A professzori polcon, habár azt folyton gyengülő testi és szellemi ereje

miatt csak 1764-ig töltötte be, kitünő mesternek bizonyult. Több

tanulmányutat tett még, rendezte és leirta a főuri és udvari

gyüjteményeket, nagyhirü, tudományos szinvonalra emelte az upsalai

botanikus kertet. Amellett, hogy tudományos működését teljes erejében

kifejleszthette, mint tanító is teljes sikerrel működött.

Összeköttetésbe került kora valamennyi jelentős kutatójával, szellemével

áthatotta korát, a világ minden részéből hozzá sereglő és ez időben

szokatlan nagyszámu tanítványtömeget nevelt a jövő tudománya számára.

Az ő tudományos működése oly lökést adott a természetrajz művelésének,

hogy utána egy évtized többet jelent, mint előtte egy-egy század.

Legnagyobb jelentősége a botanikában volt érezhető, amelynek

fejlődésében Linné működése szinte a csodával volt határos. Előtte

tapogatózás, zűrzavar, próbálkozás volt, utána a biztos ösvényen haladó

önálló tudománnyá vált a botanika.

A hajdani idők botanikája a gyógyító növények leirásában, a görög és

latin szerzők megfigyeléseinek magyarázásában és a csürés-csavarásban

merült ki. A 16. században kezdődik a természetes botanika, amikor a

tudósok magukon a növényeken tesznek megfigyeléseket, leirják őket nagy

füveskönyvekben. Brunfels (1537), Tragus (1498–1554), Fuchs (1501–1566),

Tabernämontanus (✝ 1590), a két Bauhinus (1550, 1624; 1541–1613),

Gessner (1516–1565), Dodonaeus (1517–1586), Clusius (1525–1609),

Delechamps (1513–1588) híres nevek voltak ezekben az időkben. Az ő

hatalmas foliánsaik, füveskönyveik több ezernyi növényt irnak és

rajzolnak le. Minél inkább szaporodott azonban a füveskönyvek és ezzel a

leírt növények száma, annál inkább nőttön-nőtt a zavar. Nem volt olyan

rendszer, amelyben a növények áttekinthetően össze lettek volna

foglalva, nem volt olyan módszer, amely biztosította volna az egyes

növények könnyü fölismerhetőségét. Történt ugyan kisérlet ilyen

rendszerek megszerkesztésére, de egyik sem vezetett célhoz. Az ősi

időkben a növényeket használhatóságuk szerint vagy termetük szerint

csoportosították, később, pld. a 16. században Cäsalpinius a virág, a

termés és a mag alkata szerint kisérelte meg a növényeket osztályozni, a

17. században az említett Tournefort vitte tökéletesebbre a rendszert. Ő

már a virág szerkezetét is igyekezett figyelembe venni, továbbá

bevezette a rendszerbe a génusz fogalmat, ennek nevet adott, de ezt az

eljárást nem vitte teljesen és következetesen keresztül. Tournefort

rendszere már elterjedésnek örvendett, tudta a tudósvilág, hogy ebben az

irányban keresendő a kivezető út, de ezt az utat a tökéletes mesterséges

rendszer felé Linné találta meg.

A legnagyobb zavart Linnéig leginkább az okozta, hogy nem volt a

botanikának határozott műnyelve, terminológiája, szakkifejezései,

amelynek segítségével a növények olyképpen lehettek volna leirhatók,

hogy azokat bárki is fölismerhette volna. Nem volt módszer, amelynek

révén a kezdő, sőt a tudós botanikus egykönnyen megállapíthatta volna a

kezében levő növény azonosságát valamely leírt növénnyel. Kevés

kivétellel nem voltak megállapítva a növények rokonsági csoportjai,

különösen nem volt a faj fogalma bevezetve a tudományba, vagyis nem volt

egység, melyből elfogadható rendszer lett volna fölépíthető. Ami fontos,

nem volt nevük a növényeknek. Szinte elképzelhetetlen ez mai fogalmaink

szerint.

A növények hosszu, vagy hiányos rövid leírásokkal voltak csak

elkönyvelve, anélkül, hogy egykönnyen újból rájuk lehetett volna akadni.

Hasonlóképpen volt ez az állatokkal is. Linné már gyermekkorában, mikor

Tournefort alapján végezte tanulmányait, megérezte, hogy ezen segíteni

kell. Mikor a virágrészek, a hím és a női ivarrészek, a porzó és a termő

viszonyait tanulmányozta a növényeken, arra a tapasztalatra jutott, hogy

ezek elhelyezése, mennyisége, egymáshoz való viszonya az egymáshoz

hasonló növényeken hasonló, különböző növényeken egymástól eltérő.

Megkisérelte tehát a növényeket ezen az alapon osztályozni. A

tapasztalat azt bizonyította, hogy ebből a szempontból kiindulva, az

összes növények rendszerbe foglalhatók, a rendszer könnyen áttekinthető,

abban az egyes növények könnyen föllelhetők. Érezte Linné, hogy az így

alkotott rendszer nem tükrözi ugyan vissza minden esetben a természetes

rokonságot, de célszerü módszer ez arra, hogy végre a növényországban

rendet teremtsen, legalább addig az ideig, amíg az így rendezett

anyagban a tudományos kutatás föl tudja találni a természetes rendszer

megalkotásához szükséges adatokat. Mesterséges a Linné-féle rend, mert

egyoldaluan csoportosítja a növényeket, de célravezető volt. Manap is

ezt használjuk akkor, ha valamely virágos növény génuszát határozzuk

meg, habár a tudomány mai törekvése a növények teljes szervezetén és

fejlődéstörténetén alapuló természetes rendszernek a megállapítása. De

erre nem törekedhetnék, ha nem állott volna Linné müködése alapján oly

nagy rendezett anyag rendelkezésére.

Az ilyképpen kidolgozott rendszerbe és annak 24 osztályába már most

Linné beillesztette a génuszokat, vagyis azokat a kisebb rokonsági

köröket, amelyekben az összes ismert növények helyet foglaltak. Minden

génusz nevet kapott és minden a génuszba tartozó növény, amit csak eddig

leírtak, vagy amit ő írt le először, szintén kapott nevet, amely név,

hasonlóan az emberek elnevezéséhez, két szóból állott. Az egyik szó az

illető génusz, ahová a növény tartozott, a másik szó a növény saját neve

volt. Természetesen, nem egyénenkint voltak elnevezve a növények, hanem

a külső tulajdonságaikban megegyező egyének egy faj körébe foglaltattak,

amely faj, spécies, nyerte ezt a két szóból álló nevet. Például még

Bauhinus Linné előtt az illatos ibolyát így írta le latinul: „egyszerü

illatos virágu márciusi pirosló viola“, vagy még maga Linné is Cliffort

kertjéről szóló művében: „szártalan, kerek, indákkal kúszó tőkocsányos

viola“, addig a Linné-féle új rendszerben az illatos ibolya neve: Viola

odorata. Az összes ibolyafajok közös neve „Viola“ lett, de a

„keresztneve“ mindegyiknek más. Igy a kétvirágu ibolya: Viola biflora, a

mezei árvácska: Viola tricolor, a mocsári ibolya: Viola palustris stb.

Eszerint az egymástól különböző növények különböző nevet kaptak, de egy

génuszba való tartozásuk közös névvel, pl. Viola, ki volt tüntetve.

Némely szerző már Linné előtt is használta ezt a kétszavu elnevezést, de

Linné vezette azt először keresztül minden eddig ismert növény

reviziójában. Ezenkívül Linné minden növényt rövid, lakonikus leírással

látott el, amelyben az egyes fajok főbb jellemvonásai és a többi fajtól

való eltérései voltak kiemelve.

Hasonlóképpen járt el az állatvilág rendszerezésében is, midőn

Aristoteles rendszeréből kiindulva és azt kevésbé szerencsésen

átalakítva, szintén keresztülvitte a kétszavas elnevezést. Az állatok

osztályozásában mélyebbre ható pillantása volt Linnének, mert

fölismerte, hogy ehhez az állatok belső szervezete nyújtja az alapot. Az

ásványország osztályozása nem volt szerencsés, mert nem az ásványok

kémiai összetételére építette föl azt.

A „Systema naturae“, amelyben Linné ezeket az alapvető nagy horderejü

ujításokat keresztülvitte és amelyben a természet tárgyairól egy

kritikai leltárt nyujtott, az akkori természetbúvárok kincsesbányája

lett. Gyorsan egymásután (1735–1788) következő és folyton növekvő 13

kiadásában az összes eddig ismert növények, állatok és ásványok le

voltak írva. A „Genera plantarum“ a növények génuszainak jellemzését, a

„Species plantarum“ több kiadása a mindinkább kiterjedő kutatások révén

növekedő számu fajokat, a „Flora suecica“ a svéd flórát, a „Fauna

suecica“ a svéd állatvilágot, a „Hortus upsaliensis“ a Linné által

világhíressé emelt első tudományos upsalai botanikus kert leírását, az

„Amoenitates academicae“ Linné természetrajzi és orvostudományi

értekezéseinek gyüjteményét, a „Philosophia botanica“ a növénytudomány

magvát, eddigi eredményeit és jövő kialakulásának irányelveit foglalja

magában. Utóbbi két művében oly bölcs értelmezéssel jelzi a jövő

kutatások kérdéseit, hogy e „végrendeletét“ manap is követi a botanika.

Ilyenek a természetes rokonság, a szervek fejlődéstana, a

növényföldrajzi tényezők kutatása.

Orvosi gyakorlati működése nagy szerencsével járt, hiszen ez emelte

tulajdonképpen a professzori polcra. Tudományos teoriái az elismerést és

a gáncsot egyaránt kivívták. Osztályozó szelleme annyira ment a génuszi

és spécies fölfogásban, hogy a betegségeket is így rendszerezte „Genera

morborum (1759. és 1763.)“, azután a kéziratos „Species morborum“

munkáiban. Úgy a gyógynövényeket (Materia medica e regno vegetabili

1749.), mint azokat az állatokat (Materia medica e regno animali 1750.)

és ásványokat (Materia medica e regno lapideo 1752.), amelyek a

gyógyszereket szolgáltatták, áttekinthető földolgozásban közreadta.

Mindezen és még igen sok más értekezésében, levelezésében hatalmas

méretü és hatásu irodalmi működést fejtett ki, amilyennel kevés nagy

búvár dicsekedhetik. Ismételjük, hogy műveiben nincsenek hatalmas

tudományos fejtegetések, nem nyúl bele a világegyetem mindenségét

mozgató erők kutatásába, magyarázatába, számításába, nem kutatja az élet

törvényeit, nincs a természettudományokban egy tétel sem, amely Linné

nevét viselné, de munkásságának jelentőségét nem csökkenti ez. Ő maga is

belátja, hogy rendszere mesterséges, nem tünteti föl a természetes

rendet, a fejlődéstörténet eredményét, de mint eszköz a további

kutatásokban igen jelentős. Linné is megkisérli a természetes rendszer

fölépítését, de a jövendő botanikára bízza annak megalkotását. Tudja,

hogy műveinek nagy része tulajdonképpen a természet három országának

leltára csak, de lehet-e munkálkodni oly muzeumban, ahol az anyag

rendetlenül és felismerhetetlenül van összehalmozva. Érzi helyesen, hogy

az általa fölállított kategóriák, az osztály, rend, génusz, faj, csak

emberi alkotás, tudja, hogy a faj változékony, az élőlény fejlődik,

átalakul, a folytonos mélyreható kutatás folyton változtatni fogja az

osztályozás szempontjait és elveit, de lehetne-e megismerni földünk

természeti viszonyait, ha nem dolgoznánk emberi képességeinkhez mért

korlátolt fogalmakkal? Ez a mély, bölcs gondolkodás és előrelátás, ez a

kitartó ereményes müködés volt az, amely Linnét naggyá tette.

Magánéletében, mint kortársai és életírói följegyezték, amellett, hogy a

lexikális irodalmi működés fegyelmezetté tették agyát, amellett, hogy

kemény kritikával dolgozó rendszerező szellemi foglalkozása a természet

harmóniáját, szigoru törvénykezéseit kutatta, nem volt száraz és

visszavonult kedélyü, hanem szerette a nagy társaságot, a magas szellemi

színvonalu vitatkozásokat éppúgy, mint a fecsegő szalonéletet. Mulattató

társalgása, ki nem apadó humora, fesztelen és közvetlen érintkezése nem

fajult leereszkedővé, önmaga iránt is érzett és kifejezett önteltsége

nem volt rideg gőg. Habár bántotta az irigyek kritikája és gáncsa,

azokat sohasem viszonozta, hanem hibáit, tévedéseit belátva, azokat

jóvátenni igyekezett. Fiatalkorában nem vetette meg a mulató társaságot,

szerelmei, kalandjai kellő határok között váltották föl a komoly munkát

és adták vissza a megujult, fölfrissült erőt fáradt szellemének. Később

gyengéd családapa lett, fiát utódjává nevelte tanszékén, bár gyermekei,

felesége alacsony színvonalu és minden magasabb műveltség iránt

érzéketlen szelleme miatt, kellő nevelésben nem részesültek. Linné

azonban egészen beteges agg napjaiig, amig csak le nem tört szellemi

ereje, megtartotta fegyelmezett életmódját, szeliddé vált lelkületét,

istenfélő fölfogását. Ez az istenfélése egyrészt fatalisztikus babonás

hitbe tévedt, midőn „Nemesis divina“ címü jegyzeteiben följegyzett

szerencsétlen balesetekben, katasztrófákban az Isten büntető ujját és a

felsőbb hatalom, a balsors sújtó kezét látta, a saját életének

fordulatait is mind a felsőbb hatalom kényétől kieszelt kegynek vagy

büntetésnek tudta be, másrészt nem akadályozta meg őt abban, hogy az

embert, mint „Homo sapiens“-t, be ne iktassa az állatok országába.

