Női hangot hallottam a kunyhóm előtt, a vér fejembe szökött: Edvarda
hangja volt.
– Glahn, Glahn, beteg? – Azt hallottam.
Mosónőm az ajtóból válaszolt:
– Óh, csaknem egészséges már.
Ez a »Glahn, Glahn« keresztüljárta a velőm, a csontjaim; kétszer
mondotta a nevem; megreszkettetett ez és az ő hangja is csengő, de
megindult volt.
Kopogás nélkül nyitott be az ajtómon, belépett és hosszan nézett rám.
Egészen olyan volt, mint a régi napokban; a sokszor szinezett bluza volt
rajta és a kötényét mélyebbre huzta, hogy hosszabbnak tünjön a dereka.
Egyszerre láttam mindezt és a szeme, a barna arca, a homlokára magasan
ivelt szemöldöke, igen nagy hatással volt reám és zavarodottá tett
teljesen. Én megcsókoltam őt, gondoltam. Fölálltam és állva maradtam.
– Ön föláll, ön állva marad? – mondta. Üljön le kérem, a maga lába
rossz, hiszen meglőtte. Jó isten, de hogy történt az? Csak most
értesültem róla! Egész idő alatt azon töprengtem, hol marad Glahn, miért
nem jön. Nem tudtam semmiről. Ő meglőtte magát, ez néhány hét előtt
történt és én az egészről nem tudtam meg semmit. Hogy van mostan? Igen
sápadt mostan, alig ismerek magára. És a lába? Sánta marad? A doktor azt
mondja, hogy nem lesz sánta, köszönetet mondok istennek érte. Remélem
megbocsájt, hogy minden bejelentés nélkül törtem magára; inkább
futottam, mint jártam…
Rámhajolt, közel volt hozzám és lehelletét az arcomon éreztem,
utánanyultam a kezemmel. Ekkor följebb emelkedett. A szeme könnyes volt
még.
– Ugy történt, – motyogtam – a puskát a sarokba akartam állitani,
forditva tartottam, a cső nyilását lefelé; ekkor egyszerre lövést
hallottam. Véletlenség volt.
– Véletlenség? – elgondolkodott és bólintott a fejével. – Hadd lássam
csak, a ballába. De miért épen a bal? Igen… véletlen volt.
– Igen, tiszta véletlen – vágtam közbe. – Honnan tudhatnám, hogy miért
épen a bal? Maga is láthatja; igy tartottam a puskát, a jobb lábam tehát
nem is sebesülhetett meg. Tényleg, cseppet sem volt kellemes.
Elgondolkodottan nézett rám.
– Nos, ön tehát a javulás utján van. – Mialatt ezt mondta, szétnézett a
kunyhóban. – És enni-innivalót miért nem tőlünk hozatott? Miből élt
tulajdonképen?
Még néhány percig beszélgettünk, azután megkérdeztem:
– Amikor bejött, megindult volt az arca, a szeme ragyogott és kezet
adott nekem. A szeme most közönyös lett, tévedek talán?
Szünet.
– Az ember mindig nem lehet egyforma.
– Most az egyszer mondja csak – szóltam – mit tettem mostan, mit tettem,
ami rosszul esett magának? A jövőre utmutatóul szolgálhat ez nekem.
Kinézett az ablakon, elnézett a távol horizont felé, ott állott, oly
álmodozón nézett maga elé, én mögötte állottam és ő válaszolt, anélkül,
hogy hátrafordult volna:
– Semmit, Glahn! Az embernek gondjai vannak néha. Haragos most ön? Ne
feledje el, némelyek keveset adnak és ez sok az ön számára, mások
mindent önnek ajándékoznak és ez nincs semmi hatással önre; ki adott
többet tehát? Ön rosszkedvü lett a betegsége alatt. Tulajdonképen mint
is történt, hogy mi most erről beszélgetünk. Rám nézett hirtelen, az
öröm festette meg arcát és ezt mondta: Ám ön egészséges lesz nemsokára.
A viszontlátásra tehát!
Kezet nyujtott.
Ekkor az jutott eszembe, hogy nem fogadom el a kezét. Fölemelkedtem,
kezem keresztbe fontam és meghajoltam mélyen; igy akartam megköszönni az
ő szeretetreméltó látogatását.
– Bocsásson meg, hogy nem kisérhetem el.
Amikor elment, leültem ujból és elgondolkodtam a történteken. Levelet
irtam és azt követeltem, hogy rögtön küldjék utánam az uniformisom.