A két csónak a vizen himbálózott és mi beszállottunk és csevegtünk. A
kék dombok a szigeteken tul feküdtek és igy meglehetősen hosszu időt
vett igénybe odáig evezni; közben azzal mulattunk, hogy átkiáltoztunk
egyik csónakról a másikra. A doktor világos ruhában volt, épen olyanban,
mint a hölgyek; még soha nem láttam ennyire mulattatónak; csevegett
folyton, nem volt csendes hallgató többet. Rám olyan hatással volt,
mintha ivott volna keveset és innen a jókedve. Amikor kikötöttünk, egy
pillanatra magára irányitotta a figyelmet és néhány szóval üdvözölte a
társaságot. Azt gondoltam: No, nézd csak, Edvarda gazdának nevezte ki!
Legnagyobb szeretetreméltósággal forgolódott a hölgyek körül. Edvardával
szemben udvarias, barátságos volt, sokszor atyai szinte, sőt néha
pedáns, oktató. Valami időpontról beszélt Edvarda és azt mondta: »én
harmincnyolcban születtem« és a dokor megkérdezte:
ezernyolcszázharmincnyolcat gondol bizonyára? Ha mondottam valamit,
udvariasan, figyelmesen meghallgatott és nem nézett el fölöttem.
Fiatal hölgy lépett mellém és üdvözölt engem. Nem ismertem meg, nem
tudtam emlékezni rá és néhány csodálkozó szót mormogtam, ami fölött
nevetett. A bérlő egyik leánya volt; együtt voltam vele a halszáritónál
és ő volt az, akit meghivtam a kunyhómba. Beszélgettünk egy darabig.
Egy, vagy talán két óra mult. Unatkoztam és közönyösen ittam a bort,
amit a poharamba töltöttek, elvegyültem a társaságba és csevegtem
mindenkivel. Ám néha ügyetlenségeket követtem el, bizonytalan területen
mozogtam és abban a pillanatban, amelyben megtiszteltek vele, nem
tudtam, hogy miként válaszoljak az az előzékenységre; megesett, hogy
minden összefüggés nélkül beszéltem, vagy hogy perceken át némán
maradtam és mindez kinzott engem. Tulfelől, az asztalnak használt kő
mellett ült a doktor és hevesen gesztikulált.
Lélek! Mi a lélek tulajdonképen! – mondta. A bérlő leánya
szabadgondolkodással vádolta őt; nos jó, tehát az ember ne legyen
szabadgondolkodó? Az ember ugy képzeli el a poklot, mint valami házat a
föld alatt, az ördögöt pedig hivatalfőnöknek képzeli, – nem felség az. A
fogadalmi templom oltárképéről beszélt: egy egy krisztus-alak, néhány
zsidó, néhány zsidónő, azután vér, ami borrá változik; jó. Ám Krisztus
feje körül glória fénylik. Mi az a glória? Sárga karika, amit három rúd
erősit a hajra.
Két hölgy szörnyüködve csapta össze a kezét, de a doktor tudott segiteni
magán és tréfásan folytatta:
– Nem igaz, ez borzalmasan hangzik? Elismerem. Ám ha az ember
nyolcszor-tizszer hallja ezt és azután gondolkodik is egy kissé felette,
akkor másként áll a dolog. Szabad a megtiszteltetést kérnem, hogy
koccinthassak a hölgyekkel?
Letérdelt a két hölgy előtt, ám sapkáját nem tette le maga elé a földre,
hanem a balkezében fogva, magasan a feje fölött forgatta és hátrahajtott
nyakkal üritette ki a poharat. Nagy biztossága engem is elragadott és
bizonyára ittam volna az egészségére, ha akkorra nem üritette volna ki a
poharát.
Edvarda szemei mindig rajta függtek. Én melléje álltam és azt mondtam
neki:
– Játszunk ma is »özvegy«-et?
Könnyedén megrázkódott és kinyujtotta a testét.
– Ne felejtsd, hogy itt nem tegezhetjük egymást! – susogta.
És nem is szólitottam »te«-nek. Eltávoztam tőle.
Megint elmult egy óra; tulságosan hosszu volt ez a nap; régen hazamentem
volna már, ha lett volna egy harmadik csónak is! Asopus megláncoltan
feküdt a kunyhóban és talán rám gondol. Edvarda gondolatai messzi
kalandoztak tőlem; arról beszélt, hogy milyen gyönyörüség messzi tájakra
utazni; arca egészen forró lett és rosszul is beszélt!