Életének alkonyát, sok kitüntetéssel és elismeréssel telt utolsó éveit

Hammarbyban, birtokán várta be. Nem távozott hazájából, bár Német-,

Spanyol- és Oroszországból nagyon előnyös meghivásokat kapott. Érmet

verettek képmásával, nemesi rangra emelték, több mint húsz tudományos

társulat tagjául választotta, az anyagi és szellemi arisztokrácia

csodálattal vette körül, híre, dicsősége fokozódott, de szellemi ereje

folyton gyengült, úgy hogy a halál már egy összeroncsolt szellemü testet

talált csak, mikor 1778. januárius 10-én a nagy Linnaeust akarta

elrabolni.

_Dr. Szabó Zoltán._

Jenner Edward.

1749–1823.

Az író szavai szerint, amely ember az ő kora iránt lerótta tartozását,

az élt minden kornak. Ezt az igazságot semmivel sem lehetne jobban

bizonyítani, mint éppen Jenner jelentőségével. Másrészt az orvosi

tudomány mostani fejlődése fokán lehet csak igazán méltatni az ő

érdemeit. Ennek a fejlődésnek mondhatni első alapvetője volt az angol

Jenner, akinek nagysága azóta nőtt meg, amióta az újkori orvostudományt

a magyar _Semmelweiss_ s a francia _Pasteur_, meg a német _Koch Róbert_

megteremtették.

_Jennert_ már az ő korában érte az a szerencse, hogy oltással elért

sikereivel az emberiségnek jóltevőjévé vált, de egy egész századnak

kellett eltelnie, hogy az ő fölfedezése egy új orvosi tudomány

gépezetének finom szerkezetébe illeszkedjék bele. Egy századnak kellett

eltelnie, hogy az orvosi tudomány kellően értékesíteni birja azt az első

alapot.

De méltassuk _Jenner_ érdemét egymagában. Lássuk, mennyiben lett ő az

emberiség jóltevőjévé.

Elnézem a kis fiamnak egyik és másik karját, mind a kettőn egy-egy

kétfillérnyi nagyságu, vastag fekete var van, magam támasztottam a

_Jenner_ tanácsa szerint, hogy majd hetek multán leváljon, de a

gyermeken egész életében látható nyoma maradjon annak, hogy csecsemő

korában így gondoskodtam élete védelméről. A var látásán támadó

megnyugtató érzésemmel szemben áll az az irtózat, hogy mi lenne egy

ilyen kis gyermekből, vagy akár később a felnőtt ifjúból, ha ilyen varok

és utánuk maradó hegedések torzítanák el teste természetes szépségét. Az

a kis fiam karján látott mesterséges var a _himlőoltás_ terméke, az az

egész testet elcsúfitó varosodás, a rettegett emberi himlő képe volna.

Pedig ez a kép még nem is teljes. Süketek és vakok átkozzák mostoha

sorsukat, mely őket himlővel sújtotta. Hát az élők közül mennyit

ragadott el a himlőnek föl-fölbukkanó járványa. Ezeknek a járványoknak

szegte szárnyát _Jenner_ oltása.

Lássuk, mik azok a himlőféle betegségek s mi az az oltás.

A kiütéses betegségek s köztük a _hólyagos himlő_ (variola) a

legrégebben ismert és rettegett betegségek, emberi csapások közé

tartoznak.

Az emberi műveltség nem egy forrását megtalálhatjuk Kína történetében,

de ugyanezt mondhatjuk a betegségekre vonatkozó ismereteinkre nézve is.

_Moore_ szerint már Kr. e. 1120 évvel ismeretes betegség volt Kínában a

himlő. De Kelet más országainak pusztító járványa is a himlő volt. Így

himlőnek mondják azt a járványt, mely Mekka ostrománál dühöngött 569-ben

Kr. u. _Smith Eliot_ egyiptomi mumiákon találta meg a himlő nyomait.

Különben a himlő első pontos leírója az arab _Rhazes_ volt a 9.

században Kr. u. Szerinte kevés ember kerülte el a himlőt.

Idők során a himlő mindenfelé elterjedt, különösen a hadjáratok

terjesztették.

Már 1507-ban átkelt az óceánon s a nem sokkal elébb fölfedezett

Amerikának ősi lakosságát borzasztó mértékben pusztította.

Ausztráliában csak 1780-ban lett ismeretes, az ázsiai és afrikai

országokban valóságos megfészkelt nyavalya, úgy hogy _Pringle_ angol

katonaorvos állítása szerínt Doab tartományban a lakosság 90%-a

himlőhelyes.

Általában azt tapasztalták, hogy ahová a himlőt, mint új betegséget

viszik be, ott pusztit legféktelenebbül. De azért ősi fészkein sem

enyhült a pusztítása; t. i. azokban a keleti országokban, ahol okszerűen

nem védekeznek ellene.

Európában is régóta ismert betegség volt a himlő. Már a 11. és 12

században járványosan pusztított. De nem kevésbbé nyögték csapását a

későbbi századok, így Franciaországban 1726-tól 1764-ig 760.000 ember

halt meg, Izland szigetén pedig 1707-ben 50.000 főnyi lakosságból

18.000-et ragadott el a himlő.

Hazánk sem kerülhette el a himlőjárványok pusztítását. Kezemnél van pl.

Pápai Páriz Ferenc ilyen című könyve: _Pax Corporis az-az az emberi test

nyavalyáinak okairól, fészkeiről s azoknak orvoslásának módgyáról való

Tracta. Kolosváratt_ 1774. Ebben olvasom a következőket:

„Az Himlőzés közönséges nyavalya; úgy, hogy ezer ember közzül alig

vagyon egy, ki valaha meg nem himlőzött volna, mellynek oka ez: mert

nintsen olly anya, ki az ő méhében olly egészséges vérrel táplálhatná

magzattyát, mellynek valami hibája nem volna.“

A kiütéses betegségekről régóta tudták, hogy nem csupán a bőrnek bajai,

hanem súlyos lázas betegségek, melyekbe belepusztulhat az ember. Azt is

tudták róluk, hogy fertőző, ragályos természetűek, melyek járványokul

terjednek el messze vidékeken. Sejtették, hogy a beteg ember teste

termel valamit, ami más ember testébe jutva, ebben is hasonló betegséget

termeszt. A beteg testben termett, betegségokozó valamit manapság

fertőző anyagnak nevezzük, s azt mondjuk, hogy a beteg test megfertőzi

az egészséges testet. A XIX. századbeli nagy föllendülés során sok

fertőző betegségre nézve meg is találták a fertőző anyagot, bizonyos,

mikroskóppal látható apró gombák, csírák képében. Azt lehetett remélni,

hogy mindenféle fertőző betegségnek sikerül ilyen csiráit megtalálni.

Azonban bizonyos kiábrándulás érte a tudós kutatókat. Éppen a

legrégebben ismert kiütéses betegségeknek, köztük a himlőnek, nem

sikerült mind máig megtalálni fertőző csíráikat. Hagymáznak, kolerának,

pestisnek, lépfenének, gümőkórságnak kétségkívül megvannak, sőt immár

ismeretesek a gombacsiráik, az úgynevezett _baktériomok_, tehát ezek

ellen a betegségek ellen a gombáik elpusztításával küzdünk. Ha valamely

folyadékban, élelmiszerben, az ember használatára szánt eszközökön,

orvosi műszereken főzéssel, forrázással elpusztítjuk a fertőző csirákat,

_csirátlanítunk_ _(sterilisatio)_. Ha pedig a fertőzést kémiai szerekkel

szüntetjük meg, _fertőtlenítünk (desinfectio)_.

A himlő-féle betegségeknek nem ismerjük gombaféle csiráit. Fertőző

anyaguk ellen csak mint bizonyos ismeretlen veszedelem ellen alkalmazzuk

a csirátlanítást és fertőtlenítést. Meg vagyunk győződve, hogy az ő

ismeretlen fertőző anyagukhoz is ilyen módon kell hozzáférkőzni.

Azonban éppen az a tapasztalat, hogy baktériomoknak híjjával lévő

fertőzőanyagok is vannak, irányozta az orvosi tudomány figyelmét újra a

_Jenner_ találmányára.

Az újabb orvosi tudományban a _Jenner_ módszere igen termékenynek

bizonyult, amennyiben mind több-több fertőzőbetegség ellen alkalmaznak

oltást, még pedig nemcsak a himlőféle betegségek ellen, hanem olyan

természetü fertőzőbetegségek ellen is, amelyeknek kétségtelenül

baktériomok alkotják fertőző anyagukat.

Oltásnak nevezzük az olyan orvosi beavatkozást, amikor valami fertőző

anyagot enyhített, szelídített alakban azért juttatnak be készakarva az

ember testének szövetébe, hogy a fertőző betegség enyhébb és az orvostól

ellenőrizhető formában fejlődjék ki, s így elháruljon annak veszedelme,

hogy az ember véletlenül ne kapja meg a sokkal veszedelmesebb, eredeti

fertőző betegséget.

Az ember himlős betegsége ellen _Jenner_ annak az enyhébb természetü

himlőnek beoltását alkalmazta, amely a tehenek tőgyén szokott

keletkezni. Ennek a _Jenner_-féle védőoltásnak előzményei is vannak.

Régi tapasztalatból tudták, hogy aki a himlőt akár súlyos, akár enyhe

alakban egyszer már kiállotta, nem szokta újra megkapni. Azért a kinaiak

a könnyen himlőzött betegeknek ingét szerezték meg és felölttették

gyermekeikkel, hogy ezek is könnyü himlőt kapjanak. Indiában a braminok

oltottak, A kar bőrét dörzsölgették és fölkarcolták és Ganges-vízzel

áztatott, beszáradt himlőt kötöttek oda. A himlőanyagot nem a himlős

betegekről vették, hanem a beoltottak himlőjének anyagát tették el a

következő évi oltásokhoz. A konstantinápolyi görögök a 18. század elején

általában olttatták magukat himlővel. Ott látta az oltást az angol követ

neje, _Lady Worthley Montgue_ 1717-ben s gyermekeit is beoltatta,

egyiket Konstantinápolyban, a másikat Angolországban. Ekkép az ő nevéhez

fűződik az oltásnak a Nyugatra való átplántálódása.

Különben egy olasz orvos, _Timoni_, egy értekezésében terjesztette az

oltást az angol orvosi kollégiom elé.

Az emberi himlőnek mesterséges átoltását _variolatio_, vagy _inoculatio_

néven nevezték, s ezt a mesterséges himlőt általában nem tartották olyan

veszedelmesnek, mint a járványok során véletlenül elkapott himlőt.

A beoltást megelőzően hosszadalmas orvosi kezelésnek vetették alá a

beoltandókat. Ezt különben már az indiai braminok is megtették

oltottjaikkal.

Neves angol orvosok szegődtek a himlőoltás híveivé. Különösen az

szerzett híveket az oltásnak, hogy I. György angol király is beoltatta a

gyermekeit. 1758-ig már mintegy 200.000-re rúgott Angolországban a

beoltottak száma. Az angol példát Németországban, Franciaországban,

Olaszországban is követték, sőt Svédországban maga a kormány rendelte el

az emberi himlő beoltását.

A mesterségesen beoltott emberi himlő, csakúgy, mint a véletlenül

kiállott himlőzés, olyan átalakító hatással van az emberi testre, hogy

ez elveszti a fogékonyságát a himlővel való további megfertőződés iránt.

Úgyszólván mesterséges himlőjárvány támasztásával védekeztek a

himlőjárványok veszedelmei ellen. A védekezésnek ez a módja azonban csak

veszedelmes kísérletezés maradt. Nem igazolódott az a reménység, hogy a

beoltottak mind veszély nélkül állják ki a mesterséges himlőt. A

beoltott himlő is szedett áldozatokat, sőt Ferro szerint körülbelül

minden 19-ik oltás halállal végződött, amihez az a tapasztalat is

járult, hogy az átoltás alkalmával a himlős betegeknek esetleges más

betegségeit is átoltották. Az oltások azzal a veszedelemmel is jártak,

hogy valóságos himlőjárvány kitörésére szolgáltattak alkalmat, mert a

beoltott himlő véletlenül fertőzhette a be nem oltottakat is.

Amikor ekképpen az emberi himlő beoltása hitelét vesztette s a

védekezésnek ez a módja megrekedt volna, új irányba terelte az oltást

_Jenner_, a tehénhimlő beoltásával _(vaccinatio)_.

Angol gazdaságokban itt-ott tapasztalták, hogy a tehenek tőgyén

mutatkozó himlőhólyagok fejés folytán átragadnak a fejő-lányok kezére.

