Mint rendesen, a halászatról tértem meg; puskával és vadásztáskával
állitottam be a bálra, de azért a legjobb bőrruhám vettem föl. Késő volt
már, amikor Sirilundba érkeztem; hallottam, hogy odabenn táncolnak már;
nemsokára rá kiáltást hallottam: »Itt a vadász, a hadnagy!« Néhány ifju
körülfogott és ezek mindenáron a vadászzsákmányt akarták látni: néhány
tengeri madarat lőttem és néhány lazacot fogtam. Edvarda mosolyogva
üdvözölt, ő táncolt már és az arca piros volt.
– Velem az első táncot! mondta.
És táncoltunk. Nem történt semmi szerencsétlenség; fejem kóválygott
ugyan, de nem éreztem. Nagy csizmáim meglehetős lármát csaptak; a zajt
hallottam magam is és elhatároztam, hogy nem táncolok tovább; különben
is karcolásokat vágtam a frissen viaszkolt parkettbe. Mennyire
örvendtem, hogy nagyobb bajt nem okoztam.
Mack ur két segédje is jelen volt és komolyan, alaposan táncoltak
mindaketten, a doktor nagyban buzgólkodott minden turban. Még négy
fiatal ur is volt itt, az uraság, a pap és a kerületi orvos fiai. Épen
akkor érkezett egy idegen kereskedelmi utazó; kellemes hangjával tünt ki
és azzal, hogy taktusban dudolt a zenével. Néha-néha a hölgyeket is
fölváltotta a zongoránál.
Azt már nem tudom, hogy miként mult el az éj első része, de az utolsó
órákra emlékszem ma is, pontosan. A nap egész idő alatt vörösen sütött a
szobába és a tengeri madarak aludtak. Bort, süteményt kaptunk, hangosan
beszéltünk, énekeltünk és Edvarda kacagva, vidáman csevegett
szobáról-szobára. Ám hozzám miért nem szólt egyetlen szót? Közeledtem
hozzá és már amennyire tellett tőlem, minden szellemességem összeszedve,
valami ügyeset akartam mondani neki: fekete ruhája volt, talán még a
konfirmációs ruhája, mert szük volt és rövid, de táncközben nagyszerüen
illett neki és ezt akartam megmondani neki…
– Ez a fekete ruha… kezdtem.
Ám ő fölállott, belekarolt egyik barátnőjébe és tovább ment. Többször is
megkiséreltem. Jó, gondoltam, mit tegyek hát? Ám akkor miért állott az
ablakhoz és miért nézett szomorún utánam, amikor elmentem?
Táncra kért valami hölgy. Edvarda a közelben ült és én hangosan
mondottam:
– Nem, mindjárt elmegyek!
Edvarda kérdőn nézett rám és megkérdett:
– Megy már? Óh, ugy-e, még nem megy?
Megborzongtam és fogam beleharaptam az ajkamba. Fölállottam.
– Amit most mondott, jelentősnek tünik előttem, kis Edvarda! Komoran
szóltam és néhány lépést tettem az ajtó felé.
A doktor utamba állt és Edvarda maga is felém sietett.
– Ne értsen félre, mondta melegen. Azt akarom mondani, hogy remélhetőleg
maga lesz az utolsó, aki elmegy a legutolsó. Azonkivül egy óra csupán…
Hallja kérem, tette hozzá ragyogó szemmel, ön egy öttallérost adott a
csónakos legényünknek, amiért kimentette a vizből a cipőm. Ez igen nagy
ár volt. Jóizüen nevetett és a többiek felé fordult.
Tátott szájjal állottam, lefegyverezetten és zavarodottan.
– Ön szeret tréfálkozni, mondtam, én nem adtam semmiféle öttallérost a
csónakos legényüknek!
– Ugy! Hát nem adott neki? kinyitotta a konyhára szolgáló ajtót és
behivta a csónakos legényt. Jakab, emlékszel még az utolsó
kirándulásunkra? Te mentetted ki a cipőm a vizből! Ugy-e?
– Igen, mondta Jakab.
– Öt tallért kaptál, amiért kimentetted a cipőt?
