Egy órát ütött és belépett ő.
– Nem volt bezárva az ajtóm? – kérdeztem.
– Majd bezárom! – mondta ő.
És ő bezárta az ajtót és elzárt minket.
Féltem, hogy lármát csap a nagy csizmájával.
– Ne költsd föl a cselédem! – mondtam. A recsegő széktől is féltem és
mondtam: – Nem, ne üljön székre, az recseg.
– Szabad az ágyadra ülnöm? – kérdezte.
– Igen, – mondtam.
Ám csak azért mondtam ezt, mert recsegett a szék.
Az ágyamon ültünk. Elhuzódtam tőle és ő utánam nyomult. A földre ültem.
– Te fázol, – mondta és megfogta a kezem. Nemsokára azt mondta: –
Mennyire reszketsz! – és körülölelt a karjával.
Melegem lett a karjaiban. Igy ültünk egy ideig. Kukorékolt egy kakas.
– Hallod, – mondta – kakas kukorékol, reggel lesz mindjárt.
Megérintett és megbabonázott az érintéssel.
– Ha egész bizonyos vagy benne, hogy a kakas kukorékolt, – dadogtam.
Megint kigyulni láttam homlokán a két lázvörös foltot és föl akartam
emelkedni. Visszatartott; ekkor megcsókoltam a két lázvörös foltot a
homlokán és behunytam előtte a szemem…
Azután reggel lett, nappal volt már. Amikor fölébredtem, nem ismertem rá
a kamarám falaira; fölállottam és nem ismertem meg a magam kis cipőit;
valami végigáramlott rajtam. Mi lehet az, ami végigáramlik rajtam? –
gondoltam és mosolyogtam. És mennyit ütött a harang mostan? Nem tudtam
semmit és csak arra emlékeztem, hogy az este elfeledtem bezárni az
ajtót.
A cselédem jött.
– Virágaidnak nem adtál vizet! – mondta.
Megfeledkeztem a virágaimról.
– Te elszakitottad a ruhád! – mondta tovább.
Hol szakitottam el a ruhám? – gondoltam nevető szivvel; ezt bizonyosan
ma éjjel tehettem.
A kertajtó előtt kocsi haladt el.
– A macskád pedig nem kapott enni! – mondta a cseléd.
Ám én megfeledkeztem virágról, ruháról, macskáról és azt kérdeztem:
– Dundas az, aki künn jár? Mondd neki, hogy rögtön jőjjön hozzám, mert
várom őt, valami… valami… És magamban azt gondoltam: Ha bejön, vajjon
megint bezárja maga mögött az ajtót?
Ő kopogott. Bebocsátottam őt és a reteszt én toltam vissza, hogy
szolgálatára lehessek.
Iselin! kiáltott ő és tovább egy percnél csókolta a szám.
– Én nem küldtem követet utánad! susogtam.
– Nem küldött? kérdezte.
Megint zavarodott lettem és azt mondtam:
– De igen, én követet küldtem utánad és kimondhatatlanul vágyódtam
utánad. Maradj egy ideig.
És nagy szerelmemben behunytam a szemem. Ő nem bocsájtott el, én
megroskadtam és elrejtőztem a mellén.
– Ugy tetszik nekem, megint a kakas kiáltott! mondta és hallgatózott.
Ám én hallottam, hogy mit mondott és olyan hangosan, amint csak tudtam,
szakitottam félbe őt:
– Nem, hogy gondolnád, hogy a kakas kiáltott volna. Semmi kukorékolás
nem volt!
Ő megcsókolta a mellem.
– Csak egy tyuk volt, amelyik kiáltott, mondtam az utolsó pillanatban.
– Várj egy kissé, elreteszelem az ajtót, mondta és fölakart emelkedni.
Visszatartottam és a fülébe susogtam:
– Be van reteszelve…
Este lett és akkor Dundas elment. Valami boldogság ömlött el rajtam. A
tükör elé állottam és két szerelmes szem nézett reám; valami vonzó volt
a szememben és a szivem körül egyre áradt, egyre nőtt a megelégedés.
Istenem, ilyen szemmel soha nem néztem magamra és nagy szerelmemben
megcsókoltam a tükörben az ajkam…
Ám én csak az első éjszakámról beszéltem neked és azt követő reggelről,
meg estéről. Egyszer majd, valamikor Svend Herbiesenről is beszélek
neked. Őt is szerettem, egy mértföldnyire lakott innen, szigeten, a
tengeren és nyári éjszakákon én mentem hozzá, mert nagyon szerettem őt.
Stummerről is szeretnék beszélni neked. Ő pap volt és én szerettem őt.
Mindenkit szerettem…
Szunnyadásomban egy kakas kiáltását hallottam Sirilundból.
Hallod, Iselin, nékünk is kukorékol a kakas! Örömtől telten kiáltottam
és kinyujtottam a karom. Fölébredtem, Asopus már futkározott körülöttem.
Előre! mondottam égőn a nyugtalanságtól és tétován néztem körül: nem
volt itt senki, nem járt erre senki! Kimerülten tértem haza. Reggel volt
és a sirilundi kakas még mindig kiáltozott.
Kunyhóm mellett egy asszony állt, Éva volt. Kötél volt a kezében és fát
szedni indult az erdőbe. Életöröm sugárzott a fiatal leányról, melle
hevesen emelkedett és sülyedt és a nap bearanyozta alakját.
– Nem szabad, hogy azt gondoljam… hebegte.
– Mit ne gondoljak, Éva?!
– Nem azért jöttem, hogy találkozzam magával, csak erre vitt az utam…
És sötét pirosság vonult az arcán át.