Mennyire sajnáltam később ezt az esztelen lövést! Nem volt semmi
értelme, nem használt semmit, de néhány hétre ágyhoz kötött. A sok
boszuság és kellemetlenség ma is elevenen áll a szemem előtt; a
mosónőnek kellett mindennap bejárni hozzám, mellettem volt egész napon
át, ő gondoskodott ennivalóról és ő látta el a háztartásom. Több hét
mult el igy. Valóban!
A doktor egy napon Edvardáról kezdett beszélni! Hallottam a nevét,
hallottam, mint él, mit csinál és mindennek nem volt semmi jelentősége
számomra, ugy hallgattam mindezt, mintha idegen, tőlem teljesen távoleső
dologról lett volna szó. Milyen könnyen felejt az ember! – gondoltam
csudálkozón.
– Na mit gondol tulajdonképen ön Edvardáról, ha már engem kérdez?
Becsületemre mondom, én hetek óta nem is gondoltam rá. Várjon csak, ugy
tünik nekem, mintha önök kettőjük között történt volna valami; önök oly
sokat voltak együtt és a csónakkiránduláson ön volt a gazda. Ne tagadja,
doktor, önök között volt valami egyetértés. Nem, különben ne, az isten
nevére, ne feleljen nékem; ön nem tartozik számadással nekem és én nem
azért kérdezek, hogy halljak valamit; hagyjuk az egészet és beszéljünk
más dolgokról inkább, ha ugyanez tetszésére van önnek. Mikor állhatok
talpra a beteg lábammal?
Ülve maradtam és azon gondolkodtam, amit mondottam. Lelkem mélyén vajjon
miért féltem attól, hogy a doktor válaszolni találna? Mi közöm
Edvardához? Hiszen elfeledtem!
Később megint Edvardára terelődött a beszélgetés és én félbeszakitottam
a doktort; isten tudja, hogy mitől féltem.
– Miért szakit félbe? – kérdezte. – Hát egyáltalán nem tudja elviselni,
ha nevét az ajkamra veszem?
– Mondja hát, kérem – mondtam – mi az ön igazi véleménye Edvardáról?
Igen érdekel tudni ezt!
Gyanakodón nézett rám:
– Az igazi véleményem?
– Talán uj dolgokat mondhatna nekem; ön talán meg is kérte őt és ő
bizonyosan »igen«-t mondott önnek. Gratulálhatok önnek? Nem? Eh, az
ördög hisz önnek! Hahahaha!
– Tehát ettől félt ön?
– Féltem? kedves doktor!
Szünet.
– Nem, én nem kértem meg őt, igy hát »igen«-t se mondhatott. Talán ön
tette ezt? Edvardát nem lehet megkérni; ő azt választja magának, aki
épen tetszik neki. Azt hiszi ön, hogy parasztleány ő? Itt, északon
megismerkedett vele, látta őt. Gyermek még, aki kevés nevelést kapott és
asszony emellett, igen szeszélyes asszony! Hideg? Ettől nem kell
tartania. Meleg? Jég! – én mondom önnek. Mi ő hát? Kis
tizenhat-tizenhétéves leány, nem igaz? Ám kisértse meg és érvényesitse
befolyását erre a kis leányra és meglátja majd, hogy mint gunyolja
minden erőlködését. Még az apja sem bir vele; látszólag engedelmeskedik
neki, de valójában mégis ő uralkodik. Egyszer azt mondta, hogy az ön
szeme olyan, mint valami hatalmas állaté…
– Ön téved, másvalaki mondta azt, hogy a szemem olyan, mint valami
hatalmas állaté.
– Másvalaki? Ki más mondhatta?
– Azt nem tudom. Egyik barátnője. Nem, azt nem Edvarda mondotta. Ám
várjon csak – lehet, hogy mégis Edvarda mondotta.
– Ha ön rászól, ilyen és ilyen hatással van rá – ezt mondta. Ám azt
hiszi ön, hogy ezzel hajszálnyit is közelebb jut hozzá? Alig. Nézzen
csak rá; sohase kimélje a szemét; ám amint észreveszi, hogy a szemével
vizsgálja őt, rögtön megmondja: lám csak, itt áll ez az ember, rámnéz és
azt hiszi, hogy nyert játéka van. És egy tekintettel, vagy egy büvös
szóval tiz mértföld távolságra küldi önt. Azt hiszi, hogy nem ismerem
őt. Mit gondol, mennyi idős lehet?!
– Hiszen harmincnyolcban született!
– Hazugság. Félig tréfából kutatni kezdtem. Husz éves; különben
tizenötévesként is teljes bátorsággal szerepelhetne. Nem boldog
teremtés; sok keserü harc történik az ő kis fejecskéjében. Ha ő fönáll a
hegyen és kinéz a tengeren és ha száján ez a vonás látszik és ha ezt a
ráncot látni rajta, akkor boldogtalan ő, ám sokkal büszkébb, sokkal
nyakasabb, semhogy sirjon valaha. Azonkivül még kalandos természetü,
fantáziája hevesen müködik és ő valami herceget vár. Mint is volt az a
história azzal az öttallérossal, amit önnek kellett volna
odaajándékozni?
