Valaki ember kérdezte, hogy abbahagytam-e a vadászást; két napja nem
hallotta, hogy lövöldöztem volna a dombon, habár ő a két napon keresztül
folyton az öbölben hevert és halászott. Nem, én semmitse lőttem;
mindaddig kunyhómban maradtam, amig végleg elfogyott az ennivalóm.
Harmadik napon indultam vadászatra. Az erdő kissé zöld volt már és a
föld, meg a fák enyhén illatoztak; a fücsemete már zölden kandikált ki a
megfagyott moha alól. Kinoztak a gondolataim és többször kénytelen
voltam leülni. Három nap óta nem találkoztam egyetlen emberrel, azon a
halászon kivül, aki tegnap a kunyhómba jött; azt gondoltam: ma este
talán találkozom valakivel az erdőszélen, ott, ahol legutóbb a doktorral
és Edvardával találkoztam. Lehetséges, hogy megint arra sétálnak, –
talán – talán nem. Ugyan miért is gondolok épen azokra? Egy pár fajdot
lőttem és az egyiket rögtön elis készitettem. Asopust azután zsinórra
kötöttem.
Mig ettem, a száraz földön heverésztem. Csönd volt köröskörül, csak a
szél szelid susogása és néha-néha egy madárhang. Feküdtem és néztem a
faágakat, amelyek ide-oda ingadoztak, amerre a szél fujt; a szelid szél
kötelességét teljesitette és ágról-ágra vitte a himport és megtöltött
vele minden ártatlan kelyhet; ugy tetszett, elragadtatásban volt az
egész erdő. Egy zöld hernyó vándorolt egy ág hosszában, vándorolt
szakadatlanul, mintha nem is ismerné a nyugodalmat. Nem lát csaknem
semmit, pedig van szeme; gyakran egyenesre mered és a levegőben
tapogatódzik valami után, amire támaszkodhatna; olyan volt, mint valami
kurta, zöld fonál, amely lassu öltésekkel selymet varr az ágra. Estére
talán elért oda, ahová igyekezett.
Minden csendes. Fölállok és megindulok, leülök és fölállok megint;
körülbelül négy óra van: ha hat óra lesz hazamegyek és meglátom, nem-e
találkozom valakivel. Még két órám volt odáig, de máris nyugtalan lettem
és a mohát meg a hangát letaszitottam a ruhámról. Jól ismertem az utat,
amelyre ráléptem, fák és sziklák állottak oldalán ugyanolyan magányosan,
mint azelőtt, mint régóta már és a haraszt zörgött a lábaim alatt. A
monoton susogás és a sok ismert fa, meg szikla, sok is volt számomra;
különös hálaérzés fogott el; minden a bensőmbe hatolt, minden elvegyült
velem, én szerettem mindent. Száraz ágat vettem a kezembe, amint ültem,
vizsgálgattam és közben a magam dolgaira gondoltam. Az ág csaknem
korhadt volt már, megrepedezett kérge erősen hatott rám és részvéttel
töltött el. Mikor felállottam és tovább mentem, nem hajitottam el az
ágat, hanem lassan letettem, állottam mellette és soká néztem rá;
mielőtt otthagytam volna ránéztem mégegyszer és könnyes volt a szemem.
És öt óra lett. A nap rosszul mutatta az időt; egész napon át nyugatnak
haladtam és a kunyhómban talán egy félórával továbbra vettem a nap
állását. Mindezt számitásba vettem, ám hat óráig mindig volt egy órám
még, ezért fölállottam és megindultam egy darabon. A haraszt zörgött a
lábaim alatt. Igy mulik el egy óra.
Magam alatt láttam a kis folyót és rajta a kis malmot, amely a télen jég
közé ágyaltan feküdt és akkor megint megállottam; az estharang kongott
és kongása fölriasztott. Késő van! – mondottam hangosan. Fájdalom futott
rajtam át, megfordultam rögtön, nekivágtam a hazavezető utnak, ám közben
bizonyosan tudtam, hogy elkéstem végleg. Gyorsabban mentem, futni
kezdtem; Asopus megsejtette, hogy történik valami; sorompóba állott,
versenyt futott velem, lihegett, de azért sietős volt az ut neki is. A
hervadt lomb fölröpült körülöttünk. Ám mikor leértünk az erdőszélre,
senki nem volt ott, nem, csendes volt minden, nem volt ott senki.
Senki! – mondottam. Ám ez nem volt rosszabb annál, amit előre tudtam.
Nem vonakodtam tovább, engedtem gondolataim unszolásának, elhaladtam a
kunyhóm előtt, lementem Sirilundba, Asopussal, puskámmal és minden
fölszerelésemmel.
Mack ur igen barátságosan fogadott és meghivott vacsorára.