Loniban született, ami egy kis norvég falu. Suszterinas volt, majd
kikötőmunkás, hajópincér, azután iró, poéta. Autodidakta, aki
kényszerült mindent a maga szemével látni; a zseniálitásán kivül talán e
körülménynek is van némi szerepe abban, hogy ő lett a világ egyik
legeredetibb, legönállóbb irója. Iró? Olyan hideg ez a megállapitás az ő
végtelen meleg egyéniségéről. Poéta ő, a Jakobsen teremtette lirai
regény tovafejlesztője, sőt mai fogalmaink szerint betetőzője. Életének
külső körülményei szinte kinálják az összehasonlitást Gorkij Maximmal, a
csavargóból lett müvésszel, ám valójában senki nem távolabb tőle. Ha
hasonlitani kell valakihez ezt a mindenkép hasonlithatatlan embert, ha
nyitját keressük, hol kezdődött, miből fejlődött a csodálatos tehetsége,
ha keressük, ki volt az iró, aki a szivébe legmélyebbre nyult, akkor
Jakobsenre akadunk. Nincs a világon senki, akinek elődje, mintaképe ne
lett volna, és nincs a világon senki, aki gyorsabban bontotta volna le
testéről az idegen szárnyakat, mint Knut Hamsun.
A kevesek, a kiválasztottak irója. Nem szolgál izgalmakkal,
érdekességekkel, nem igyekszik a kiváncsiságunk ingerlésével száz
oldalakon végig orrunknál fogvást vezetni bennünket, nem hiv ő, nem
invitál senkit olvasói táborába, hanem akik hivei közé szegődnek,
mindannyian a szivük parancsára teszik. Knut Hamsunnak kevés az
olvasója, hanem nincs iró, akit lelkesebben, őszintébben szeretnének,
mint őt. Mint a legtöbb zseni pályafutásában, Knut Hamsunéban is az a
karakterisztikus vonás, hogy a müvészek, a pályatársak lelkesedése emeli
őt a dicsőség felé. Előkelő, finom ur Knut Hamsun, szivében csak
szeretet van és meleg, nagy szive az érző emberek egyik fejedelmének
teszi. Nemes a lelke. Mint Anatole France, ő is magasabb, igazabb
kulturállapot felé vezeti szelid szóval az olvasóit. Üdülés elmerülni az
irásaiba, kéj, gyönyörüség. Sorai nemesitenek, egy könyve után kipusztul
a gyülölködő szivekből a harag s aki érző szivü, az ő könyvei révén
képes megismerni még Krisztus nagyságát is. Knut Hamsun a prioritás
nélkül való müvész. Nincsenek kész formulái, amikre majdan ráhuzza az
életet, szive nem egyéb, mint csodás zengésü, hatalmas hangszer, amelyen
az élet játszik káprázatos melódiákat. Egy nagyon későn eljövendő
társadalom gondolatvilágát, nemességét, gyöngédségét reprezentálja
nekünk Knut Hamsun. A kultura legmagasabb csucsán szeretheti majd olyan
módon ember az embert, mint Knut Hamsun. Szinte a testruhába öltözött
álomnak kell vélni őt, amikor arra gondolunk, hogy az emberszeretet nem
is ád teljes képet lelkének finomságáról. Szereti az állatot, szereti a
növényt, a virágot, szereti az élettelen sziklát, a levegőt, a vizet, a
tárgyakat. Mindent, mindent szeret, mert lelkének csudás gazdagságából
még a legridegebb, legdurvább lénynek aranyozására is telik. És miként
az emberben nem, ugy az állatban, a virágban, a sziklában se a külső, a
fizikai szemmel látható szépségeket keresi. Lelkéig hatol mindennek,
lelket, érzést fedez föl még a kősziklában is.
A kősziklának is a lelkét látja! Ugyebár világos ebből, hogy micsoda
csudálatos és döbbenetes igazságokat, szépségeket tud napvilágra tárni a
szenvedő emberek mélyéből. Aki valaha boldogtalanul szerelmes volt,
akinek szivét megsebezte a fájdalom, annak bibliája lesz minden könyve,
főként pedig a »Pán«. Knut Hamsun könyveiben folyton önmagára ismer a
szenvedő. A maga bizonytalan, nagy, égető vágyakozásait látja csudás
tisztasággal megelevenedni Knut Hamsun irásaiban; a könyv, a szó, a
nyomtatott betü elsikkad, eltünik olvasás közben, s mig szemünk
öntudatlan rohan a sorokon végig, ugy tünik, mintha mimagunknak tennénk
vallomást a bánatunkról, a szenvedésünkről. A fekete betüket véresre
festi a magunk kinja; Edvarda, mintha a magunk kedvese lenne; Glahn
Tamás, mintha mi lennénk nemesebb, fenséges formában és ezért Knut
Hamsun könyvét elfeledni épen ugy lehetetlen, mint lehetetlen elfeledni
a nagy élményeinket. Élményünk lesz minden irása, napokon át a varázsa
alatt állunk és akárhányszor azon kapjuk magunkat, hogy kedvenceink,
barátaink egy-egy szavában, egy-egy mondatában Knut Hamsun valamelyik
alakjára ismerünk.
A hősei mindig szenvednek, hősei mindig áldozatai lesznek a nemességnek.
A szó, a beszéd, az érzések nyilvánitása irtózatos kin a hőseire. Nem
tudnak beszélni, mert érzéseik finomságáról halvány másolatot se képes
adni a szó, s ha azután egymást imádó szerelmeseinek egyszer mégis
vallomásra nyilik az ajkuk, gyülölködve fordulnak egymástól el. Hősei
hallgatagok, minden, ami történik velük, a lelkükben gyülemlik föl s ha
azután a szenvedés megnyitja a tulontul keserüséggel tellett sziv
szelepeit, akkor, mint valami szörnyü robbanás miatt, egyetlen pillanat
alatt, sokszor néhány szóban, kiürül a lelkük. A sok szépséget, amit
éveken át magukba gyüjtöttek, egyetlen pillanat alatt kiárasztják
magukból, ömlesztik magukból, hogy magukat mindenestül, föntartás,
okoskodás nélkül odaadhassák a másiknak, az imádottnak. Az a másik
mindig elviszi a hős lelkének minden kincsét és bár az a másik is
odaadja a hősnek minden lelki gazdagságát, nem tudnak egyesülni mégsem.
A féktelen, a határtalan, az ideális szerelemnek tragédiája! A
szerelmükért kipusztitották magukat és amikor az egyesülés egymás felé
hajlitaná a testüket, akkor ellentétes irányokban megszöknek, mert üres
a lelkük, mert a lelkük a szerelmüknél is kedvesebb és eltaszitja őket
egymás közeléből a szégyenkezés, a szemérem, mert a szemérmük nem birja
el a szörnyü látványt, hogy a szavak csunya kompján a világba usztak, a
lelkük imádattal gyüjtött kincsei.
Az ideális szerelem teljesülését Knut Hamsun nem meri elhinni: a szörnyü
valóság, az élet durva materializmusának tökéletes ismerése miatt! És
korunk sivárságát annál nem jellemzi jobban semmi, mint, hogy az
ideálizmus diadalában még Knut Hamsun, a legnemesebb szivü álmodó se tud
hinni.
=Bán Ferenc=