Azt is állították, hogy aki a tehénhimlőt elkapta, azon nem fogott az

emberi himlő. Némelyek készakarva iparkodtak is magukra tehénhimlőt

átoltani, de Jenner érdeme, hogy a tehénhimlő beoltásának fontosságát

fölismerte és ezt az oltást az emberi himlő elől való védekezés

rendszeres módjává avatta.

*

_Jenner_ Edward 1749. május 17-én született, Gloucester angol grófság

Berkeley nevü községében, ahol atyja lelkész volt. Atyját korán

elvesztvén, testvérbátyja intézte nevelését, aki szintén lelkész volt.

Ezt a bátyját annyira szerette, hogy kész doktor korában azért nem

vállalta el a Cook-féle expedicióban neki felajánlott állást, hogy

bátyját ne kelljen elhagynia.

Már az iskolában jobban érdeklődött az élő természet, mint a klasszikus

nyelvek iránt.

Sebésznek készült, azért Sodbury-be ment _Sudlow_ sebész mellé. Itt a

fiatal sebésztanulónak egy parasztasszony eldicsekedett, hogy ő nem fél

a himlőtől, mert tehénfejéskor valami kelevényt kapott a kezén. _Jenner_

ezen elgondolkozott s mikor 1770-ben Londonba került, a híres _Hunter_

John kórházába, tanulmányozni kezdte a tehénhimlő sajátságait. A híres

tudós nagy hatással volt tanítványára, viszont a mester is fölismerte

Jenner tehetségét, úgy hogy segédtanári állást ajánlott föl neki egy

összehasonlító anatómiai iskolában. A _Hunter_ mellett töltött két

esztendő fejlesztette ki _Jenner_ természettudományi gondolkozását. Hogy

az üres spekulálásnál többre becsülte a természettudományi

kisérletezést, arra élénk világot vet, amit a fiatal orvos _bath-i_

tartózkodásáról jegyeztek föl. Ebéd közben ugyanis arról folyt a

vitatkozás, hogy milyen természetü az égő láng, s vajjon a csucsában

nagyobb-e a hőség, vagy a magvában. _Jenner_ szó nélkül beledugta ujját

a gyertya lángjába, oda, ahol semmi égést nem érzett s csak annyit

mondott:

„Ez az én feleletem a kérdésükre.“

Mint kész orvos hazament Berkeleybe, ahol csakhamar nagy orvosi

gyakorlatra tett szert. Nemes gondolkozásáért általánosan kedvelték. De

a himlőoltás dolga sem hagyta nyugodni. Az uradalmi tehenészetekben

gyüjtött arra nézve tapasztalatokat, hogy akik fejés közben elkapták a

tehénhimlőt, azokat hiába oltották be emberi himlővel. Igy már 1788-ban

kijelentette, hogy a friss tehénhimlő beoltása megóvhatja az embert az

emberi himlőtől. E meggyőződését 1796-ban közvetetlen kisérlettel

igazolta. Egy _Phipps_ James nevü fiúnak a karján fölszínes metszéseket

tett s ezekbe bedörzsölte a _Nelmes Sarah_ fejőleány kezén fejés folytán

támadt tehénhimlő tartalmát. A fiu karján csakugyan himlőhólyagok

támadtak s így bebizonyult, hogy az emberre átoltódott tehénhimlő más

emberre is átoltható. Utóbb aztán meggyőződött, hogy a tehénhimlővel

beoltott fiut ismételten sem lehetett friss emberi himlővel sikeresen

beoltani. A kisérletezésre felhasznált fiut házzal és kerttel

ajándékozta meg. A tudományos világ kezdetben kételkedéssel fogadta

_Jenner_ kisérletei eredményét, sőt a londoni Royal Society a neki

beküldött értekezést azzal a megjegyzéssel küldte vissza, hogy eddigi

működésével szerzett hírnevét ne kockáztassa ilyen könnyelmüen,

_Jennernek_ azonban ez nem szegte kedvét, hanem saját költségén adta ki

értekezését 1798-ban, angol nyelven.

_Jenner_ tudományos közleménye nemcsak közfeltünést keltett, hanem egy

csapással meg is teremtette a himlő ellen való védekezésnek új módját, a

vaccinatio-t. Néhány év alatt százezrekre szaporodott a beoltottak

száma. A védőoltás terjesztésére alakult a _Royal Jennerian Society_,

amely friss oltóanyag termeléséről gondoskodott s népszerü füzeteket is

nyomatott, melyeket kereszteléskor osztatott ki a papok útján, hogy a

szülőket gyermekük beoltására figyelmeztesse.

Ezt a példát hazánkban is követték. Egy fakult lap van birtokomban,

melyet a szombathelyi római katolikus plébánia hivatalban 1832. márc.

3-án adtak egy akkor keresztelt nénikémnek. Szól pedig ekképpen:

– Keresztény Szülők! Apostoli Felséges Királyunk, Hazánk’

legkegyelmesebb Attya’ nevében, .............. szülöttetek Szent

Keresztsége alkalmatosságával, ez eránt, az Isteni gondviselés által

reátok bízott kisded eránt való, főfő szülői kötelességtek’

tellyesítésére intettek: tudni illik, hogy őtet a’ legelső

alkalmatossággal beoltatván, a’ tehénhimlő által a’ legértóztatóbb

betegségtől, az emberi himlőtől oltalmazzátok meg.

A lap hátulsó oldalán pedig ez van:

– Túlfelől megnevezett gyermek .............. alól írt által… Esztendő…

Hónapja… napján, annak rendi szerént beoltatott és többszöri nézegetés

és vizsgálás közben, rajta valódi tehénhimlő látszott.

A lap elülső oldalán a kipontozott helyek ki vannak töltve annak jeléül,

hogy a keresztelő pap, valami felsőbb meghagyásra, meg is adta a

szülőknek az útbaigazítást. Mivel azonban a hátulsó oldal kipontozott

helyei nincsenek kitöltve, nem tudhatni, megtörtént-e a beoltás.

Másrészt azonban megkaptam egy hasonló lapnak 1841. aug. 8-ról való

másolatát, melyen Pupos Károly devecseri járásbeli seborvos igazolja egy

gyermek sikeres beoltását.

E magyarországi példák is igazolják, hogy csakhamar messze földön

elterjedt _Jenner_ módszere s hogy mennyire érezték mindenütt az ő

fölfedezésének áldásos voltát. Úgyszólván föllélegzett az emberiség a

himlőjárványok csapása alól, pedig az emberi himlő beoltásával elért

balsikerek, sőt veszedelmek, eleinte eléggé megokolták azt a

bizalmatlanságot, mely _Jenner_ oltását fogadta.

Az elismerés azonban nem késett. Az egyszerü falusi orvost London városa

polgári joggal ajándékozta meg 1807-ben. Az angol parlament pedig előbb

10.000, aztán 20.000 font sterling – a mi pénzünk szerint összesen

750.000 korona – jutalmat szavazott meg _Jennernek_, hogy méltassa a

közegészségügy érdekében szerzett érdemeit.

A mai idők embere alig tudja elképzelni, hogy a himlő ellen való

védekezésnek ez az egyszerü módja, melyet _Jenner_ kitalált, milyen

roppant fontosságu beavatkozás volt az ember sorsának intézésébe.

Most már évtizedek óta vajmi ritkán kelt rémületet valamely vidéken

egy-egy fölbukkanó himlőjárvány. A himlő ritka előfordulása magyarázza

azt is, hogy a mai szemorvosok alig látnak olyan betegeket, akik

himlőtől vesztették volna el szemük világát. Az is általános

tapasztalat, hogy a fölbukkanó járványok szelidebb természetüek,

kevésbbé pusztitóak. Szinte azt lehetne hinni, hogy a himlős ragály

meggyöngült, tehát nem is kellene immár olyan nagyszabásu

intézkedésekkel védekezni ellene. Azonban éppen a himlőnek ez a ritkább

előfordulása és enyhébbé válása nemcsak nem csökkenti a _Jenner_-féle

oltás jelentőségét, hanem inkább annak örvendetes következménye, hogy az

oltás az emberiség közkincsévé vált. Éppen a nyolcvanas évek

himlőjárványa bizonyítja, hogy a himlő még a mai időkben is régi

hírhedtsége arányában pusztíthat, ha a kötelező himlőoltást nem veszik

elég szigoruan, ellenben Poroszország, ahol legszigorúbb az oltás

kötelező volta, úgyszólván alig ismeri már a himlőt.

Az emberi himlő ellen való védekezésnek _Jenner_ ajánlotta módja éppen

nem vált fölöslegessé, sőt a mindenkori himlőjárványok története

tanúskodik róla, hogy valóságos öldöklő vészt hárított el az emberiség

fejéről a himlőoltás. Ennek mértékét igazolja az a számítás, hogy a XVI.

és XVII. században általában a halálozásnak 10 százalékát írták a himlő

rovására. Franciaországban évenként 30.000 embert, _Darillard_ szerint

Európában évenként 3–400.000 embert ragadott el a himlő a XVIII.

században. Azt el se képzelhetjük, hogy mennyien kapták el a himlőt, ha

csak Pápai Páriz már említett állítását nem fogadjuk el való igazságul,

hogy 1000 ember közül alig kerülte el egy is a himlőt. Akik a himlőből

kigyógyultak, azokon is többnyire egész életükön át meglátszottak a

kiállott betegség nyomai. Erről tanúskodott a sok _rapos_, himlőhelyes,

vagy _csécshelyes_, vagy _ragyás_ jelzőnek elterjedt használata. E

szépséghibánál komolyabb jelentőségü volt, hogy a himlőből sokan

meghibásult látással, sőt vakon gyógyultak ki.

A himlő ugyanis nemcsak az ember bőrén ütközik ki, hanem a szemét is

megtámadhatja. A himlőhólyagok elroncsolhatják a szemhéjak bőrét és

kötőhártyáját s a védetlenűl maradó szemtekét a kiszáradás teszi tönkre.

Vagy pedig a szemhéjaknak a szemtekével való összenövése rontja meg a

szem használhatóságát. Közvetetlenebb baj, ha a szaruhártya elgenyed s

tömött, fehér hegedés teszi átlátszatlanná. Csatlakozhat a himlőhöz

szivárványhártya-gyulladás, érhártyagyulladás; elhomályosodhat a szem

lencséje, üvegteste, sőt a himlőt kiállott, de nagy mértékben elgyöngült

betegek szemében utólagosan ideghártya-gyulladás fejlődése ronthatja meg

a látást. A himlőokozta szembajok is gyakoriak voltak a járványok során.

_Andree_ 1846-ban megjelent közleményében azt állítja, hogy a himlőoltás

általánosítása előtti időben éppen annyi ember vakult meg himlőben, mint

egyéb szembajokban együttvéve, _Dumont_ pedig 1856-ban minden 100

megvakulás közül 35-öt mond himlőből eredettnek.

A himlő pusztításától való rettegés, a tőle való menekülni törekvés oly

általános volt, hogy ez eléggé magyarázza a biztos sikert igérő

_Jenner_-féle oltás hamaros elterjedését, bár a régimódi inoculatorok

minden követ megmozgattak ellene. Érdekes például az a följegyzés, hogy

azzal izgattak a tehénhimlő beoltása ellen, hogy ha tehénből állati

anyagokat juttatnak az ember vérébe, majdan a beoltottak nemcsak hogy

durva, állatias természetüek lesznek, hanem állati fülük, farkuk nől,

sőt kérődzeni kezdenek.

Kezdetben az egyház is gördített akadályokat az oltások elé s a

Szentatya engedélyéhez akarta kötni az oltást. Csakhamar azonban éppen a

katolikus papok buzgólkodtak leginkább a védőoltás elterjesztésén.

El is terjedt az oltás általánosan, bár az angol gondolkozáshoz híven,

nem a kötelező formában. Csak jóval _Jenner_ halála után, 1857-ben tette

az angol törvény kötelezővé a beoltást. Holott egyes német

tartományokban, pl. Bajorországban már 1807-ben, Badenban 1815-ben,

Württembergben 1818-ban, Szászországban 1826-ban kötelezővé tették az

oltást. Az egységes Németország 1874-ben rendelte el a kötelező

himlőoltást. Franciaországban is korán oltottak, már 1800-ban, sőt

Napoleon rendelettel szabályozta az oltást, a negyvenes években azonban

annyira elhanyagolták a Napoleontól származó intézkedéseket, hogy újabb

járványok, mint az 1857-iki és 1870-iki, szolgáltattak alkalmat a

védőoltás kötelező kimondására. Olaszországban _Sacco_ érdeme, hogy a

hatóságok támogatásával gyorsan általánossá vált a védőoltás. Az osztrák

tartományokban hamar elterjedt a himlőoltás, de csak 1886-ban tették

kötelezővé.

