Mi következhet rosszabb ezután? Elhatároztam, hogy minden történendő
ellenére is, megőrzöm a nyugalmam; isten a tanum erre. Talán én voltam
az, aki ráerőszakolta magát. Nem, nem, soha; én ott állottam egy
hétköznap az ut közepén és ő arra jött. Micsoda nyár volt az, ott,
északon! A cserebogár megunta a röpködést már és az emberek egyre
megmagyarázhatatlanabbaknak tüntek előttem, habár a nap éjjel-nappal
egyformán, mindig tisztán ragyogott. Hol merengett a kék szem és mi
gondolatok lehettek különös szemöldei alatt? Egyébként ő is, a többi is,
teljesen közömbös volt reám. Elővettem horgászóvesszőm és halásztam két
napon, négy napon át; éjjelenként azonban nyitott szemmel feküdtem a
kunyhóban…
– Edvarda, négy napja nem láttam magát!
– Négy napja? Ugy van! Hallja ön: sok dolgom volt. Jőjjön el és
meggyőződhet róla.
Bevezetett a terembe. Az asztalokat kivitték, a székek köröskörül a
falak mellé szorultak; minden tárgyat elmozditottak a helyéről; a
koronaégő, a kályha, a négy fal mindenfelé friss hangával és az üzletből
származó fekete szövettel fantasztikusan diszitett volt; a zongora a
sarokban állott.
Ezek a »bál« előkészületei voltak.
– Mint tetszik önnek? kérdezte.
– Csudálatos! feleltem.
Kimentünk a szobából.
Én mondtam:
– Mondja csak, Edvarda, mondja, hát teljesen, hát végleg elfeledett
engem?
– Nem értem önt! mondta csodálkozón. Nem látja hát, hogy mennyi dolgom
volt? Mehettem hát magához?
– Nem, mondtam, talán nem is jöhetett hozzám!
A sok virrasztástól fáradt, kimerült voltam, beszédem semmitmondó,
ösztönös volt és boldogtalan voltam egész napon át.
– Nem, igy nem is jöhetett hozzám! Mit is akarok mondani; egyszóval:
valami változás mégis történt közöttünk, valami mégis közénk állott.
Igen, de a maga arcáról nem tudom leolvasni, hogy mi az. Milyen
csodálatos a maga homloka Edvarda! Most látom.
– De én nem feledtem el magát! kiáltott elvörösödve és karját a kezem
alá füzte.
– Nem, nem, maga talán nem is felejtett el engem, de akkor én nem is
tudom, hogy mit beszélek. Egy a kettőnk közül!
– Holnap meghivást kap. Önnek velem kell táncolni. Hogy fogunk táncolni!
– Nem kisérne el egy darabon? kérdeztem.
– Most? Nem, nem tehetem, felelte. A doktor megérkezik mindjárt, ő segit
a rendezkedésben és még annyi a tennivalónk. Ugy? vagy talán azt
gondolja, hogy a szoba rendben van már? Nem, ne higyje…
Három kocsi állt meg.
– Kocsin jön ma a doktor? kérdeztem.
– Igen, kocsit küldtem érte. Azt akartam…
– Igen, kimélni a beteg lábát! Igen! Most hagyja kérem, hogy mehessek
mielőbb. Jó napot doktor, jó napot…
– Örvendek, hogy viszontlátom. Mindig erős, mindig egészséges? Remélem,
megbocsát, hogy eltünök…
Künn, a lépcsőn megfordultam, mégegyszer. Edvarda az ablakban állt és
utánam nézett; a függönyt két kézzel huzta félre, hogy jobban láthasson;
arca töprengő volt. Valami nevetséges öröm szállt rajtam végig, gyorsan
távoztam a háztól, könnyü lépésekkel, erőszakoltan haragos szemmel és a
puskát oly könnyedén tartottam, akárha sétabot lett volna. Ha az enyém
lesz, jó ember leszek, gondoltam. Beértem az erdőbe és azt gondoltam: ha
az enyém lesz, fáradhatatlanabb leszek a szolgálatában, mint bárki más
és ha méltatlanul viselkedik is velem szemben és ha az jut eszébe, hogy
lehetetlent követel tőlem, megteszek mindent, amit birok, igen, többet
is annál, amit tudok és örvendeni fogok, ha az enyém lesz…
Elcsöndesedtem, letérdeltem és alázatosságtól, reménykedéstől eltöltve
hajlongtam egy fücsomó előtt, azután fölállottam megint.
Végül teljesen biztos voltam a dolgomban. Az utóbbi időben való
megváltozott viselkedését a természetére kell visszavezetni; ő ott állt
az ablaknál és utánam nézett, ott állt és követett a szemével, amig el
nem tüntem; mit tehetne többet? Boldogságom teljesen zavarodottá tett;
éhes voltam és nem is éreztem azt.
Asopus előrefutott és egy pillahunyással később ugatásba kapott.
Fölnéztem; a kunyhó sarkának támaszkodottan egy fehérszemély állt, feje
körül fehér kendő; Éva volt, a kovács leánya.
– Jó napot Éva! kiáltottam.
A nagy, szürke kő mellett állt, arca vörös volt és szivta az egyik
ujját.
– Te vagy az Éva? Mi bajod? kérdeztem.
– Asopus megharapott! mondta és fáradtan hunyta be a szemét.
Megnéztem az ujját. Ő maga harapta meg. Sejtés futott az agyamon át és
megkérdeztem:
– Régóta itt állsz már?
– Nem, nem régen.
És anélkül, hogy egyikünk is szólt volna valamit még, megfogtam a kezét
és bevezettem a kunyhómba.