Ebben az időben nem volt hiányom vadban; azt lőttem, ami épen
kezemügyébe akadt, foglyot, nyulat és ha véletlen a parton kóboroltam a
tengeri madarakra is rálövöldöztem, ha lőtávolságba merészkedtek. Jó
idők voltak ezek; a napok egyre hosszabbodtak és a levegő mindig
tisztább lett; két napi szükséggel láttam el magam és megindultam a
hegyekbe, a hegycsucsokra; találkoztam a hegylakókkal és sajtot kaptam
tőlük, kis, kerek sajtot, aminek káposztához hasonló volt az ize.
Többször fölmentem oda. Amikor hazatérőben voltam, az uton mindig lőttem
egy madarat és bedugtam vadásztáskámba. Rendbeszedtem a ruhám és Asopus
nyakára rákötöttem a zsinórt. Mértföldnyire alattam a tenger zugott; a
hegyoldalak feketék voltak és még nedvesek a sok esőtől, ami parányi
szemekben most is csörgedezett róla, csörgedezett és csepegett mindig
ugyanabban az egyhangu melódiában. Ez egyhangu melódiák, messze a hegyek
között, sokszor megkurtitották az időt, miközben üldögéltem és
szórakozottan néztem körül. Itt csobog ez az egyhangu, végtelen melódia
– gondoltam – itt a teljes magányosságban, senki nem hallja, senki nem
gondol rá és mégis csobog itten magányosan, örökkön, örökkön!
És ha a csobogást hallottam, ugy találtam, hogy nem olyan sivár a
sziklafal. Néha-néha történt is valami: egy menydörgés megreszkettette a
földet, egy sziklatömb lemállott és legördült a tengerbe, maga mögött
pedig valósággal utat vert a málló szikla szerteszállongó pora; e
pillahunyásban Asopus fölemelte az orrát és szagolgatott,
elcsodálkozottan az égésszagon, aminek eredetét sehogy nem tudta
megmagyarázni. Ha a hóviz csatornákat ás a sziklába, akkor elég egy
lövés, vagy egy hangosabb kiáltás és a nagy sziklatömb leválik és
görögve megindul a tenger felé…
Egy óra telhetett el igy, talán több is, az idő olyan gyorsan mulik.
Asopust ismét szabadon bocsájtottam, a vadásztáskát a másik vállamra
akasztottam és megindultam hazafelé. A nap hanyatlóban volt. Az erdőben
rátértem régi, jól ismert ösvényemre, amely szinte keskeny szalagként
kigyózott a zöld lombfalak között és pedig a leghihetetlenebb
kanyarodásokkal. Kényelmesen követtem minden kanyarodást; nem volt miért
siessek, otthon senki nem várt rám. Büszkén, mint valami uralkodó, ugy
sétálgattam a békés erdőben és mindig olyan tempóban, amint az nékem
tetszett épen. Minden madár hallgatott, csupán a fajdkakas kezdett bele
melódiátlan kiáltozásába, ez mindig énekel.
Hogy kiértem az erdőből, két embert láttam magam előtt, két kóborlót,
rövidesen utólértem őket; az egyik a kis Edvarda volt, ismertem őt, hát
ráköszöntem; aki kisérte, az orvos volt. Megkellett mutatnom nekik a
puskám, megnézték az iránytüm és a vadásztáskám is; meghivtam a
kunyhómba őket és megigérték, hogy eljönnek egyszer.
Este lett. Hazamentem, tüzet raktam, madarat sütöttem és elköltöttem a
vacsorát. Reggel ujból egy nap kezdődött…
Csend, nyugalom mindenütt. Feküdtem egész estén át és kibámultam az
ablakon; valami tündéri szelidség oszlott el mostan erdőn és mezőn. A
nap lenyugodott már és a horizontot beföstötte a sulyos, vörös fény, ami
olyan mozdulatlanul terült szét akár az olaj. Az ég köröskörül felhőtlen
volt és tiszta. Bebámultam a tiszta tengerbe és ugy tünt, mintha
szemtől-szembe ülnék a teremtővel és a szivem olyan hevesen dobogott.
Isten tudja, gondoltam, miért öltözött a horizont ma lilába és aranyba,
talán ünnep van odafönn, nagyszerü ünnepség a csillagok zenéjével és a
sugarak futárszolgálatával. Egészen ilyen volt minden. Lehunytam szemem
és ugy éreztem, én is utasa vagyok a futárként szolgáló sugaraknak és
gondolat gondolatra tornyosodott az agyamban.
Több nap mult el igy.
Céltalanul csavarogtam és azt vizsgálgattam, mint olvad vizzé a hó, és
mint fut tócsába a jég. Ha elég készlet volt konyhámban, napokon át
megesett, hogy nem is lőttem ki a puskám; kószáltam, élveztem a
szabadságom és hagytam mulni az időt. Ahová csak elvetődtem, mindenütt
akadt valami kevés hallani, látnivaló, némileg minden megváltozott egyik
napról a másikra és még a boróka és a füzfabokor is várta a tavasz
jöttét. Például lementem a malomhoz; még jég közé ékelten hevert; ám a
talaj emberemlékezet óta köröskörül letaposott volt és ez adta
tanuságát, hogy emberek járnak ide, hátukon nagy gabonazsákokkal és
őröltetnek itten. Ugy jártam a malom falai között, akárha emberek között
járnék; a falakban sok betü és évszám volt.
Valóban!