Igen tanulságos a himlőoltásnak magyarországi története. Az első

nyilvános oltást Pesten Bene Ferenc végezte 1801-ben, s könyveket is írt

a himlő veszedelmeiről, valamint a _mentőhimlőről_. Kívüle _Streit_

János és _Cseh-Szombati_ Sámuel buzgólkodtak a himlőoltás

elterjesztésén. _Schrand_ Ferenc országos főorvos javaslatára pedig a

helytartótanács 1804-ben több magyar városban elrendelte, hogy

oltónyirok termeléséről gondoskodjanak. Ugyancsak az ő javaslatára

kerületenkint ellenőrző bizottságokat neveztek ki. 1813-ban királyi

parancs jelent meg arra nézve, hogy a himlőoltást csak orvosok

végezhessék, 1826-ban pedig megszabták, hogy az orvosoknak a

himlőoltásbeli ügyességöket is igazolniok kell, mielőtt oklevelüket

megkapják. Az ötvenes években _Gebhardt_ Ferenc igazgatása alatt

középponti oltóintézet nyílt meg Pesten.

A magyar alkotmányos kormány 1876-ban fogadtatta el az országgyüléssel

az azóta sokat kifogásolt közegészségügyi törvényt, mely, minden

fogyatkozása mellett is, helyesebb alapokra helyezte a magyar

közegészségügyet. Ez a törvény a himlőoltás ügyét is országosan

rendezte, sőt elvben a himlőoltás kötelező voltát is kimondotta. Mivel

azonban nem történt gondoskodás a törvény büntetőerejü végrehajtásáról,

azaz hogy senkit sem lehetett az oltás elmulasztásáért megbüntetni, alig

lehetett szó általánosan kötelező oltásról. Eléggé kiviláglik ez abból a

statisztikából, hogy 10.000 oltásra kötelezett gyermek közül 1877-ben

mindössze csak 1656-ot oltottak be, ez a szám 1881-ben is csak 3749-re

emelkedett, aztán újra alább szállott. A nyolcvanas évek nagy

himlőjárványának kellett bekövetkeznie, hogy az intéző köröket fölrázza

aléltságukból s végre 1887-ben a megszigorított, új oltási törvény

büntetőjogi felelősséggel biztosította a himlőoltás általános kötelező

voltát. Az új törvény szerint 10 forinttól 300 forintig terjedhető

bírság kötelezi a szülőket, gyámokat s általában mindazokat, kik

gyermekről gondoskodni tartoznak, hogy a gondjaikra bízottakat életük

első évében beoltassák. Nyilvános iskolába nem szabad olyan gyermeket

beírni, aki orvosi bizonyitvánnyal nem igazolja, hogy egy éves korában

sikeresen beoltották. Amely gyermeken az első oltás nem fogott, egy év

múlva másodszor, esetleg a következő évben harmadszor is be kell

oltatni.

Hogy milyen nagy szükség volt az oltási törvény szigorítására, a

nyolcvanas évek ismétlődő járványairól följegyzett statisztikai adatok

vetnek rá szomoru világot.

Budapesten 1881-ben 442, 1882-ben 393, 1883-ban 77, 1884-ben 67,

1885-ben 179, 1886-ban 1588 ember halt meg himlőben. Nem kevésbbé

felütötte a fejét a himlő Debrecenben, Temesvárott, Kassán, más

városokban, de a vidéken is, úgy hogy Magyarországon három év alatt

38.013 embert ragadott el a himlő.

Az új oltási törvény hatásának tulajdoníthatjuk, hogy a föntebbi

statisztikát így lehetett folytatni. Budapesten meghalt himlőben

1887-ben 376, 1888-ban 14, 1889-ben egy sem, 1890-ben egy sem, 1891-ben

2, 1892-ben 4, 1893-ban 6, 1894 óta egy sem.

Az Európán kívüli világrészekbe is csakhamar átterjedt _Jenner_ oltása.

Északamerikában már 1800-ban oltottak. De legáltalánosabban az a spanyol

expedició terjesztette el, melyet _Balmis_, IV. Károly király udvari

sebésze vezetett a spanyol gyarmatokra. Az expedició a XIX. század

elején 22 gyermeket vitt magával, hogy ezeknek egymásután való

beoltásával gondoskodjék mindig friss oltóanyagról. Ezt a vállalkozást

utóbb megismételte _Balmis_ s a világot körülhajózván, Kínába is

elvitte, tehát a _Jenner_-féle himlőoltás ez úton eljutott abba az ősi

hazába, ahonnan az emberi himlő ragályozásával való védekezés kiindult

volt. A spanyol expediciónak másik része a délamerikai spanyol

gyarmatokra került, különösen Peruba, hol nagy ünnepléssel fogadták és

igen sokan beoltatták magukat. _Jenner_ tehát még életében megérte annak

dicsőségét, hogy a himlő ellen való védekezésnek az a sikeres módja,

melyet ő talált ki, úgyszólván az egész világon elterjedt. Ő

mindamellett megmaradt a betegei jóvoltáért fáradó jóságos falusi

orvosnak, bár úgy látszik, teljes tudatában volt felfedezése

fontosságának. Ő magát mintegy az Isten megbizottjának tekintette és a

védőoltás tökéletesítésén tovább is fáradozott, magyarázatokat keresve

azokra az esetekre, melyekben az oltás nem sikerült. Mivel ugyanis

előfordult, hogy évek múltán olyanok is meghimlőztek, akik tehénhimlővel

sikeresen be voltak oltva, _Jenner_ ezt úgy magyarázta, hogy az

oltóanyag nem lehetett friss, avagy áltehénhimlőből vették az

oltóanyagot.

Ő még azt hitte, hogy akit a tehénhimlővel egyszer sikeresen beoltottak,

az – csakúgy, mint aki az emberi himlőt kiállotta volt – egész életére

mentes marad az emberi himlőtől. Azonban évek során beigazolódott, hogy

ez a fertőzéstől való mentesség nem szól az egész életre, hanem

legföllebb 10–12 évig tart. A védőoltást tehát meg kellett toldani az

_ujraoltással_. Azokban az országokban, amelyek a védőoltást kötelezővé

tették, utóbb az ujraoltást is elrendelték. Igy Magyarországban is az

1887-iki megszigorított oltási törvényben arra is kötelezték a szülőket,

hogy gyermekeiket 12-ik életévük betöltése előtt újra beoltassák s az

ilykoru gyermekek újabb bizonyítvánnyal kötelesek az iskolába való

beiratkozáskor a sikeres újraoltást igazolni. Németországban a

besorozott katonákat harmadszor is beoltják. E példát nálunk is követik.

_Jenner_ találmánya tulajdonképpen empiriás természetü, azon a

tapasztalaton alapszik, hogy bizonyos fertőző betegségek kiállása olyan

változásokat idéz elő az ember testében, hogy ez elveszti fogékonyságát

ugyanazon bajnak újabb fertőzése ellenében. A védőoltás magyarázatát nem

tudták s az orvoslás történetében példátlan volt, hogy fertőzés ellen

fertőzéssel védekezzenek. A himlőjárványok nagy pusztításai magyarázzák

csak, hogy a kötelező himlőoltás annyira elterjedhetett. De nem csoda,

hogy mióta az emberiség fölszabadult a himlőjárványok veszedelmének réme

alól, meg-megingott a bizalom az oltások szükséges volta iránt, sőt

némelyek az emberi szabadságba való beavatkozásnak kezdték tekinteni azt

az eljárást, hogy készakarva betegítünk meg, tehénhimlővel fertőzünk

egészséges embereket, hogy egy esetleges emberi himlőjárvány idejére

biztonságot szerezzünk nekik.

Majd egy századon át egyedülálló orvosi művelet volt a _Jenner_-féle

oltás. Nagy fordulatnak kellett az orvosi tudományban bekövetkeznie,

hogy egy újabb humoralis pathologiai felfogás szakítson a minden kóros

elváltozást, a sejtek szaporodásából és fogyásából magyarázó tudományos

iránnyal. Diadalmaskodott az az újabb fölfogás, hogy még azokban a

betegségekben is, melyek az élő test bizonyos sejtcsoportjainak

megváltozásából erednek, valamint azokban is, melyekben kívülről

bejutott gombasejtek, bakteriumok a kórokozó csírák, igazabban véve, a

szövetnedvek elváltozása, bomlása támadja meg a test egészségét,

épségét. Ennek az újkori tudománynak volt messze előre tólt előőrse a

_Jenner_ találmánya. Ma már a legtöbb fertőző betegségről be van

bizonyítva, hogy az élő szervezetben – ha ugyan teljes bomlást: halált

nem okoz – olynemü változásokat idéz elő, hogy a test alkalmatlanná

válik rá, hogy ugyanaz a fertőzés mégegyszer ne vehessen erőt rajta. Ez

a fertőzéstől való mentesség, _immunitás_, némely fertőző bajra nézve

csak rövid ideig tart ugyan, de másokra nézve évek sorára elhuzódik.

Ebben a gondolatkörben _Jennernek_ még az is fő-fő érdeme, hogy a

fertőzéstől való mentesítés módjául az állati testen termelt s ezúton

mintegy megszelidített oltóanyag felhasználását jelölte meg orvosló

eszközül.

Különböző betegségeknek fertőző anyagát állatokba oltják be s az így

megfertőzött állat vérsavóját (serum) használják óvó, sőt gyógyitó

oltásokra. Oltásokat alkalmaznak a veszettség, a diftéria, a megdermedés

(tetanus), gümőkórság, pestis, sőt a kígyómarás mérge ellen is.

Természetesen nem tartoznak e csoportba az olyan fertőtlenítő oltások,

amikor nem valamely fertőző baj szándékos előidézésével küzdünk a

veszedelmesebb fertőzés ellen, hanem a fertőzés ellenszerével iparkodunk

a fertőzöttséget megszüntetni. Ilyen például a vérbaj (syphilis) ellen a

salvarsan beoltása.

Egyébaránt a _Jenner_-féle oltásban a gyakorlati élet némi

változtatásokat tett.

A himlő oltóanyagát, az úgynevezett oltónyirkot ma már nem a tehén

tőgyéről szedik, hanem a nyiroktermelő intézetekben borjaknak

leborotvált hasa bőrébe oltott himlőből szedik a friss oltónyirkot.

Oly nagy mennyiségben termelik egy-egy borjun is az oltónyirkot, hogy ma

már nincs szükség rá, hogy sikeresen beoltott gyermekek karjáról

oltsanak tovább. Az ilyen továbboltás különben is mindig avval a

veszedelemmel jár, hogy az elébb beoltott gyermeknek más valami

betegségét is át találják oltani a himlőnyirokban.

Hogy a tehénhimlő csakugyan enyhített mérgü variola, egészen a legutóbbi

időkig eldöntetlen kérdés volt. Azonban a budapesti oltó-intézetben

Pécsi Dani dr.-nak sikerült 1909-ben kisérletekkel igazolni, hogy a

valódi emberi himlő borjura átoltva a negyedik ujraoltás révén igazi

tehénhimlővé alakul át.

Látjuk ezekből, hogy a gyakorlati eredmény, az empíria, korszakalkotó

tudománynak csíráit viselte magában. Ennek fontosságát a tudomány

művelői érzik át legközelebbről. A nagy közönség közvetetlenebbűl abból

itélheti meg _Jenner_ érdemeit, ha néhány statisztikai adattal

világítunk rá az oltás hasznára.

Londonban a himlőoltás előtti időkben 10 százalékot is meghaladta évente

a himlőben való halálozás. A himlőoltás kötelező behozatala után 1.13

százaléktól 1.95 százalékig terjedt.

Poroszországban a kötelező himlőoltás behozatala előtt 1,000.000 lakos

közül évenként 309 ember halt meg himlőben; amióta pedig a himlőoltás

kötelező, 1883-tól 1892-ig, 7-re csökkent a himlőben való halálozás.

Hogy azokban az országokban is fordulhat elő még himlő, sőt kisebb

himlőjárvány is, melyekben a himlőoltás kötelező, annak az a

magyarázata, hogy csupán a gyermekeket oltják be, legföllebb egyszer

ismétlik meg az oltást. Érdekes adat erre nézve, hogy Poroszországban

1874-ben a polgári lakosság közül 100.000 emberre 9.52 százalék himlős

halálozás jutott, holott ugyanakkor a katonaság közül, melynek minden

egyes emberét újraoltották, senki sem halt meg himlőben.

A _Jenner_ ajánlotta védőoltást legszigorúbban Németországban

alkalmazták. Ugyancsak Németországban – még _Jenner_ életének utolsó

éveiben – toldották meg a himlő ellen való védekezést az újraoltással.

Az újraoltás természetes továbbfejlődése volt _Jenner_ találmányának,

biztosabbá, tökéletesebbé tette a himlő ellen való védekezést. Ez nem

vonhat le semmit az ő érdeméből, csak még inkább biztosította _Jenner_

művét, melynek megépitésében ő maga egy negyedszázadon át munkálkodott.

A szelídlelkü, zenével és költészettel foglalkozó tudós 1823-ban,

januárius 26-án hunyt el 74 éves korában. Tetemei szülőfaluja

temetőjében nyugosznak. Hazája a Westminster-apátságban, nagy emberei

között ajánlott föl neki helyet, de tiszteletben tartották a család

kegyeletét s így Berkeley őrzi emlékét. De London városa sem hagyta

jelöletlenűl választott polgára emlékét, a Trafalgar-téren 1857-ben

állitották föl szobrát.

Örök emléke azonban az egész föld kerekségén a _Jenner_-féle himlőoltás,

melynek sikerei áldják nagy nevét.