– Senki nem lehet jobban szerencsés, mint én, azon a napon…
– Jobban szerencsés! – mondta a doktor.
– Hogyan? – kérdezte.
– Jobban szerencsés!
– Ezt nem értem!
– Ön azt mondta: jobban szerencsés, tovább semmi.
– Ezt mondtam. Bocsánatot kérek. Senki nem lehet szerencsésebb, mint én,
azon a napon, amelyiken a hajó fedélzetén állok. Néha olyan helyekre
vágyódom, amelyeknek még a nevét sem tudom.
Ő elvágyódott innen, ő tehát nem törődött velem. Láttam az arcán, hogy
végleg elfeledett engem. Nos, erről nem volt mit beszélni: de hogy az
arcán is láttam! És a percek olyan kinos lassusággal teltek. Többektől
megkérdeztem, hogy ne eveznénk-e haza? Késő van, – mondtam, – és Asopus
megláncoltan fekszik a kunyhóban. Ám senki nem készült haza.
Harmadszor is odamentem a bérlő leányához; azt gondoltam, hogy ő mondta:
olyan a szemem, mint valami hatalmas állaté.
Koccintottunk; pillái folyton megrebbentek, soha nem maradt nyugton, de
változatlanul nézett rám.
– Nem gondolja, kisasszony – kezdtem – hogy ezen a tájon hasonlitanak az
emberek az itteni rövid nyárhoz? Gyorsak ők is és elragadóak ők is.
Hangosan beszéltem, igen hangosan beszéltem és szándékosan tettem ezt.
Tovább is hangosan beszéltem és megkértem a kisasszonyt, hogy látogasson
meg engem és nézze meg a kunyhóm, »Isten megjutalmazza érte« – mondtam
nagy szükségemben és már arra gondoltam, hogy majd csak találok valamit,
amivel megajándékozom, ha eljön; talán nincs semmi más a tulajdonomban,
csak a lőporos szaru, gondoltam.
És a kisasszony megigérte, hogy eljön.
Edvarda elforditotta az arcát, és nem bánta, akármennyit beszéltem.
Különben mindent hallott, amit közöttünk beszéltek és közbe-közbe ő is
mondott egy-két szót. A doktor a tenyerükből jósolt a kisasszonyoknak és
szabadjára engedte a nyelvét; az ő keze is finom volt és kicsiny, egyik
ujján gyürü csillogott. Boldogtalannak éreztem magam és kis időre
félreültem egy kőre. Késő délutánra járt már. Itt ülök egészen egyedül,
gondoltam és az egyetlen személy, aki elmozdithatna innen, nem törődik
velem. Egyébként ez is közönyös volt reám.
Az elhagyottság végtelen érzése hatalmasodott el rajtam. A mögöttem ülők
beszélgetése belecsengett a fülembe, és hallottam, hogy Edvarda kacag: e
kacajra hirtelen fölállottam és odamentem a társasághoz. Fölindulásom át
meg átjárta a testem.
– Csak egy pillanatra, – mondtam. – Ahogy magamban ültem, eszembe
jutott, hogy ön talán szivesen megnézné a légyszelencém. Elővettem a
légyszelencém. Bocsássanak meg, hogy korábban nem gondoltam erre. Nem
lenne olyan szives átnézni, nagy örömet szerezne nekem, mindegyiket meg
kell néznie; vörös és zöld legyek. Amig beszéltem, kezemben tartottam a
sapkám. Magam is rájöttem, hogy helytelenül cselekedtem, amikor
leemeltem a sapkám és azért megint a fejembe csaptam.
Egy ideig mély csend volt és senki sem nyult a légyszelence után. Végre
a doktor kérte és udvariasan mondta:
– Köszönöm, igen, engedje meg, hogy megnézzük a legyeket. Előttem mindig
rejtély volt, hogy miként illesztik össze ezeket.
– Én magam illesztem össze őket, – mondtam és eláradt bennem az iránta
való hálaérzés. Rögtön magyarázgatni kezdtem, hogy milyen az eljárása.
Olyan egyszerü: a tollat meg a horgot vásároltam; nem voltak jól
készitettek, de azért alkalmasak a magam használatára. Az ember kész
legyeket is kap és azok nagyon csinosak.
Edvarda közönyösen nézett rám, azután a szelencére vetett egy pillantást
és tovább beszélgetett a barátnőivel.
– Itt van az anyag is hozzá, – mondta a doktor. – Nézze csak ezeket a
szép tollakat.