– Igen. Ön adta…
– Jó. Most elmehetsz.
Mit akar ezzel a fogással? gondoltam? Meg akar szégyeniteni? Ez nem
sikerül: nem fogok pirulni a dolgon. Hangosan és érthetőn mondtam:
– Ki kell jelentenem mindenki előtt, hogy ez itt vagy tévedés, vagy
hazugság. Eszembe se jutott, hogy öttallérost adjak az ő cipője
kimentéséért a csónakos legénynek. Talán kellett volna, hogy megtegyem
ezt, de idáig nem történt meg.
– Folytassuk a táncot, mondta összeráncolt homlokkal. Miért nem
táncolunk?
Ezért magyarázattal tartozik, állapitottam meg magamban és ügyeltem az
alkalomra, hogy kérdőre vonhassam őt. Egy mellékszobába ment és én utána
mentem.
– Üdv! mondtam és koccintani akartam vele.
– Üres a poharam! mondta kurtán.
– Azt hittem, hogy ez a pohara?!
– Nem, az nem az én poharam! mondta és szomszédjához hajolt.
– Akkor bocsásson meg! mondtam.
Ezt a kis jelenetet több vendég megfigyelte.
Szivem vadul dobogott; reszketve mondtam:
– Ön magyarázattal tartozik nekem…
Fölállott, megfogta a két kezem és elfogódottan mondta:
– De nem ma, nem most. Oly rossz hangulatban vagyok. Istenem, hogy már
engem… De hiszen mi jó barátok voltunk!
Teljesen legyőzötten megfordultam és bementem a táncolók közé.
Nemsokára Edvarda is bejött; a zongora mellé állt, a zongorán az utazó
játszott valami táncot; e pillanatban mély fájdalom ült az arcán.
– Sohasem tanultam játszani, mondta és szomoru szemmel nézett rám. Ha
tanultam volna valaha.
Nem tudtam, mit feleljek, de a szivem megint feléje huzott és
megkérdeztem:
– Edvarda, miért lett olyan szomoru!? Ha tudná, mennyire szenvedek
miatta!
– Nem tudom, miért! mondta. Talán mindenért. Ha elmennének végre ezek az
emberek, egyik a másik után. Nem: maga nem. Ne felejtse el, maga kell,
hogy az utolsó legyen.
E szavakra ujból megélemedtem és láttam a világosságot, a nap
beragyogott a terembe. A pap leánya jött hozzám és kérdezősködni
kezdett, szerettem volna messzi-messzi futni és kurta feleleteket adtam.
Nem néztem rá, mert ő volt az, aki a szememről azt mondta, hogy olyan,
mint egy hatalmas állaté. Ekkor Edvardához fordult és arról beszélt,
hogy külföldön egyszer, Rigában azt hiszem, egy ur követte az utcán.
– Utcáról-utcára futott utánam és nevetett rám folyton.
– Vak volt talán! tört ki belőlem, hogy tetszésére legyek Edvardának és
fölvontam a vállam.
A fiatal hölgy rögtön megértette goromba szavaimat és igy felelt:
– Igen, csakugyan annak kellett lennie, annak, ha egy vén, ráncos
perszóna után futott.
Ám nem vivtam ki Edvarda háláját; barátnőjébe karolt és azzal távozott;
összesugtak és bólogattak a fejükkel. E pillahunyástól kezdődőn végleg
magamra hagytak.
Még egy óra mult el; a szirteken odakünn ébredezni kezdtek a tengeri
madarak; kiáltásuk behatolt hozzánk a nyitott ablakokon át. Az öröm
elárasztott valósággal, mikor meghallottam a madarak első kiáltásait és
elvágyódtam a szirtekre…
A doktor megint kitünő hangulatban volt és magára irányitott minden
figyelmet. A hölgyekre nem volt kellemetlen, hogy közelében lehettek. Ez
volna a riválisom? gondoltam és lenézőn gondoltam a béna lábára, a
szánalmas alakjára. Megint talált valami uj, tréfás kiszólást, azt
mondta: »kezet és halál!« és valahányszor ezt a tréfás kiszólást
mondotta, én hangosan fölkacagtam mindannyiszor. Nagy fájdalmamban odáig
tévedtem, hogy ami csak tehetségemtől tellett, minden előnyt ráruháztam
erre az emberre, akit riválisomnak véltem. Hallottam, hogy a doktor itt
volt, azután amott volt, én fölkiáltottam: »Hallgassák csak, mit mond a
doktor!« és arra kényszeritettem magam, hogy hangosan kacagjak a furcsa
beszédmódján.