_Csapodi István dr._

Pasteur Louis.

1822–1895.

Hogy az újkori orvostudomány mennyire természettudományi alapra

helyezkedett, semmi sem bizonyíthatná jobban, mint az a sajátszerü

jelenség, hogy megépítői közül egyik főfő mestere nem is orvos volt,

hanem természettudós, még pedig kémikus s a fertőző betegségek ellen

való küzdelemben _Jenner_ himlőoltása volt az első siker. Ezt követte

_Semmelweis_ halhatatlan fölfedezése, amellyel a gyermekágyi láz

származását megállapította s a fertőtlenités lehetőségére rámutatott.

Majd _Lister_ a gyakorlati sebészetben alkalmazta a fertőtlenítést.

Azonban a fertőző bajok tudományába teljes világosságot a kémikus

_Pasteur_ vetett. De ez a tudós az ő tudomány-szakában is egészen uj

útat nyitott, mondhatni, új tudományt teremtett, amikor a mikroszkópikus

apróságu élőlények életműködésének kémiáját fedezte föl.

_Pasteur_ úgy indult, hogy bizonyára a kémia művelésének bármely

részében nagyot alkothatott volna. Hiszen egyszerre ismertté tette

nevét, amikor fölfedezte, hogy a szőlőcukrot kétféle borkősavra lehet

fölbontani, az egyiknek oldata a poláros fény sikját jobbra hajtja, a

másiké balra. Már ezzel éles megfigyelő tehetséget tanusított. Azonban

mint lángész, arra volt hivatva, hogy tudományos működésének terét is

maga teremtse meg. Az apró lények kémiáját fürkészte s ezen az úton lett

a nemzetgazdaság oszlopává, egyszersmind az orvosi tudomány apostolává.

_Pasteur Louis_ 1822-ben született, december 27-én Dôleban, Jura

departement-ban. Apjának timármestersége alkalmat adhatott neki, hogy a

kémiai műveletek iránt már gyermekkorában érdeklődjék, de szelleme

fejlődésére nagyobb hatással lehetett édesanyja, akit mélyérzésü, elmés

és lelkes asszonynak mondanak. Hiszen a nagy emberekről általában azt

vélik, hogy a nagyság csíráját anyjuk szokta beléjük oltani.

Szülőfalujából Arboisba költöztek, a fiatal _Pasteur_ itt járt iskolába,

majd a besançoni kollégiumban tanult. 1843-ban fölvették az Ecole

normaleba, ahol _Balard_ volt tanára a kémiából, a Sorbonne-ban pedig

_Dumas_ J. B.-t hallgatta.

Az Ecole normale rendszere jó hatással volt a fiatal kémikus

fejlődésére, mert kisérleti tanulmányait szabadon végezhette. Hálásan

szokott megemlékezni _Delafosse_-ról, aki őt a fizikában kalauzolta.

A molekulás fizika terén tett tanulmányainak eredménye volt az a

fölfedezése, amellyel a borkősav kétféle változatát fölismerte.

Fölfedezését az akadémia elé terjesztette, amelynek elismerő birálata a

26 éves ifjúnak Dijonban a fizika, egy évvel utóbb, 1849-ben

Strassburgban a kémia tanárságát szerezte meg. Itt meg is házasodott,

elvette _Laurent_ akadémiai rektor leányát.

Strassburgban újra kezdte a borkősavval való kisérleteit s azt az

érdekes fölfedezést tette, hogy az optikai tekintetben közönyös

szőlősavas ammoniáknak fehérje hozzáadásával való erjesztésére ennek

oldatából fokról-fokra eltünik a polározó fényt jobbra hajlító borkősav

és végre csupa balra hajlító borkősav marad. Azt is tapasztalta, hogy ha

penészgomba hat a szőlősavra, szintén a jobbra fordító borkősavat

fogyasztja el. Mivel kisérletei során meggyőződött, hogy csak az

életfolyamatok termékei hajlítják el a polározás síkját, az élettani

kémia iránt kezdett érdeklődni. Vizsgálatai és kisérletei igazán

korszakalkotók voltak. Pedig a nehézségek két szélsőség felől

tornyosultak tudományos iránya elé. Egyrészt be kellett bizonyítania,

hogy bizonyos kémiai folyamatok előidézéséhez apró élőlények

szükségesek, másrészt be kellett bizonyítania, hogy ezek az apró lények

nem keletkezhetnek maguktól, úgynevezett őstermődés útján.

Tudományos szempontból _Pasteur-_nek legfőbb érdeme, hogy az őstermődés

lehetőségét megdöntötte.

Az őstermődés (generatio spontanea v. aequivoca) fogalmán azt értették,

hogy szervetlen anyagok szerencsés találkozása során élőlények

keletkezhetnek, még férgek és bogarak is. Ide tartozott az a balhiedelem

is, hogy némely gonosz embert a vérükben termett tetvek emésztettek meg.

A balhitnek ez a foka rég megdőlt ugyan, de még a XIX. század tudósai is

azt vallották, hogy a legalsóbb rendü parányi lények maguktól teremnek.

Történeti sorrendben ugyan előbb _Pasteur_-nak az erjedésről való

vizsgálatairól kellene szólni, de a kérdés tudományos fontossága

megokolttá teszi, ha előbb az őstermődés ügyében kivívott diadalát

nézzük.

1857-ben az Ecole normale superieur igazgatójának hívták meg Párisba.

Mivel pedig laboratoriumot nem kapott, saját költségén rendezett be

vizsgálatai számára egy kis vizsgálóhelyiséget. Itt akart az őstermődés

kérdésével foglalkozni, bár Biot le akarta róla beszélni, mert aggódott,

hogy nem juthat eredményhez. Az őstermődés védelmére _Pouchet_ egy

látszólag igen meggyőző kisérlettel szállott síkra.

Forró vízzel töltött palackot jól elzárva, kéneső fürdő alatt nyitott

meg és frissen készített oxigént vezetett beléje. Ugyancsak kéneső alatt

a palackba néhány gramm szénát vitt be, amit előbb 2–300 fokra hevített

volt. Mivel pedig egy hét múlva csak úgy hemzsegtek a mikroszkópikus

apró lények a szénán, csakugyan bebizonyítottnak látszott, hogy azok

maguktól keletkeznek.

_Pasteur_ azonban a Sorbonne-ban tartott nyílvános előadáson

demonstrálta, hogy a kénesőfürdő fölszínét ellepő porból, a belemerített

palackba okvetlenül jut be egy rész, s az ebben a porban levő csírákból

fejlődnek a szénán talált gombák. Másrészt kísérlettel bizonyította be,

hogy bomlásra igen hajlandó anyagok sem bomlanak, ha nem jutnak beléjük

bomlasztó csírák.

Hevített üvegballonba forralással csírátlanított, bomlásra igen hajlandó

folyadékot öntött. A ballon platinacsövét megtüzesítette, a ballont

fölforralta, hogy aztán kihülésekor az izzó platinacsövön csirátlanul

nyomuljon belé a levegő. Ezután a ballon csövét hirtelen beforrasztotta.

Mivel a folyadékhoz bomlasztó csíra nem juthatott, a folyadék akármeddig

is változatlanul tiszta maradt. Mihelyt azonban a ballon csövét eltörte,

úgy, hogy a külső levegő a folyadékhoz férhetett, ez rövid idő alatt

megbomlott, zavarodott.

Ilyen kísérletekkel azt is igazolta, hogy tiszta hegyi levegőben

kevesebb a fertőző csíra, mint a poros levegőben.

_Pasteur_ kísérletei folytán a _generatio spontanea_ végképpen lekerült

a tudományos gondolkozás színteréről. Be van immár bizonyítva, hogyha

valami anyagban mikroszkopikus apróságu állati vagy növényi lények

vannak, ezek nem keletkezhettek maguktól az anyagból, hanem kívülről

belejutott csírák. Élet csak életből fakadhat: _omne vivum ex vivo_.

Ha _Pasteur_-nek az őstermődés megdöntésére irányuló vizsgálatait

tudományos szempontból első helyre tettük, gyakorlati szempontból még

fontosabbnak kell azokat a vizsgálatait tekintenünk, amelyekkel a

mikroszkópikus apróságu lényeknek a kémiai folyamatokra való hatását

bizonyította be.

Erjedő folyadékokban már _Leeuwenhoek_ látott a XVII. század végén

nyulós üledéket s az erjedéskor támadó üledékben _Caquiard de Latour_

bimbózó sejteket talált, amelyekről gyanította, hogy valami közük van a

cukor erjedéséhez, sőt _Schwann_ már kimondotta, hogy összefüggés van az

élesztő sejtek növekedése, meg a szeszes erjedés között. A kémikusok

azonban általában tagadták az erjedő folyadékokban talált sejteknek az

erjedés folyamatában való közreműködését, sőt tudománytalannak tartották

az ilyen föltevést. Ugyanis az ujabb tudomány elvetette magyarázataiban

az úgynevezett életerőt, a szerves élet működéseiben is kémiai és

fizikai folyamatokat látott. Ezzel a materialista fölfogással szemben a

régi vitalista nézetek fölújulásától féltek. _Berzelius_ és

_Mitscherlich_ csupán annyit engedtek meg, hogy bizonyos bomlasztó

fehérje anyagok csupán érintő hatással vannak az erjesztésre, de ahhoz

sem semmit hozzá nem adnak, sem belőle semmit el nem vesznek. Még

_Helmholtz_ is csak másodlagos jelenségeknek jelentette ki a rohadáskor

található apró szervezeteket. A kémikusok vezére, _Liebig_, hevesen

harcolt azok ellen, akik a mikroszkópikus csíráknak részt követeltek a

kémiai bomlásokban, mintha ebben az életerő teóriája kísértene megint.

_Liebig_ az erjedéseket egyszerü kémiai folyamatoknak mondotta,

amelyeknek megindítói a bomlott fehérje anyagok. Szerinte az

élesztősejtek elszaporodnak, mert táplálékot találnak, de nem ők okozzák

szaporodásukkal az erjedést, ő élesztő sejtek nélkül is lehetségesnek

tartotta az erjedést.

_Liebig_-gel szemben _Pasteur_ tört lándzsát amellett, hogy az

erjedéseket élő csírák okozzák. Nem a régi életerő teoriáját akarta

föltámasztani, hanem egy új, vitalista elméletet alkotott, amellyel a

mikroszkópikus apróságu élőlények életműködésének tulajdonította az

erjedéses folyamatok megindítását. A szőlősavas ammoniák oldatán

tapasztalta, hogy a penészgomba a saját fejlődéséhez szükséges szenet a

vegyületből veszi magához s eközben az oldatot, a polározás síkját balra

fordító, borkősavas ammoniákká változtatja át. Az erjedések kérdésével

_Pasteur_ 1854-ben kezdett tüzetesebben foglalkozni, amikor a lille-i

természettudományi fakultás szervezésével bízták meg. Mivel ennek a

városnak legfőbb ipara a cukorrépából való szeszfőzés, alkalomszerü

feladatának tekintette, hogy a szerves erjedésről tartson előadásokat.

_Liebigék_ az erjedést egyszerü kémiai folyamatnak tekintették, amelynek

megindításához bomlásban levő fehérje-anyag szükséges. _Pasteur_ a

minden erjedéskor megtalálható apró szervezetek életmüködését tette az

erjedés okozójává. Ezek az apró szervezetek, amelyeket hasadó gombáknak,

azaz baktériomoknak nevezünk, a megélhetésüket biztosító anyagból

táplálkoznak és oszlás útján rendkívül hamar elszaporodnak,

táplálkozásuk és szaparodásuk révén pedig megbontják, erjesztik a

meglepett, vagyis fertőzött anyagot. _Pasteur_ kísérletei során

meggyőződött, hogy mindenféle erjedésnek megvan a saját hasadó gombája,

s viszont mindenféle hasadó gombák éppen bizonyos erjedést támasztanak.

Nézetének helyességét legelébb is a tejsavas erjedéssel bizonyította be.

Hogy tejsavas erjedést kapjon, nem tejbe oltott megsavanyodott tejet

vagy bomlott fehérjét, hanem a sörkészítésre szánt, megszűrt cukros lébe

oltott be a tejsavas erjedésben levő folyadék üledékéből vett csírákat.

A beoltott gombák csakhamar elszaporodtak s a cukros lében tejsavas

erjedés keletkezett. Ezzel a kísérletével tisztán tenyésztette az

erjesztőgombákat, s az úgynevezett tiszta tenyészetekkel alapját

teremtette meg a bakteriológiának. Még meggyőzőbb formában úgy ismételte

meg ezt a kísérletét, hogy sörlé helyett vízben oldott cukrot,

kristályos ammoniáksót, foszforsavas káliumot és magnéziát, aztán ebbe a

folyadékba oltotta be a tejsavas erjedés csíráit. A tejsavas erjedés

ekkor is megindult, pedig a fehérjének nyoma se volt az oldatban, az

erjesztőgombák csakis a cukorból táplálkozhattak. Aztán ugyanilyen

folyadékba sörélesztőt tett, akkor meg, ugyancsak fehérje jelenléte

nélkül, szeszes erjedés keletkezett.

