Irjak többet is? Nem, nem. Legföljebb a magam mulatságára, csupán azért,
hogy megkurtitsam az időt azzal, hogy leirom, két évvel ezelőtt mint
jött a tavasz és milyen volt akkor a föld talaja. Erdőben, tengerről
illatok áradtak már; az erdőben korhadó hervadt lombból édeses
kénsavszag áradt és a szarkák ágacskákkal a szájukban röpdöstek és
épitgették a fészküket. Még néhány nap és a patakok csobogni, tajtékosan
hullámozni kezdtek, néha-néha egy-egy halat is lehetett látni és a
halászok megjöttek evezőállomásaikról. A kereskedő két yachtja szinültig
hallal rakodottan tért meg és a száritóhelyen kötött ki; a nagyobb
szigeteken, amiken a száritást végezték, szinte pillanat alatt megujult
a mozgás, az élet. Mindezt ablakomból néztem.
Ám a kunyhóig nem hatott semmi lárma, egyedül voltam és egyedül
maradtam. Néha-néha elhaladt valaki arra; Évát is láttam, a
kovácsleányt; néhány pattanás volt az orrán.
– Hová készülsz? – kérdeztem.
– Fáért az erdőbe – felelte nyugodtan. Kezében kötelet lógatott, hogy
abba rakja a fát és fején a fehér gyapotkendő volt. Sokáig néztem utána,
de ő nem fordult vissza.
Azután sok-sok nap mult el anélkül, hogy embert láttam volna.
A tavasz mind előbbre nyomult és az erdőben elevenedett az élet. Igen
mulatságos volt nézni a rigókat, amint magasan, a fák tetején ültek,
belemeredtek a napba és rákiáltoztak az ég óriás kohójára; sokszor már
éjjel két órakor fölkeltem, leginkább azért, hogy tanuja lehessek annak
a gyönyörüségnek, ami a madarakból, állatokból áramlott ki, ha fölkelt a
nap.
A tavasz hozzám is elérkezett és ugy kopogott az ereimben, akárha járt
volna valaki azokban. Kunyhómban ültem és arra gondoltam, hogy ideje
lenne rendbehozni horgaimat és halászó zsinórjaimat, ám az ujjam sem
mozditottam meg, hogy tegyek valamit; szerencsés, sötét nyugtalanság
járt a szivemen ki-be. Asopus fölállott hirtelen, lábait megmerevitve
állott és röviden, vakkantásszerüen ugatott. Emberek értek a kunyhóm
elé, a sapkát gyorsan lekaptam a fejemről és mindjárt rá a kis Edvarda
hangját hallottam az ajtóm előtt. Barátságosan, vidáman jött – ő is, a
doktor is, amint megigérték, meglátogatni engem.
– Igen, – itthon van, – hallottam, amint mondta, akkor belépett és a
maga kislányos módján kezet adott nekem.
– Tegnap is itt voltunk – magyarázta – de nem volt itthon.
Leült a fapadra és körülnézett a kunyhómban; az orvos mellé ült a hosszu
padra. Összevissza beszéltünk és gondolkodás nélkül elmondtunk mindent,
ami a lelkünkről leszállott; én elmondtam azt is, hogy milyen állatok
élnek az erdőben és azt, hogy a tilalom miatt, milyen vadakra nem szabad
lőnöm mostan. Ez időszerint a fajdkakasra nem szabad lőni.
Az orvos most sem beszélt sokat, ám amikor véletlenül pillantása ráesett
a puskaporos szerszámra, amelyen Pán-figura diszelgett, gyorsan, frissen
magyarázgatni kezdte Pán legendáját.
– Tulajdonképen miből él majd akkor, ha tilalom lesz minden vadra? –
kérdezte hirtelen Edvarda.
– Halból – válaszoltam – legfőként halból. Valami ennivaló mindig akad.
– Hiszen ön eljöhetne hozzánk – mondotta – és étkezhetne nálunk.
Tavaly valami angol lakott a maga kunyhójában; ő igen gyakran étkezett
nálunk.
Edvarda megnézett engem és én megnéztem őt. E pillanatban a szivemet,
mintha valami kedves, barátságos simogatás érte volna. Ez a tavasz
következménye volt és a tiszta, világos napoké; azóta sokat gondolkodtam
erről. Különben kigyózó szemöldökei is csudálattal töltöttek el.
Néhány megjegyzést tett a lakásomra. A falakat különböző állatbőrökkel
és sokszinü madártollal aggattam tele; a kunyhó belseje tisztára olyan
volt, mint valami medvebarlang. Ez tetszett neki. »Igen, épen olyan,
mint egy medvebarlang« mondta.
Semmit nem adhattam vendégeimnek, ami elfogadható lett volna, elméláztam
és azt gondoltam, tréfából madarat sütök nekik; vadászmódon tálalom
eléjük és ők az ujjaikkal egyék. Végre ez is időtöltés!
– Az angol alighanem ir volt? – kezdte a doktor.
– Ugy? Ir?!…
– Nem igaz?! Hiszen katolikus volt.
Edvarda elpirult, tekintetét elforditotta és halkan mondotta:
– Különben meglehet, lehet, hogy ir volt.
E pillahunyástól kezdődően eltünt a jó kedve. Fájt nekem ez, igen
szerettem volna helyreütni mindent és azért ezt mondottam:
– Nem, magának igaza van. Irek soha nem jönnek Norvégiába.
Megbeszéltük még, hogy legközelebb kievezünk és megnézzük, hogy mint
száritják a halakat…
Azután, hogy vendégeimet egy darabon elkisértem, hazatértem ujból és
halászó eszközeimmel foglalkoztam. Hálóm egy szögön az ajtón lógott és
sok csomót elpusztitott benne a rozsda; meghajlitgattam néhány horgot,
kijavitottam a háló egy-két szakadását és megvizsgáltam a
horogzsinórokat is. Milyen nehezemre esett ma, dolgozni valamit! Agyamon
gondolatok rohantak keresztül olyanok, amiknek semmi közük nem volt
ahhoz, ami foglalkoztatott; most ugy tünt, hogy sulyos hibát követtem
el, amikor a kis Edvardát a fapadon hagytam ülni, holott a magam helyét
kellett volna fölajánlani neki. Hirtelen magam előtt láttam barna arcát
és barna nyakát; kötényét elől lehuzta kissé, hogy hosszabbnak tünjék a
dereka, ahogy az divatban volt akkor; állának szelid, leányos formája
kellemesen hatott reám és álla alatt az a pár ránc maga volt a vidámság.
Az ő szája nagy volt, de virágzó.
Fölállottam, kinyitottam az ajtót és hallgatózni kezdtem. Semmit nem
hallottam és nem is volt okom a hallgatózásra. Ujból becsuktam az ajtót;
Asopus fölkelt a fekvőhelyéről és csudálkozón fogadta a nyugtalanságom.
Arra gondoltam, hogy utána futhatnék a kis Edvardának azzal az ürüggyel,
hogy selyemfonalat kérek tőle a háló rendbehozására; ez különben nem is
volt ürügy, megmutathatom neki a hálót és benne a szétfoszlott csomókat.
Már az ajtónál álltam, amikor eszembe jutott, hogy magamnak is van
selymem, még pedig több is, mint amennyi szükséges. Bátortalanul,
kedvetlenül tértem vissza… mert magamnak is volt selymem.
Amikor beléptem, valami idegen lehellet érte az arcom, mintha nem lettem
volna egyedül.