Első nap az erdőben.
Eleven, boldog voltam; közel jött hozzám minden állat és megnézett
valamennyi. A falombokon bogarak ültek és némelyik lebukott az utra. Üdv
néktek! – gondoltam. Az erdő hangulata magával ragadta a fantáziámat;
sirtam az örömtől és lényem szinte föloszlott a hálaadásban. Te
otthonom, te jóságos erdő, isten csendje te, igaz szivemből mondom…
Szünetet tartottam, elfordultam minden irányba és sirva neveztem nevükön
a madarakat, a fákat, a köveket, a füveket, a hangyákat. A másik irányba
néztem és üdvözöltem ezeket ugyane sorrendben. Felnéztem a hegyekre és
mintha csak hivásra válaszoltam volna, ugy gondoltam: Igen, jövök már!
Magasan odafönn fészkelt a törpesólyom és én tudtam, merre van a fészke.
Ám amikor a keringelő törpesólyomra gondoltam, messze-messze dolgok felé
szállt a fantáziám.
Déltájban kicsónakáztam, és a kikötőn tul, kis szigeten szállottam
partra. Sok lilaszinü virág volt itt, magas szárakon és a szárak
térdemet verdesték. Csudálatos növények, málnabokrok között tapostam; a
fü durva, érdes volt, állatot nem láttam semerre és talán ember se volt
e szigeten. A tenger szeliden verődött a sziget partjaihoz és a vizpára
ködbe burkolt valósággal; messziről – messziről hangosan kiáltozott a
sok parti madár. A tenger ugy fogott körül minden oldalról, akár az
ölelés, áldott legyen az élet, a föld és az ég, áldottak legyenek az
ellenségeim, ebben az órában alázatos akarok lenni a legádázabb
ellenségem iránt is és meg akarom áldani a saruja szijját…
Hangos ének szállt felém Mack ur bárkái egyikéről és a lelkem napfénnyel
telt meg az ismerős hang hallásán. A kikötőhidhoz eveztem, elhaladtam a
halászkunyhók előtt és hazamentem az otthonomba. A nap lement,
megvacsoráztam, a vacsorám megosztottam Asopussal és elindultam az
erdőbe. Szelid szellő csapódott nesztelen az arcomnak. Áldott légy,
mondottam a szellőnek, áldott légy, mert arcomnak szállasz és
hálaadásként meghajol előtted ereimben a vér. Asopus térdemre tette az
egyik lábát.
Fáradtság hatalmasodott el rajtam és elaludtam.
Ging-galang. Harang-szó? Néhány mértföldnyire a tengerben egy hegy
állott. Két imát mondottam, egyet Asopusért, egyet magamért és
megindultunk a hegyre. A kapu becsukódott mögöttünk, lökés rázott meg és
fölébredtem.
Lángolón vörös ég, a nap fejem fölött állt és a szemem kápráztatta, és
az ég és a horizont lázongott a világosságban. Asopus és én árnyékban
haladtunk. Csend mindenfelé. Nem, mi nem alszunk tovább, mondtam
Asopusnak, vadászni indulunk, a nap vörösen süt le ránk és mi nem
megyünk a tenger közepén álló hegyre… Csudálatos hangulatok éledtek
életre bennem és fejembe szállott a vér. Kimerülten és fáradtan még, azt
éreztem, hogy megcsókol valaki, ajkamon éreztem a csókot. Körülnéztem,
nem láttam senkit. Iselin! – mondottam. A fü zizegett, lomb is lehetett,
amely lehullott a fáról, de lépés is lehetett. Sóhaj szállt át az erdőn;
ez Iselin lélekzetvétele volt talán, gondoltam. Ezekben az erdőkben
kóborolt Iselin és itt hallgatta meg a sárgacsizmás, zöld hajtókásvadász
esdeklését. Künn, két mértföldnyire innen, a kastélyában ül ő, az
ablakban ül négy emberöltő óta már és hallgatja, hogy az erdőkben
köröskörül mint zengenek a kürtök. Rénszarvasok, farkasok, medvék voltak
itt és sok-sok vadász; ezek látták felnőni őt és a legdélcegebb közülök
érte epedett. Egy látta a szemét, másik hallotta a hangját; ám egy éjjel
fölkelt egy álmatlan legény, furót vitt magával, a furóval megfurta
kamrája ajtaját és meglátta az ő teste selymét. Mikor ő tizenkét éves
lett, eljött Dundas. Dundas skót volt, halakkal kereskedett, a tengeren
sok hajója járt és egy fia is volt. Mikor Iselin tizenhat éves lett,
akkor nézte meg először az ifju Dundast. Ez volt az első szerelme…
Ilyen csudálatos hangulatok szállottak testemen át és miközben ott
ültem, oly nehéz lett a fejem; lehunytam a szemem és megint éreztem
Iselin csókját. Iselin, te itt vagy, te az élet szeretője, itt vagy és
fa mögé állitottad Dideriket?… És mindig nehezebb és mindig nehezebb
lett a fejem és ringtam az álom hullámain.
Hallo! Halló! Egy hang beszélt, mintha uj érzék énekelt volna a
véremben; Iselin hangja ez.
Aludj, aludj. Mig alszol, beszélni akarok veled a szerelmemről, beszélni
akarok az első éjszakámról. Emlékszem még, elfeledtem bezárni az ajtóm;
tizenhat éves voltam, tavasz volt és szelid szellők jártak; akkor jött
Dundas. Olyan volt, mint egy szarvas, oly büszkén jött. Vadászat előtt
találkoztam vele, huszonöt éves volt akkor és messzi utról jött; oldalam
mellett ődöngött a kertben és mikor megérintett a karjával, szeretni
kezdtem őt. Két lázvörös folt támadt a homlokán és én szerettem volna
megcsókolni ezt a két foltot.
Este, vadászat után, elmentem, körülnéztem a kertben és attól féltem,
hogy nem találkozom véle többet. Csendesen magam elé susogtam a nevét és
attól féltem, hogy meghallja ő. Ekkor előbukkant a bokrok közül és azt
sugta: Ma éjjel! Egy óra után! Azután eltünt.
Ma éjjel. Egy óra után. Mit akart mondani ezzel? – gondoltam. Nem
értettem. Azt akarta mondani talán, hogy ma éjjel, egy óra után
elutazik? De mit érdekel az engem, hogy utazik-e ő?