Igen fontos fölfedezésre jutott, amikor a vajsavas erjedést

tanulmányozta. Azt tapasztalta, hogy ehhez az erjedéshez nemcsak hogy

nem kell oxigén, hanem inkább az oxigén megakasztja a vajsavas erjedést,

ellenben szénsav átáramoltatására az erjedés élénkül. A vajsavéhoz

hasonló erjedést _Pasteur levegőhíjas_ vagy _anaërobos_ erjedésnek

nevezte. Ellenben _aërobos_-nak nevezte a levegőfogyasztó, vagyis szabad

oxigénra szoruló erjesztőket. Ezeknek szaporodása megszűnik, ha szénsav

hatása alá kerülnek. További vizsgálatai során megállapította, hogy

szeszes erjedéskor kezdetben olyan csírák működnek, amelyeknek oxigénra

van szükségük, de csakhamar szénsavréteg takarja az erjedő folyadékot s

a szénsavréteg alatt levegőhiasan folytatódik a szeszes erjedés. A

szeszes erjedés tehát levegőhías élet.

Igen fontos törvényt állapított meg _Pasteur_ a különböző baktériomok

tanulmányozása révén, hogy tudniillik a természet háztartásában

általában az aërobos szervezetek kezdenek működni, oxigént vonnak el,

aztán átengedik a további bomlasztást az anaërobos szervezeteknek. Tehát

a kétféle bomlasztó csírák bizonyos együttműködést _(symbiosist)_

fejtenek ki. Az erjesztők maguk is, mihelyt működésüket befejezték,

elhalnak, megrohadnak, vagy amint ellenfeleinek felelvén, mondotta: _az

erjesztők erjesztői maguk is erjesztők_.

A levegőre szoruló erjedések legjobb példaképe az ecetes erjedés. Ez

csakis szabad oxigén jelenlétében történhet s azonnal megszűnik, mihelyt

a levegőt elvonják tőle. _Liebig_-nek éppen az ectsavas erjedés volt

látszólag a fő erőssége, mert, úgymond, a vízzel higított alkohol nem

ecetesedik meg, ha nem tesznek hozzá valami bomlékony anyagot, például

húslevet, lisztet, hogy ez az oxigént átvigye az alkoholra és így az

oxidálódást lehetővé tegye: _Pasteur_ igen egyszerűen de annál

meggyőzőbben cáfolta meg Liebig magyarázatát, és védte meg a maga

igazát. Borral félig megtöltött palackot jól elzárt, bizonyos idő mulva

a bor megecetesedett, ha azonban a félig telt boros palackot ugyancsak

jól elzárva, meleg vízbe állította, úgy, hogy hőmérséke 60 Celsius fokot

ért el, akkor a bor, akármeddig állott is, nem ecetesedett meg. Hogy

pedig a melegítés csupán az erjesztő gombákat ölte el s nem a bort

változtatta úgy át, hogy ne bírjon megerjedni, azzal bizonyította be,

hogy a bor mégis megerjedt, mihelyt a dugót kihúzta és a borba levegőt s

vele erjesztő gombákat fújt bele. Tehát csakis az erjesztő gombák

elszaporodásával, életműködésük folyamataként, vivődik át az oxigén az

alkoholra, hogy ecetsavvá oxidálódjék. Az ecetsavas erjedésről

Orleansban, az odavaló ecetgyárosok fölhívására tartotta meg híres

előadását. Mikor Orleansban az ő utasításai szerint kezdtek ecetet

gyártani, tíz nap alatt sikerült száz liter borból kilencvenkét liter jó

borecetet készíteni, holott a régi módon kétszáz literből hetenként tíz

liternél nem kaptak többet.

_Pasteur_ bebizonyította, hogy még a forgácsra öntéssel történő

ecetkészítéskor is a forgácson tapadó erjesztőgombák végzik az alkohol

ecetesítését. Megvédte a rég ismert _ecetvirág_ becsületét,

bebizonyította, hogy ennek az apró növénykének, _(micoderma aceti)_

élete folyamata révén oxidálódik a bor alkoholja ecetsavvá. A 60 Celsius

fokra való fölmelegítés elöli a micoderma sejtjeit, azért szünteti meg

az erjedést. Az erjesztősejtek a levegőben libegve jutnak be a borba és

oxigén jelenlétében elszaporodván az ecetsavas erjedést megindítják.

_Pasteur_ kezén így kapcsolódik az elméleti tudománnyal a gyakorlati

élet. A szürke tudós laboratóriumából nagy közgazdasági haszon fakadt.

Még nagyobb gyakorlati eredménye volt annak a kísérletezésnek, amellyel

a bomlasztó gombák életműködését iparkodott megakasztani. Már az

ecetsavas erjedés tanulmányozásában kitalálta, hogy melegítéssel meg

lehet az erjedést akadályozni. Ezen az alapon találta ki a módszert,

amely szerint bomlásra, erjedésre alkalmas folyadékokat óvni lehet. Ezt

a módszert az ő nevéről nevezik _pasteurizálásnak_.

Tudvalevően a bornak bizonyos betegségei vannak, nemcsak megecetesedik,

hanem nyúlóssá, kesernyéssé válhat. Ezekről a betegségekről is azt

állapította meg _Pasteur_, hogy bizonyos gombafajok okozzák, amelyeket

55–60 Celsius fokra való melegítéssel el lehet ölni s így a bort a

romlástól megóvni anélkül, hogy színe, zamatja megváltoznék. A

pasteurizálást előbb csak a palackokra fejtett borra alkalmazta (1863.),

utóbb azonban egész hordónyi bornak fölmelegítése is lehetővé vált. Évek

multán a lefejtett sörnek fölmelegítését is kitalálta, bár itt a sörnek

szénsavtartalma tette nehezebbé föladatát. Igen célszerünek bizonyult a

pasteurizálás a tejre nézve. Ha a tejet alkalmas készülékben 60 Celsius

fokra melegítik s ezen a hőmérséken egy óra hosszat hagyván, megint

lehütik, a tejben nemcsak a bomlasztó csírák pusztulnak el, hanem a

tehén gümőkórságának bakteriomái is, s emellett a tej megtartja

természetes ízét, nyers állapotát, nem lesz belőle forralt tej. Igy a

tejet bátran lehet nyersen fogyasztani.

A pasteurizálással elért siker arra bírta a francia kormányt, hogy

_Pasteur_ tanácsát kérje ki azzal a veszedelemmel szemben, amely a

francia selyemtenyésztést pusztulással fenyegette. A selyemgubó-termelés

évi értéke 130 millió frankról 30 millió frankra csökkent. A megriadt

délvidék sürgős intézkedést követelt. A kormány megbízásából _Pasteur_

1865-ben Haisba utazott s a kérdés pontos tanulmányozásához látott.

Megállapította, hogy a selyemhernyókat kétféle betegség pusztította.

Mind a kettő ragadós természetü, az egyik az úgynevezett _pébríne_,

amelynek fertőző csírái a peterakás alkalmával a beteg lepkékről

származnak át a petékre s a belőlük kikelő hernyókra, amelyek aztán nem

fejlődnek ki és nem gubózzák be magukat, holott ha a hernyók kifejlődött

korukban fertőződnek meg, elvégzik a gubószövést és lepkévé alakulnak. A

védekezésnek azt a módját ajánlotta _Pasteur_, hogy a tojó nőstény

petéit tiszta vászondarabkán kell felfogni és mikroszkópium alatt

azonnal megvizsgálni, nincsenek-e a petéken azok a gombatestecskék,

amelyek a fertőzést okozzák. A fertőzött petéket a vászonnal együtt el

kell égetni. Ezt a vizsgálást munkásasszonyok és leányok végzik.

Tenyésztésre csakis a teljesen tiszta petéket szabad használni. Ennél a

betegségnél is veszedelmesebb az úgynevezett _flâcherie_, amelynek

fertőző anyaga a fénylő spóra, évekig is eláll, ha ki is szárad s a

szederfalevelek útján kerül a hernyókba. _Pasteur_ öt évig foglalkozott

a selyemhernyó kétféle betegségének tanulmányozásával s bár közben

gutaütés is érte, betegen is teljes eredménnyel oldotta meg feladatát.

Milliókat mentett meg a nemzeti vagyonnak. Az osztrák kormány hivására

Isztriába is ellátogatott, bár szélütése miatt fekve és részben

gyaloghintóban szállítva tette meg az utat Olaszországon át. A tiszta

peték tenyésztése a Trieszt melletti kisérletező helyen is sikerült, úgy

hogy megkapta az osztrák kormány 5000 forintos pályadíját.

Az éles eszü és nagy munkaerejü tudóst legszebb férfikorában, életének

46. esztendejében gutaütés érte és így már-már az a tragikum fenyegette,

hogy a tudomány dicsőségére s a nemzetgazdaság javára olyan eredményes

müködése időelőtt félbeszakad. Azonban jobb sorsot szánt neki az isteni

végzet. Meggyógyult, bár baloldali szélhüdéséből soha se épült ki

egészen, ép elmével és teljes munkakedvvel dolgozott még 28 esztendeig.

A tudós kémikust az erjedések kémiai tanulmányozása avatta a

bakteriológia művelőjévé. Kutató elméje ezen a téren eljutott az állati

betegségek tanulmányozására.

Miután a selyemhernyó betegségének fertőzéses voltát bebizonyította, a

lépfenéről és tyukkoleráról is megállapította, hogy fertőző

természetüek, bizonyos fertőző csírák elszaporodásából erednek.

_Pasteur_ nem volt orvos, de kisérletekre támaszkodó tanításával nagy

hatással volt az újabbkori orvosi tudomány fejlődésére. A belorvoslás

nagyhírü német professzora, _Traube_, az emberi vizelet ammoniakos

erjedésére nézve elfogadta _Pasteur_ felfogását, aki ennek az erjedésnek

bakteriomát már 1862-ben fölfedezte, sőt azt is tapasztalta, hogy ennek

szaporodását a bórsav megszünteti. Az ujabbkori sebkezelés apostola, az

angol _Lister_, maga is beismerte, hogy a sebészeti antiszepszis

gondolatát _Pasteur_-től tanulta. Az orvosi tudomány fejlődése körül

szerzett érdemeit a bonnei egyetem azzal igyekezett meghálálni, hogy

1868-ban a kémikus _Pasteurt_ az orvosi tudományok doktorává választotta

és erről díszoklevelet küldött neki.

Az orvosi tudomány fejlődésére legigazibb hatással a lépfenére vonatkozó

vizsgálatai voltak. Igaz, a lépfene fertőző csírájának, _vibrio_-jának

fölfedezése érdemében _Koch Róbert_-tal osztozik. De azokat a

nehézségeket, amelyeket a bakteriomos eredet ellenzői támasztottak, csak

_Pasteur-nek_ 1876-ban _Joubert_-tal kezdett vizsgálatai háritották el.

Különösen _Jaillard_ tette azt az ellenvetést, hogy lépfenében elhullt

állatok vérével beoltott házinyulak elpusztultak ugyan, de vérükben a

lépfene bakteriomait nem lehetett megtalálni; másrészt _Bert Paul_

lépfenés állatok vérében oxigén bevezetésével ölte el a baktériumokat, s

az így, a lépfene csírájától megfosztott vérrel jutott hasonló

eredményre. Ezeket a tapasztalatokat a lépfene neves kutatója, _Davaine_

is megerősítette. _Pasteur_ bebizonyította, hogy a gyorsan rohadó

lépfenés tetemekben a lépfene aërobos bacillusa igen hamar elpusztul,

ellenben gyorsan elszaporodik az az anaërobos bacillus, amelyet ő

_vibrion septique, Koch_ pedig _bacillus oedematis maligui_ néven

nevezett s ez utóbbi bacillusnak igen ellenálló spóráit fedezte föl

_Pasteur_. A lépfene bacillusát az ő módszere szerint tisztán

tenyésztette és sikerült neki többszörös tovább tenyésztés után is

halálos fertőzést támasztani, amikor a kísérleti állatok vérében mindig

megtalálta a lépfene bacillusát.

Éles megfigyelő tehetségéről tanuskodik az a kisérlete, hogy a lépfene

fertőzése ellenében természeténél fogva mentes tyúkot is fertőzni lehet

a lépfene bacillusával, hogyha testét erősen lehűtik, ezzel ellenálló

képességét gyöngítik; ellenben, az ily módon sikeresen fertőzött tyúk

életét meg lehet menteni, ha testét hamarosan fölmelegítik.

Kisérleteivel bebizonyította, hogy a lépfene fertőző anyaga nem állandó

tulajdonságu, hanem fertőző voltát fokozni és csökkenteni lehet. Ez a

kisérlete volt az első lépés ahhoz a főfő fontosságu fölfedezéséhez,

amelyet _attenuatió_-nak nevezett s amelyhez a tyúk-kolera

tanulmányozása révén jutott.