– Tréfa volt. Nem, az nem volt semmi…
– Nem annak is volt jelentősége. Egyszer hasonlót csinált velem is. Egy
éve már. Mi a postahajó födélzetén voltunk, benn voltunk a kikötőben,
hideg volt és esett az eső. A födélzeten egy anya ült a gyermekével és
didergett. Edvarda megkérdezte: Nem fázik? Igen, az asszony fázott.
Bizonyosan a kicsike is fázik? Igen, fázott a kicsike is. Miért nem megy
le hát a kajütbe? – kérdezte Edvarda. – A jegyem csak fedélzetre
érvényes! – mondta az asszony. Edvarda rámnézett. – Az asszony jegye
csak a fedélzetre érvényes! – mondta. Mit tegyek hát? – mondtam ugy
magamban, de elértettem Edvarda pillantását. Nem vagyok gazdag ember, a
magam erejéből lettem azzá, aki vagyok és megszámolom a pénzt, mielőtt
kiadnám. Továbbmentem hát az asszony mellől és azt gondoltam: ha már
fizetni kell az asszonyért, hadd fizessen Edvarda, vagy az apja, nekik
több a pénzük, mint neked. És Edvarda valóban uj jegyet váltott az
asszonynak. Ilyen dolgokban nagylelkü ő, oh, a szive igen lágy, de én
láttam a szemén, a nézésén, hogy azt várta, én váltsak kajütöt az
anyának és a kicsikének. Mi volt tovább? Az asszony fölállott és
megköszönte a segitséget. Edvarda rám mutatott: Ne nekem köszönje, hanem
annak az urnak, – mondta. Mit szól ehhez? Eltürtem, hogy köszönetet
mondjon az asszony nekem is, nem felelhettem neki semmit és hagytam,
menjen az utjára. Látja, ez egy eset csupán, de többet is
elbeszélhetnék. És ami a hajóslegény öt tallérját illeti, bizonyos, hogy
azt is ő adta neki. Ha ön tette volna, bizonyosan a nyaka közé ugrik;
előkelő urnak kellett volna lennie, aki vidám szivvel kész az áldozatra
egy kitaposott cipőért; az illik bele az ő fantáziájába, ilyennek
képzeli ő a maga emberét. Mert ön nem tette meg, megtette ő és pedig a
maga nevében. Ilyen ő: esztelen és számitó egyszerre.
– Azt hiszi, hogy senki sem nyeri el őt?
– Szigoruan kell bánni vele! – felelte kitérőn a doktor. Nagyon rosszul
van, hogy mindenben szabad a keze, megtehet mindent, amire kedve van és
annyiszor diadalmaskodik, ahányszor épen jólesik neki. Az emberek
hódolnak előtte, nem mutatkoznak közönyösnek szemben vele és mindig akad
valaki, akin érvényesitheti hatalmát. Megfigyelte ön, hogy miként bánok
vele? Mint egy iskolás lánnyal; fölügyelek rá, javitgatom a botlásait és
mindig sarokba szoritom a kérdéseimmel. Azt hiszi talán, hogy ő nem érti
ezt? Óh, ő nyakas és büszke és az én bánásmódom folyton sérti őt; ám ő
sokkal büszkébb, semhogy megmutatná, hogy megsértették. Ám igy kell
bánni vele. Amikor ön ideérkezett, már egy esztendeje ezzel a módszerrel
bántam vele, már hatottam is rá, sirni kezdett a boszuságtól és
gyötrődéstől és már kezdett megokosodni. Akkor jött ön és ön szétrombolt
mindent. Igy van ez; az egyik hidegen bánik vele és akkor jön valaki,
aki térdre rogy előtte; ön után bizonyára egy harmadik jön; ki tudja.
Ohó, gondoltam, a doktor meg akar boszulni valamit és azt mondtam:
– Mondja most azt, doktor, miért vett annyi fáradtságot, hogy mindezt
közölje velem? Segitsek talán kordában tartani Edvardát?
– Egyébként olyan forró ő, mint valami vulkán! – mondta a doktor
anélkül, hogy ügyelt volna a szavaimra. – Azt kérdezte, hogy senki nem
hódithatja meg őt? Óh, dehogy, miért ne? Ő hercegre vár, de az nem jön,
ujból meg ujból csalódás éri, magáról is azt hitte, hogy herceg,
bizonyosan azért, mert olyan a szeme, mint valami hatalmas állaté, haha!
Hallja, hadnagy ur, ön mindenesetre jól tette volna, ha magával hozza az
uniformisát. Annak lenne most jelentősége. Miért ne hódithatná meg
valaki őt? Én reszketni láttam valaki után a kezét, akinek jönni
kellene, aki magával vinné, elvinné és uralkodna a testén, a lelkén.
Igen. Ám annak messziről kell jönni és egy napon, mint valami rendkivüli
lénynek fölbukkanni itt. Ugy tünik, hogy Mack ur expedicióra ment és
valami rejlik az utazás mögött. Egyszer már egy idegen ur kiséretében
jött haza Mack ur egy ilyen utazásból.
– Egy ur kisérte?
– Igen, de az az ur nem vált be, – kacagott fájdalmasan a doktor. – Az
én koromban volt az az ember; sántikált az is, épen, mint én. Az nem a
herceg volt.
– És hová utazott? – kérdeztem a doktort és erősen a szeme közé néztem.
– Hová utazott? Innen? Azt nem tudom, – felelte zavarodottan. – No,
meglehetősen soká untattuk egymást. Egy hét multán pompásan szaladgálhat
az erdőben. A viszontlátásra.