– Imádom a világot, mondta. Kézzel-lábbal kapaszkodom az életbe. És ha
meghalok egyszer, ugy remélem, hogy az örökkévalóságban az én helyem
Páris vagy London fölött lesz és igy azután folyton meg folyton
hallhatom a kánkán tombolását!
– Nagyszerü! kiáltottam és köhögtem a kacagástól, bár egy csöppet sem
voltam becsipett.
Ugy látszott, Edvarda épen ennyire elragadhatott.
Amikor a vendégek bucsuzkodni kezdtek, a kis mellékszobába szöktem és
türelmesen várakoztam. Egyik bucsuszó a másik után hangzott el a
lépcsőkön és hallottam azt is, amint a doktor elbucsuzott. Nemsokára
elhalt minden beszéd. Amig vártam, a szivem hevesen dobogott.
Edvarda bejött. Amikor meglátott, egy pillavillanásig csudálkozón
nézett, azután kacagón mondta:
– Ah, maga itt van? Igazán szép volt, hogy utolsónak maradt. Halálosan
fáradt vagyok!
Állva maradt.
Fölállottam én is és azt feleltem:
– Igen, most bizonyára pihenni kiván. Remélem, hogy a rossz kedve elmult
már. Az előbb olyan szomoru volt még és az annyira fájt nekem.
– Majd elmulik, ha aludni megyek!
Nem volt mit mondanom, az ajtónak tartottam.
– Köszönetet mondok önnek a mai estéért, mondta és felém nyujtotta a
kezét. Amikor leakart kisérni a lépcsőkön, megkiséreltem, hogy
lebeszéljem erről.
– Nem szükséges, mondottam, ne fárassza magát, kitalálok egyedül is.
Ám ő mégis kikisért. A folyosón állt és nyugodtan várt, amig
összekeresgéltem a sapkám, a fegyverem, a vadásztáskám. A sarokban egy
sétabot állt; jól láttam a botot, rámeredtem és megismertem, a doktor
botja volt. Amikor észrevette, hogy mire irányozom a szemem, elpirult
zavarában; látható volt az arcán, hogy kellemetlenül érinti az eset és
hogy az egészről nem tudott előre semmit. Talán egy perc mulhatott el
igy. Végül szinte megrázta a türelmetlenség és reszketve mondotta:
– Az ön botja. Ne feledje el a botját.
És az én szemem előtt odanyujtotta nekem a doktor botját.
Ránéztem, még mindig kinálgatta a botot és reszketett a keze. Hogy véget
vessek a históriának, kivettem kezéből a botot és visszaállitottam a
sarokba. Azt mondtam:
– Ez a doktor botja. Nem tudom elképzelni, hogy sánta ember mint
feledkezhet meg a botjáról.
– Hallja maga, azzal az örökös, sánta emberével! kiáltott föl
elkeseredetten és közvetlenül elém lépett. Maga nem sántit, semmiesetre
sem sántit, de ha sántitana is, még akkor sem érhetné fel őt. Igen!
Felelni akartam, de egy szó nem jutott eszembe hallgattam. Mély
meghajtással háttal mentem ki az ajtón és háttal mentem le a lépcsőkön.
Odakünn megállottam és előremeredtem egy pillanatra mielőtt elmentem
volna onnan.
Ugy, ugy, – gondoltam, ő tehát ott felejtette a botját; akkor hát ezen
az uton kell visszamennie érte. Hát nem akarta, hogy én legyek az
utolsó, aki elmegy a házból… Igen lassan haladtam előre, azután
megfordultam és le-föl kószáltam; végül megálltam az erdő szélén. Talán
félórai várakozás után megjelent végre a doktor, ő látott engem és
sebesen jött. Mielőtt szólhatott volna, megemeltem a sapkám, hogy
próbára tegyem. Ő is levette a kalapját. Egyenesen feléje mentem és
megszólitottam:
– Én nem köszöntöttem önt!