Egy neki megküldött kakasfejben igen gyorsan szaporodó és rendkivül

könnyen fertőző bacillust talált, amelynek húslében nevelt

tenyészeteivel mindig sikerült a beoltott állatokat elpusztítani. Egy

ízben aztán régibb tenyészetből oltott s azt tapasztalta, hogy a

beoltott kakas csak megbetegedett, de életben maradt, sőt aztán friss

tenyészettel beoltva sem kapta meg a tyúk-kolerát. _Pasteur_ elméjében

ez a véletlen tapasztalat egy nagy gondolatot érlelt meg. Föltételezte,

hogy a fertőző tulajdonságu bacillusok a levegő oxigénjának hatása alatt

megváltoznak, fertőzésük hevessége, _virulentiá_-ja csökken,

_attenuálódik_. Ezután nagyszámu kisérletekkel győződött meg arról, hogy

a fertőző anyag virulentiáját tetszés szerinti mértékben gyöngítheti és

hogy minden gyöngébb fertőző anyag beoltása megvédte a kisérleti

állatokat a valamivel erősebb fertőző anyag ellen.

A tyúk-kolera fertőző anyagával elért jó eredmények arra sarkalták

_Pasteurt_, hogy a lépfene bacillusának attenuálását is megkisérelte.

Ezt azon a módon, mint a tyuk-kolerával tette, nem érhette el. Az okát

abban ismerte föl, hogy a lépfene bacillusában igen hamar kifejlődnek

azok az endogéneus spórák, amelyeknek fertőző képességét nem lehet

meggyöngíteni. Azt tűzte ki tehát feladatául, hogy megakassza az

endogèneus spórák fejlődését. Ez sikerült is neki, még pedig a

pasteurizáláshoz hasonló módon. A lépfene tenyészetet 42–43 Celsius

fokra melegítette, a spóraképződés megakadt. Aztán mennél tovább

tartotta ezen a hőfokon s a levegő behatása alatt a tenyészetet, annál

jobban csökkentette a virulentiáját. Egyszersmind arról is meggyőződött

kisérleteivel, hogy az ily módon gyöngített tenyészetek mentességet

szereznek az erősebb mérgü oltások ellen.

Ennek a fölfedezésnek annyira örült, hogy lelkes kedvben érkezvén haza

lakására, egész önérzettel mondotta: „Vigasztalhatatlan volnék, ha most

tett fölfedezésem nem francia fölfedezés volna!“

Annyira bízott igazában, hogy attenuált tenyészeteivel azonnal

hozzáfogott szarvasmarháknak és juhoknak lépfene ellen való

védőoltásához. Ezek az oltások, amelyek kezdetben, kivált a német

bakteriológusok részéről heves ellenzéssel találkoztak, az

állattenyésztés hathatós védelmének bizonyúltak, úgy hogy ma már el sem

lehetnek a gazdaságok a _Pasteur_-féle oltások nélkül.

Magyarországi statisztikai adatok szerint (Hutyra) a lépfene ellen

beoltott lovaknak 0.19%-a pusztúlt el, a szarvasmarháknak 0.01%-a, a

juhoknak 1.19%-a volt a veszteség, holott azelőtt járványosan pusztított

a lépfene.

Háziállatoknak lépfene ellen való beoltása azért is fontos védekezés,

mert a lépfenés állatokról átragadhat az emberre is a baj és könnyen

halálossá váló pokolvar alakjában fertőzi meg.

Az ugyancsak nagy mértékben ragályos sertésorbánc is egyike szokott

lenni a súlyos gazdasági csapásoknak. Ennek fertőző csíráiról 1882-ben

azt állapította meg _Pasteur_, hogy házinyulakba oltva fokozatosan lehet

a virulentiáját csökkenteni. Az ezúton való gyöngítéssel sikerült a

sertésorbáncnak a védőoltását is kitalálnia. Ezzel a védőoltással

sikerült Magyarországon is a sertésorbáncban elhullott sertések számát

0.75 százalékra csökkenteni. (Hutyra.)

Ujabb időben sokszor esik szó az úgynevezett _toxin_-okról. Így nevezik

azt a mérges anyagot, amelyet az élő testben termelnek a különböző

baktériomok. Ezek a toxinok, az ő baktériomaiktól különválasztva is

ártalmasak, betegségokozók, sőt, mai fölfogás szerint, a fertőző csírák

toxinnal mérgezik meg, pusztítják el az élő testet. Ennek a tanításnak

első nyomait látjuk Pasteurnek abban a kísérletében, hogy a tyúk-kolera

bacillusának húslében való tenyészetét megszűrvén, a bacillustól

teljesen mentes folyadék beoltásával sikerült tyúkokon a tyúk-kolera

egyik jelenségét, az álomkórságot előidéznie.

Ha végigtekintünk a nagy francia tudósnak sikerekben olyan gazdag, a

tudományra olyan fényes, a közgazdaságra olyan eredményes tevékenységén,

alig bírjuk fölbecsülni hosszu élete során szerzett érdemeit. Az

őstermődés balhitének megdöntése, az erjedések mivoltának megoldása, a

pasteurizálás kitalálása, az állati fertőző betegségek földerítése, de

különösen a fertőző anyagok attenuálása és az erre alapított védőoltások

nemcsak ismertté tették _Pasteur_ nevét, hanem örök időkre biztosítják

is emlékét.

Azonban ez a sokoldalu, áldásos tevékenység még mindig nem merítette ki

tudományos munkássága teljességét. Még egy nagy cselekedettel, az ebdüh

vagy veszettség tanulmányozásával és az ezen a téren elért sikerekkel

tette emlékezetessé életének utolsó másfél évtizedét.

A veszettség vagy ebdüh régóta ismert borzasztó betegség, melyet kóbor

ebek és farkasok marása olthat át az emberre. Ritkábban más állatok is

átszármaztathatják. Amely emberen a veszettség kitört, gyógyíthatatlan.

Gyógyításával az orvosi tudomány egészen tehetetlen volt. Az itt-ott

ajánlott elhárítószerek sikere csak látszat volt, amennyiben nem minden

veszett eb marása után tör ki a veszettség s nem is szokott két-három

hétnél hamarább kifejlődni.

_Pasteur_ 1880 óta érdeklődött a veszettség iránt. A betegségnek az a

természete, hogy csak később tör ki, azt a meggyőződést érlelte meg

benne, hogy a veszettséget is apró, élő szervezetek okozhatják.

Vizsgálatai során nem sikerült ugyan efféle mikrobákat találnia, de

megállapította, hogy a veszettség fertőző anyaga a veszett állat nyúlt

agyvelejében van.

Veszett ebek nyúlt agyveleje húslében eldörzsölve a veszettségnek biztos

oltóanyaga.

Ha ebből a kísérleti állat agyhártyájába oltanak, két hét mulva megvesz.

Az oltóanyagot a levegőn szárítván, hatékonyságát sikerül csökkenteni.

Kísérleteivel meggyőződött, hogy ha kellően meggyöngített oltóanyaggal

kezdte az oltást, aztán mind kevésbbé-kevésbbé gyöngített, végre egészen

gyöngítetlen oltóanyagot oltott be, a kísérleti állat nem veszett meg.

Az ily elbánásban részesült ebek akkor sem vesztek meg, ha utóbb

valóságos veszett eb marta is meg őket. Az oltással elért mentesség

körülbelül öt évig tart. Kísérletei alapján arról győződött meg

_Pasteur_, hogy a veszettség akkor tör ki, ha a fertőző anyaga eljut az

idegrendszer középpontjába, az agyvelőbe. Mivel pedig hosszabb idő,

legalább két hét telik el, míg a fertőző anyag az agyvelőben

elszaporodik, arra a gondolatra jött, hogy a veszettség kifejlődését

elháríthatja, ha sikerül a meggyöngített erejü oltóanyag hatásával az

agyvelő fogékonyságát csökkenteni s amint ő mondotta, a vegyesvonaton

utazó fertőzést gyorsvonaton küldött védőoltással kell megelőzni.

Állatokon tett sikeres kísérletei után 1885-ben vállalkozott _Pasteur_,

hogy egy Neister Jóska nevű elszászi kisfiún kisérli meg a védőoltást,

akit egy kóbor eb összemart. Ennek az elszászi fiúnak a neve éppen olyan

emlékezetes a veszettség-ellenes oltások történetében, mint _Phipps

James_-é, azé az angol fiúé, akin _Jenner_ a himlőoltást kezdette volt.

De szomorúan emlékezetes a _Pasteur_-féle oltások során a _Pelletier

Lujza_ nevű kisleányé is, akin először győződött meg arról, hogy a

leggondosabb oltásokkal sem lehet a veszettség kitörését elhárítani, ha

egy hónapnál is hosszabb idő telik el az ebmarás, meg az oltás

megkezdése között.

Az oltóanyagot úgy termelte _Pasteur_, hogy a veszett eb nyúlt agyából

vett húslében eldörgölt fertőző anyagot házinyulakba oltotta s ezek

nyúlt agyvelejéből készítette az oltóanyagot ugyancsak húslében. A

védőoltásokat 12 napig szárított készítménnyel kezdte, mind

erősebb-erősebb, végre egynapos készítménnyel végezte az oltások

sorozatát. Ilyen ciklusokban aztán megismételte az oltásokat 2–3 hétig

az ebmarás súlyossága szerint. Az eseteket súlyosságuk szerint úgy

osztályozta, hogy legveszedelmesebbek az olyan marások, melyek a fejet

és az arcot érik, mert tapasztalat szerint ezek közül 95 százalékban tör

ki és végződik halállal a veszettség, ha idejében nem oltják.

Másodsorban veszélyes a kézen való marás, míg a ruhával takart testen

vagy lábon történt harapás után csak 15–20 százalék a be nem oltottak

megveszése és elhalálozása. _Pasteur_ több ezer ebmarott egyén

beoltásával elérte azt, hogy még az arcon megharapottak közül is nem éri

el a 2 százalékot a veszteség, általában pedig az 1 százalékot sem érte

el, ha idejében és rendszeresen megtörténtek a védőoltások.

_Pasteur_ oltóintézetébe az egész világról elmentek magukat oltatni,

akiket veszett eb mart meg. Most azonban már más országokban is

nyitottak _Pasteur_-intézeteket, köztük az elsők egyike volt a budapesti

intézet, melyet Hőgyes Endre rendezett be. Ennek az intézetnek

beszámolója szerint nincs Magyarországon törvényhatóság, melynek

területén veszett ebek ne garázdálkodnának. A budapesti intézet oltásai

is hasonló kedvező eredménnyel járnak, mint a párisiak. Megnyitása óta

(1890) a mult év végéig 61.412 ember jelentkezett. Közülök 49.382 kapott

teljes oltást és ezek közül csupán 186, azaz 0.37 százalék pusztult el a

mégis kitört veszettségben.

_Pasteur_ nemcsak saját kisérleteivel, oltásaival járult hozzá a

természettudományok, meg az orvosi tudomány fejlesztéséhez, hanem

módszereivel az újabb fejlődésnek olyan irányt is jelölt meg, amelyen ez

a fejlődés szinte önkéntelen tart tovább. A fertőző betegségekkel

szemben kifejlődött az oltással való védekezés, az oltással való

gyógyítás, az úgynevezett _serumtherapia_.

A _Pasteur_ útmutatása szerint gyöngített fertőző anyagok, _virus_-ok

segítségével fokozzák az élő test ellenálló képességét, hogy a teljes

erejű fertőzés ne vehessen erőt rajta. Amíg azelőtt sok esetben csak

arra volt utalva az orvos, hogy megfigyelje, vajjon a beteg le bírja-e

küzdeni a testébe bejutott kórt, most sokkal gyakrabban van

tehetségében, hogy támogatóan avatkozzék be a betegnek az életéért

vívott harcába.

Amilyen nagy ember, amilyen érdemes tudós volt _Pasteur_, tudományán

kívül egyéb vonásai is érdekelhetik az olvasót.

Följegyezték róla, hogy szelid természetű, gyöngéd ember volt, de a

tudományos tételeit támadó ellenfelekkel szemben hevesen tudott

védekezni. Éles megfigyelő tehetségét erős meggyőződés támogatta, úgy,

hogy kisérletei során szinte előre látta, hogy micsoda eredményre jut.

Ha pedig valami fordulat váratlanul lepte meg, azt is azonnal tudta

értékelni és további kisérleteiben értékesíteni.

Hogy mennyire lelkesedett tudománya ügyéért, azt szépen jellemzi az a

magatartása, amelyet akkor tanusított, mikor a gutaütés érte és abban a

veszedelemben forgott, hogy tevékenysége megszakad. Lassú, szakadozott

hangon mondotta tollba utolsónak hitt megfigyeléseit. Mikor pedig három

hónap múlva némi erőhöz jutott, családja és barátai lebeszélése ellenére

elszállíttatta magát Alaisba, hogy karosszékében ülve tegye meg

intézkedéseit, mert – úgymond – Délfranciaország jóléte forog kockán.

De kedves vonása az ő tüzes hazafisága, vagy akár sovinizmusa is. Amit

mink magyarok inkább tudunk méltányolni, mint a németek, akik kezdetben

nem sok elismeréssel voltak iránta, utóbb pedig azt nem tudták neki

megbocsátani, amit a szerencsétlen véget ért porosz-francia háboru után

cselekedett. Hazafias elkeseredésében visszaküldte azt a diplomát,

mellyel a bonni egyetem az orvosi tudomány díszdoktorává tette volt.

Hiszen a sör pasteurizálására is az az igyekezet sarkalta, hogy a

francia sört a német sör versenytársává tegye.

