A legutóbb mult napok alatt mindig és mindig, ujból és ujból az északi
nyár örök-napjára gondoltam. Itt ülök és rágondolok; azután egy
kunyhóra, amiben laktam, majd az erdőre a hegyek mögött; igy készitgetem
magam az irásra. Ám csak a magam mulatságára irok és még legföljebb
azért, hogy az órák ne muljanak annyira unalmasan. Az idő igen hosszu és
nem mulik olyan gyorsan, amint szeretném, lassan mulik, habár a lehető
legvidámabb életet élem. Elégedett vagyok mindennel és harminc évemmel
még öreg sem vagyok; néhány nappal ezelőtt messziről-messziről valaki,
aki egyáltalában nem tartozott nékem ezzel, két madártollat küldött
nekem. Igen, két zöld madártollat cimeres boritékban és a boritékon
finom pecséttel. Igen mulattat, hogy ilyen ördöngősen zöldszinü
madártollakat nézhetek. Egyébként semmi bajom nincsen; néha a köszvény
kinozza kissé a ballábam; a köszvény régi, lőtt sebből származik, de a
seb begyógyult már régen.
Emlékszem még, két évvel ezelőtt sokkal gyorsabban mult az idő,
hasonlithatatlanul gyorsabban, mint mostan. Két évvel ezelőtt volt;
1855-ben; a magam mulatságára erről az időről akarok irni; akkor különös
dolgok történtek velem; vagy álmodom talán? Most már sokat elfeledtem
akkori élményeimből, mert azóta ritkán gondoltam reájuk; ám azt tudom,
hogy az éjszakák igen világosak voltak. Némely dolgok teljesen forditva
történtek; az évnek tizenkét hónapja volt ugyan, de az éj nappallá
változott és csillagot soha nem láttam az égen. És az emberek, akikkel
akkor érintkeztem, képzelődők voltak és egészen más természetüek
azoknál, akiket korábbról ismerek; néha elég volt egy éjszaka, hogy ők
minden fenségességben álljanak elém. Nem volt ebben semmi boszorkányság,
de hasonló nem történt velem azelőtt. Nem.
Nagy, fehérre meszelt házban, ott lent a tenger partján találkoztam egy
személlyel, akire igen sokat gondoltam egy időben. Most már nem gondolok
rá, nem, többé nem, végleg elfeledtem őt és most inkább a dolgokra
gondolok: a pinguinok kiáltozására, vadászgatásomra az erdőben, a nyár
sok meleg órájára; egyébként tiszta véletlenség, hogy megismertem őt és
e véletlenség nélkül bizonyára nem gondoltam volna rá egyetlen napig
sem.
Kunyhómból láthattam a szigeteket, a zátonyokat, a szirteket, keveset a
tengerből is, néhány kéklő hegyfokot és a kunyhó mögött nyult el az
erdő; szörnyü nagy erdő. Öröm, boldogság áramlik rajtam, amikor a
gyökerek, lombok illatát érzem; csak az erdőben volt nyugton a bensőm,
lelkem egyensulyba jutott és én hatalmasnak éreztem magam. A
hegycsucsokat nap-nap után megmásztam, habár a talaj még jéggel és
gyenge hóval boritott volt. Egyetlen pajtásom Asopus volt, most Cora a
pajtásom, de akkor Asopus volt; a kutyám, amelyet később agyonlőttem.
Esténként, ha a vadászatról visszatértem a kunyhóba, gyakran átfutott
rajtam, fejemtől a lábamig az otthonosság kellemes érzése és ilyenkor
sokat fecsegtünk Asopussal arról, hogy milyen kitünő dolgunk is van
nekünk. Ugy-e! – nos rakjunk hát tüzet, és itt, a tüzhelyen megsütünk
egy madarat, mit szólsz hát hozzá? Mikor elkészült minden és mikor jól
bevacsoráztunk mindketten, akkor Asopus leheveredett rendes helyére, a
tüzhely mögé, én pedig meggyujtottam a pipám, leheveredtem a fapadra és
egy kis ideig hallgattam, hallgattam az erdő morajló beszédét. Gyönge
szél indult utnak. A szél épen kunyhóm felé fujt és igy tisztán
hallhattam messzi távolról a fajdkakas kiáltozását. Egyébként csendes
volt minden.
Megesett néha, hogy teljesen felöltözötten, ugy amint jártam-keltem,
aludtam el és nem is ébredtem előbb, mig a tengeri madarak kiáltozni nem
kezdtek.
Ha kinéztem az ablakon, a távolból láttam a vásártér nagy, fehér házait,
Sirilund üzletét, a boltot, ahol kenyeret szoktam vásárolni, akkor még
fekve maradtam egy darabig és csudálkoztam azon, hogy itt, északon, a
tenger partján, az erdő szélében kunyhóm van nékem.
Akkor Asopus a tüzhely mögött rázni kezdte hosszu, karcsu testét,
nyaklánca csörgött, ugatott, farkát csóválta és én fölugrottam és a
három-négy órányi alvás után tökéletesen kipihent voltam és örvendtem
mindennek, mindennek.
Igy mult el némely éjszaka.