Edvarda föltekintett.
– A zöldek csakugyan szépek, – mondta. Mutassa, doktor.
– Tartsa meg, kérem, – kiáltottam. – Igen, tartsa meg, én kérem rá, két
zöld madártoll az. Tegye meg a kedvemért, az emlék.
Ő az orvosra nézett és azt mondta:
– Ezek zöldek és aranylók is, amint épen a nap felé tartják. Köszönöm,
ha nékem akarja adni.
– Igen, önnek akarom adni, mondtam.
Magához vette a tollakat.
Nemsokára a doktor visszaadta a szelencét és megköszönte. Fölemelkedett
és azt kérdezte, nem volna-e ideje hazatérésre gondolni.
Én feleltem:
– Igen, az isten nevére. Otthon egy kutyám van; igen, nézze kérem,
kutyám van nekem, barátom valósággal; fekszik és rámgondol és ha én
jövök, első lábait az ablakpárkányra teszi és ugy üdvözöl engem. Oly
szép volt ez a nap, este lesz mindjárt; evezzünk haza hát. Köszönöm
mindenkinek.
Távolról néztem, hogy Edvarda melyik csónakba száll és én elhatároztam,
hogy a másikba ülök. Egyszerre magához hivott. Csodálkozva néztem rá.
Odajött hozzám, a kezét nyujtotta és engesztelőn mondotta:
– Köszönöm a tollakat… Egy csónakban megyünk, ugy-e?
– Ha kivánja! feleltem.
Beültünk a csónakba, ő mellém ült a kormány mellé és megérintett a
térdével. Ránéztem és egy pillanatra rámnézett ő is. Olyan jót tett
velem, amikor megérintett a térdével; már kárpótoltnak éreztem magam a
mai nap sok szenvedéséért és már örvendeni kezdtem, amikor hirtelen
megváltoztatta a helyét, hátat forditott nekem és a doktorral kezdett
beszélgetni. Teljes negyedórán át nem léteztem a számára. Ekkor olyasmit
tettem, amit igen megsajnáltam és amit nem feledtem el ma sem. A cipő
lecsuszott a lábáról én utána nyultam és messzire behajitottam a
tengerbe, afölött való örömömben, hogy ilyen közel volt hozzám, vagy
azért, hogy ilyen módon érvényesitsem magam, vagy talán emlékeztetni őt,
hogy létezem én is – én nem tudom.
Az egész oly gyorsan történt, én nem gondoltam semmit, csak megtettem. A
hölgyek kiáltásban törtek ki. Magam szinte megbénultam afölött, amit
tettem; ám mit használt ez? A dolog megtörtént. A doktor jött
segitségemre és kiáltott: »Odakormányozni!« Odakormányoztunk és a
kormányos abban a pillanatban kapta ki a cipőt, ámikor elmerülni
készült. Az ember könyökén fölül vizes lett. Ekkor a két csónakból
többszörös hurrá zengett föl, mert kimentettük a cipőt.
Rémségesen lesujtott voltam és miközben zsebkendőmmel száritgattam a
cipőt, ugy éreztem, hogy arcom minden pillanatban változtatja a szinét.
Edvarda némán vette el a cipőt és csak kis idő multán szólalt meg:
– Ehhez hasonló még nem történt velem!
– Ugyebár? Nem! mondtam én is. Nevettem és azt szinleltem, mintha ezt a
kis heccet valami célból követtem volna el és mintha még titkolnék
valamit. Ám mi rejlhetett e mögött! A doktor most kicsinylőn nézett
rajtam végig.
Eltelt egy kis idő, a csónakok hazafelé közelegtek, a társaság rossz
hangulata tünőfélben volt, énekeltünk és közeledtünk a kikötőhidhoz.
Edvarda mondta:
– Tudják, hogy nem ittunk meg mindent és hogy még sok bor maradt. A
maradékból még második ünnepre is futja; később még egy ünnepet tartunk;
táncolni fogunk, bált rendezünk odahaza.
Mikor szárazra értünk bocsánatot kértem Edvardától.
– Mennyire vágyódom a kunyhóm után, mondtam később, milyen gyötrelmes
nap volt ez a mai.
– Gyötrelmes volt önre, hadnagy ur?
– Ugy gondolom, mondtam és félrefordultam, én megsértettem magát és
megsértettem – mindenkit. Én a vizbe hajitottam a maga cipőjét!
– Igen, az tényleg csodálatos volt.
– Bocsásson meg érte! mondtam.