Hátralépett egy lépést és vizsgálni kezdett.
– Ön nem köszöntött?
– Nem! – mondtam én.
Szünet.
– Különben közömbös reám, hogy mit tett ön, – mondta elhalványodottan. –
A botomért megyek, amiről megfeledkeztem.
Ehhez nem volt mit szólanom, de más módon állottam boszut; kinyujtottam
előtte keresztbe a puskát és mintha kutya lett volna, rákiáltottam:
– Ugorj! Hopplá!
Fütyültem és szememmel csalogattam az átugrásra.
Néhány másodpercig harcot vivott magával, arca kifejezése folyton
változott, fogait összeszoritotta és szemet a földre szögezte. Hirtelen
keményen rámnézett, könnyü mosoly futott át az arcán és megszólitott:
– Miért teszi mindezt tulajdonképen?
Nem feleltem, de szavai hatással voltak rám.
Felém nyujtotta kezét és érzékenyült hangon mondotta:
– Valami baja van magának. Ha megmondaná mi az, talán…
A szégyen és a kétségeskedés hatalmasodott el rajtam; csöndes szavai
hatása alatt elvesztettem az önuralmam. Jóvá akartam tenni mindent,
karommal átfogtam őt és fölkiáltottam:
– Bocsássa meg ezt nekem, hallja-e! Mi bajom lehetne nekem? Nálam
rendben van minden, nincs szükségem az ön segitségére. Edvardát keresi
talán? Otthon találja. Ám siessen, mert különben aludni tér mielőtt ön
odaérne; olyan fáradt volt, én magam láttam. Most azt mondom, amit a
legjobbat tehetek önért; otthon találja, menjen csak!
Megfordultam, elsiettem mellőle és hosszu lépésekkel befurtam magam az
erdőbe és azután sietve üzve magam, hazasiettem a kunyhómba.
Egy ideig ugyanugy ültem a fapadon, ahogy hazaértem, a vadásztáska
vállamon és a fegyver kezemben. Különös gondolatok születtek az
agyamban. Miért is engedtem szabadon a doktort?! Most boszantott, hogy
átfogtam a karommal és hogy könnyes szemmel néztem rá; bizonyára mulatni
fog ezen, gondoltam, e pillanatban talán már Edvarda oldalán ül és
együtt mulatnak rajtam. Ő a folyosóra állitotta a botját… Ha ráadásul
sántitanék is, még akkor sem érném föl a doktort, ezek saját szavai
voltak…
A szoba közepére állottam, fölhuztam a puskám kakasát, a csövet
nekiirányoztam a ballábamnak és megnyomtam a ravaszt. A golyó
keresztüljárt a lábamon és belefuródott a padlóba. Asopus rövid,
megrettent ugatásban tört ki.
Rögtön rá kopogtak az ajtón.
A doktor volt.
– Bocsásson meg, ha zavarom, – kezdte. – Ön olyan hirtelen távozott és
én azt gondoltam, hogy nem ártana, ha csevegnénk egy keveset.
Lőporszagot érzek!
Teljesen bátortalan volt.
– Megtalálta Edvardát? A botját megkapta?
– A botot megtaláltam. Nem… Edvarda aludni tért már… De mi ez itt??! De
az isten szerelmére, hiszen ön vérzik?
– Nem, alig vérzem. El akartam tenni a puskám és akkor elsült; nem tesz
semmit. Az ördög vigye el hát köteles vagyok én itt ülni és
fölvilágositást adni önnek mindenről?… De ön megkapta a botját, ugy-e?
Nyugtalanul nézett a szétroncsolt csizmámra és a vérre, amely
szertefolyt. Gyors mozdulattal félretette a botját és egy-kettő
megszabaditotta magát a kezyüiől.
– Üljön csendesen, – mondta – a csizmát le kell huzni. Tehát igaz volt,
ugy tünt nekem, hogy lövést hallottam.