsnak?
– Nem; a felesége. Azt hiszi talán, hogy hazudok?
Semmit nem gondoltam, olyan nagy volt a csodálkozásom. Álltam és azon
töprengtem: Éva házas?
– Tehát csakugyan szerencsésen választott – mondta Edvarda.
Nem, ennek nem lesz vége! A keserüségtől reszketni kezdtem és azt
mondottam:
– Tehát, amint ajánlottam, menjen a doktorhoz. Hallgasson a baráti
tanácsra; a herceg egy vén bolond. És nagy keserüségemben gunyolódni
kezdtem rajta, tuloztam az életkorát, mondtam, hogy kopasz már és
nemsokára vak lesz egészen; azt is hangoztattam, hogy a koronát csupán
azért hordja az inggombján, mert igen nagyra van a nemességével.
Egyébként nem igen ismerem őt, mondottam. Semmi nincs rajta, ami
jellemezné, belőle épen a fő jellemző tulajdonságok hiányzanak; egy
senki, nem más.
– De ő valaki, valaki! – kiáltotta és nagy izgalom miatt hangja
fölmondotta a szolgálatot. Ő sokkal több, semmint te gondolnád, te erdei
vadember. Ám várj csak, ő beszélni fog veled, én kérem meg erre. Te nem
hiszed, hogy szeretem őt, de meg fogod látni, hogy mennyire tévedsz; én
a felesége leszek, én éjjel-nappal csak rá fogok gondolni, jegyezd meg:
én szeretem őt. Hivd csak Évát, hohó, hivd csak, kimondhatatlanul
közönyös az reám. Igen, most már csak azt kivánom, hogy minél előbb
elkerüljek innen… A kunyhó mellett vezető ösvényen ment lefelé, néhány
apró, gyors lépést tett, azután halotthaloványan visszafordult és
sóhajtott: És ne jőjj a szemem elé többet!