Kunyhóm előtt egy kő állott; egy magas, szürke kő. Jó hatással volt
reám, mert mindig ugy éreztem, hogy figyel és végigvizsgál, ha napi
kirándulásomból hazatérek. Ha reggel elindultam, mindig a kő mellett
haladtam el és ugy tünt, mintha jó barátot hagynék mögöttem, aki
hüségesen vár a visszatérésemig.
És fönt az erdőben megkezdődött a vadászat. Egyszer lőttem valamit,
másszor nem.
Kint, a szigeteken tul a tenger feküdt megzavarhatatlan nyugalomban.
Sokszor fölmásztam a dombokra és ha már igen magasan voltam,
letekintettem a vizre; csöndes napokon egyáltalában nem haladtak a
hajók; ilyenkor három nap egymásután is láttam ugyanazt a vitorlát,
kicsiny és fehér volt, akár egy fóka a vizen. Ám, ha táncba kapott a
szél, messzire tüntek az árbocok; vihar jött, erős délnyugati orkán és
ekkor valósággal szinjáték kezdődött, aminek én voltam egyetlen nézője.
Ilyenkor mindent beburkolt a köd, föld és ég egybefolyt, a tenger a
levegőbe táncolt és embereket, lovakat, szétszaggatott zászlókat
alkottak a hullámai. Egy szikla alatt állottam és a legkülönbözőbb
dolgokra gondoltam, a lelkem feszült volt. Isten tudja, gondoltam, minek
vagyok a tanuja és miért rohan a magasba szemem előtt a tenger? Talán e
pillanatban belátok a föld mélyébe, a föld agyába és látom ottan a lázas
munkát!
Asopus nyugtalan volt, időről-időre fölemelte az orrát és
beleszaglászott a levegőbe és láthatóan reszkettek a lábai; nem szóltam
hozzá, igy hát lábaim között elnyult a földön és velem együtt rámeredt a
tengerre. Semmi kiáltás, semmi emberi szó nem hangzott sehol, csak a
tompa moraj zugott a fejem körül. Messzi künn szirtsziget feküdt,
magányosan feküdt; ha a tenger rátört erre a szigetre, ugy hajladozott,
mint valami őrült, nem; mint a tenger istene, aki büszkén magasra
emelkedik, elnéz a világ fölött és ugy forog, hogy haja és szakálla
keréknek látszik a feje között. Azután ismét bemerült a ködbe.
És e vihar közepette kicsiny, szénfekete hajó erőlködött, hogy a
tengerről bejusson.
A kis, szénfekete hajó akkor érkezett a kikötőbe, amikor délután
lementem a kikötőhidhoz; a postagőzös volt. A parton sok ember gyült
össze a ritka vendég bámulására; észrevettem, hogy most valamennyinek
egyforma kék szeme volt, ha máskor teljesen különbözőknek tetszettek is.
Nem messzire fiatal leány állott fehér gyapotkendővel a feje körött;
haja igen sötét volt és a fehér kendő sajátosan ütött el a haja
szinétől. Kiváncsian nézett engem, a fegyverem, a bőrruhám, de mikor
megszólitottam zavarba jött és elforditotta a fejét. »Mindig fehér
kendőt kell viselned – mondtam – igen illik neked.« E pillanatban
szélesvállu ember lépett melléje, akin Izland-ing volt és aki Évának
szólitotta őt. Ismertem a szélesvállu embert, kovács volt, a falu
kovácsa. Néhány nappal ezelőtt uj gyujtószöget csavart a puskámba.
A szél és az eső elvégezte munkáját és akkor hullani kezdett a hó.
Néhány nap alatt kellemetlen, hideg hangulat szállt a föld fölé, a
korhadt ágak letöredeztek, a hollók csapatokba gyültek és károgtak
szakadatlanul. Nem tartott soká, a nap közeledett már és egy reggel
feltünt az erdő mögött. Mint szelid simogatás fejemtől-lábamig, ugy
hatott, amikor fölkelt a nap; csöndes örömmel hátamra vettem a puskám.