Általánosságban igaz, hogy a tudomány nemzetközi, de _Pasteur_ példája

azt is igazolja, hogy a tudományok fejlesztésében érvényesülő nemzeti

vonások mégis csak előbbre viszik a tudományt, mert a más-más fejlődésü

elmék más-más oldalról látják, másformán tanulmányozzák a természet

jelenségeit. Ez pedig többet használ az emberiségnek, mint az egyforma,

szürke, katedrás bölcsesség.

Okuljunk _Pasteur_ példáján mink magyarok is, hogy a tudományok

művelésében se vetkezzük le nemzeti sajátságainkat. A két _Bolyai_ a

mathematikában, _Semmelweiss_ a fertőző betegségek dolgában bátorító

példák, hogy magyarokul is beleszólhatunk a nagy nemzetközi tudományba.

*

1892. évi december 27-én hazája és az egész tudományos világ nagy

ünneplésében részesítette a 70-ik életévét betöltött tudóst. Az ujra

épült Sorbonne dísztermében, a köztársaság akkori elnöke, _Carnot_

karonfogva vezette be a politikai és tudományos előkelőségek

gyülekezetébe Franciaország nagy fiát.

Előbb a közoktatásügyi miniszter üdvözölte, aztán _d’Abbadie_, a francia

tudományos akadémia elnöke üdvözölte, átadván neki a nemzetközi gyűjtés

útján szerzett nagy aranyérmet. Még több üdvözlésben volt része, részint

a megjelentek köszöntötték, részint pedig fölolvasták a francia és

külföldi tudományos társulatok 58 üdvözlő iratát. A londoni Royal

Society üdvözletét az angol orvosok kitünő képviselője, _Lister Joseph_

mondotta el, kiemelvén, hogy mily hatással volt _Pasteur_ a sebészet

fejlődésére.

A nagy tudós szerényen és meghatottan válaszolt, különösen pedig az

üdvözlésére megjelent tanulóifjusághoz intézte szavait:

„Kérdezzétek magatokat: mit tettem saját okulásomra? és amint jobban és

jobban előhaladtok: mit tettem hazámért? Így éljetek mindaddig, amíg

talán elérkezik azon véghetetlenül boldog pillanat, amikor azt

mondhatjátok, hogy valamivel hozzájárultatok az emberiség előhaladásához

és javához. De bármikép végződjenek is törekvéseitek, utolsó órájának

elérkeztekor mindenki azt mondhassa: tettem, amit tenni birtam.“

A tudományos világ hódolati ünnepét még három évvel élte túl _Pasteur_.

Meghalt 1895 szeptember 28-án.

Amikor utolsó útjára kisérték, háromszor hajolt meg előtte a büszke

francia lobogó.

_Csapodi István dr._

Mommsen Tivadar.

1817–1903.

Homburg vor der Höhe egyike a leghíresebb németországi fürdőknek. Már a

rómaiak ismerték vizének gyógyító erejét és használták is azt.

Látogatóinak száma ma a százezer felé jár s habár azok óriási többsége

angol, akad elég magyar ember is, aki fölkeresi. S ha már ott van, ne

sajnálja a fáradságot, keresse föl a határán fekvő Saalburgot, a

restaurált római tábort s tekintse meg annak múzeumát. Annak egyik

helyiségében megtalálja Mommsen Tivadar mellszobrát. A szobrot a német

császár kezdeményezte és az ő jelenlétében leplezték le. Fejedelmek csak

fejedelmeknek nyújtanak ilyen kitüntetést. Most a népek ura adózott

tudósok királyának. Nem mindennapi esemény még Németországban sem, ahol

pedig értéke van a tudománynak. Nem is mindennapi még a nagy tudósok

közt sem az, akinek osztályrészéül jutott.

Mommsen Tivadar nevét mindenki ismeri. Persze a mindenkit nem kell éppen

a legtágabb értelemben vennünk. A jogász ismeri, hiszen a római jogban

tekintély a neve, akár a közjogot, akár a büntetőjogot vesszük; sőt a

római magánjogot sem lehet úgy tanulmányozni, hogy az ő munkásságával ne

találkozzunk.

A történész vagy nyelvész egyaránt élvezi az ő munkásságának gyümölcsét.

Egyik, mint az emlékek buzgó gyüjtőjét nem győzi eléggé dicsőíteni, a

másik, aki földolgozásait forgatja, még ha azok egyik-másik tételét

megcáfolva is látja annyi évek multán, hódolattal ismeri el az alapelvek

helyességét, a módszer föltétlenül tudományos voltát, a logika uralmát

és így a következtetések helyességét.

Szinte nem is lehetne hirtelen mindazokat a tudományágakat fölsorolnunk,

ahol Mommsen nevével találkozunk. De azt már kevesebben tudják, hogyan

lett Mommsen azzá, aminek ismerjük és így nem fölösleges, ha

pályafutását, nagy vonásokban, bemutatjuk.

Mommsen Tivadar nem született német állampolgárnak. A kis Garding

község, amelynek luteránus papi házában, mint első fiu látta meg a

napvilágot, akkor még Dániához tartozott. Az 1817 november 30-án

született fiúnak még megadatott Schleswig-Holstein Németországhoz

csatolásáért harcolnia.

Atyjának még két fia volt: Tycho és Ágost; mindkettő

klasszika-filologus. Az öregebbikkel mindvégig melegen vonzódtak

egymáshoz, az egyetemet is együtt végezték; a kisebbikkel állandó

vitában állottak, aminek következménye lett az elhidegülés egymástól.

Tanulmányait Altonában és Kielben végezte. Utóbbi helyen működött

Osenbrüggen, a jogi és nyelvészeti tanulmányairól egyaránt ismert tudós

és a fiatal magántanár, Jahn Ottó. Amannak példája, indítása meglátszott

munkásságán; emezzel egy egész életre szóló barátság kötötte már itt

össze.

Jahnnak az irányítása alatt jelent meg első munkája, a római

collegiumokról és társulatokról 1843-ban és egy év mulva a római tribus

administrativus jelentőségéről szóló tanulmánya. Sokat igérő kezdetek; a

hozzájuk fűződő remények alapos voltát hatvan esztendő gazdag

eredménnyel dicsekvő munkássága igazolta. Ide s tova hetvenéves munkák

és ma is számottevők. Egyik-másik, fiatalos hévvel fölállított tételüket

később maga a szerző cáfolta meg, aki maga mondja: akkor még nem ismerte

a legnagyobb művészetet, hogyan lehet valamit nem tudni.

A későbbi nagy embert a második árulja el azzal, hogy – előszava szerint

– szakít az addigi előadásmóddal, „Niebuhr fényes képzeletével“. Nem

szívesen teszi, – úgymond, – de meg kell tennie: ezt követeli az

igazság.

Önállóságra, eredetiségre, alaposságra törekszik. Nem riad vissza e

törekvésében a fáradalmaktól, önfeláldozástól sem. A schleswig-holsteini

kormány anyagi támogatásával elébb Párisba, majd Itáliába ment a római

jogra vonatkozó emlékek (monumenta legalia) összegyüjtésére.

Párisban nemcsak a hivatalos körök, de maga a tudománykedvelő és művelő

III. Napoleon császár is, elősegítették tanulmányait.

Olaszországot két év alatt keresztül-kasul utazta. Azután is gyakran

megfordult ott és a könnyen hevülő, melegszívü olaszoknál hihetetlen

népszerűségre tett szert. Olyanra, amilyenben német tudósnak nem

egyhamar volt ott része. Ezeknek az egyébként minden tiszteletreméltó

férfiaknak majdnem általános jellemvonásuk, hogy nem ritkán gőgösek és

ezért gyakran tapintatlanok és itt-ott nagyképűek. Olyan tulajdonságok,

melyek a jókedélyü, kissé könnyelmű, de hiú és éppen ezért talán még a

magyarnál is érzékenyebb olasz nép bizalmának a megnyerésére éppen nem

alkalmasok.

Mommsenben ezek a tulajdonságok nem voltak meg. Hosszas ott tartózkodása

alatt a nép minden rétegével érintkezett és így megtanulta kivel hogyan

kell bánni. Valóságos tekintély lett közöttük, kinek figyelmeztető

intéseit köszönettel vették, dicséretére büszkék voltak, – számlája

kifizetésében versengtek a községek. Egyik délitáliai útja alkalmával

már annyira ment az ünneplése, hogy terhére volt és valósággal

menekülnie kellett előle. Sziciliába ment. De a híre oda is elkísérte.

Egy vén gyűjtőt ismertek ott, aki minden érdemes emléket összegyüjtött,

de aztán ki nem adta, meg sem mutatta. Egyedül Mommsen volt kivétel, de

ő is csak egyszer. A vén kártékony azért, hogy Mommsen közölje az egyik

föliratos emléket, megvált tőle…

Az összes olaszok közül, vagy tán az egész világon, az öreg _Borghesi_

Bertalan grófnak köszönhetett legtöbbet. Mindig a legodaadóbb hálával is

viselkedett vele szemben. A másik olasz, kinek szolgálatait nemcsak

igénybe vette, de nagyra is becsülte s akivel évek hosszu során át

dolgozott: _di Rossi_ Ker. János. Az utóbbival munkássága későbbi

korszakában volt szoros barátságban; az elsőhöz mindjárt olaszföldi útja

elején vezette jó szerencséje. Jellemző, amit a vele való első

találkozás után ír egyik barátjának, Henzennek: „Nem szükség Önnek

ecsetelnem, hogy milyen benyomást gyakorolt reám Borghesi, mert hiszen

Önre bizonyára ugyanolyan hatással volt. Egyetemi hallgató koromban nem

volt szerencsém olyan férfiakkal érintkeznem, akik nekem imponáltak

volna: itt bőven kárpótolódom. Ha azt akarom, hogy le ne mondjak

felirattani tanulmányaimról, erővel arra kell gondolnom, hogy ő már a

véghez jár közel, én pedig még csak kezdő vagyok.“ Naplójába pedig ezt

írja ugyanakkor: „Ez a tudós úgy imponál nekem, mint senki más.“

A nagyrabecsülés kölcsönös volt. Borghesi a porosz királyi akadémiához

írt soraiban mond el minden szépet és jót róla, amit csak el lehet

mondani fiatal tudósról. Nem éppen ok nélkül és nem hiába.

Még Párisban dolgozott Mommsen, mikor a berlini akadémia elé javaslatot

terjesztettek (1844. XII. 9.), hogy a római jogra vonatkozó föliratos

emlékek gyűjtésére irányuló törekvésében támogassa az akadémia. A

javaslat tulajdonképpen taktikai fogás volt. Az akadémiában ugyanis

ismét kisebbségben voltak azok, akik a római föliratos emlékek teljes

gyűjteményét (Corpus Inscriptionum Latinarum) az akadémia útján nyerendő

állami segítséggel végre nyélbe akarták ütni. Most, hogy Mommsen hasonló

céllal éppen tanulmányúton van, ismét megkísérlették az elv

érvényesítését. Nem éppen sikertelenül, de elvi eredménynél nem sokkal

tekinthető többnek az a 150 tallér, melyet az akadémia a fiatal

kutatónak segítségül nyújtott. Ezzel aztán el is vetette a kockát.

Borghesi sammarinói kastélyában, melyet tulajdonosa a fölirattan

templomává avatott, kapta a kedvező hírt. Itt határozta el magát a

nápolyi királyság területén levő római föliratos emlékek

összegyüjtésére. Innen indult el és két év multán ide tért vissza az

összegyűjtött anyaggal. Öt évig tartott az anyag földolgozása. De a

kiadásra nem volt már pénze. Wigand leipzigi könyvkiadó jó reménység

fejében s még inkább barátságból nyomatta ki. A gyűjteményt Borghesinek

ajánlja: magistro, patrono, amico = mesterének, pártfogójának,

barátjának. Bevezetésében minden szó elárulja az önérzetes munkást, aki

tisztában van munkájának értékével, fontosságával és azzal, hogy annak

irányítónak kell lennie a jövőre is. Megküzdött – úgymond – a munka nagy

nehézségeivel, de ismeri annak hiányait is. Éppen azért előre lemond a

hivatatlan bírálók dícséretéről épp úgy, mint nem veszi föl

ócsárlásaikat. A kedvezőtlenül ítélők kifogásaival s az elfogultan

kedveskedőkkel szemben egyaránt Borghesihez föllebbez, mert csak ő lehet

megértő, igazságos, elfogulatlan bírája.

Ekkor azonban már régen nem volt a sanmarinói kastély vendége. Az 1848.

év, a forradalmak szele őt is megérintette. Már az év elején otthon

találjuk; lapot szerkeszt és ebben lázasan izgat a Poroszországhoz való

csatoltatás mellett. Nem sokáig, mert már az év végén Leipzigben

egyetemi tanszéken találjuk régi pártfogója, Haupt és fiatalkori

barátja, Jahn Ottó társaságában. Képzelhető, milyen alkotó tervek

dagasztották e bizalmas és alkotásra teremtett hármasnak keblét. De csak

rövid ideig. A politika széthányta őket, a hármat háromfelé. Megvádolták

őket, hogy forradalmi mozgalmakban vettek részt. A bíróság bizonyítékok

hiányában fölmentette ugyan őket, de ez a kormányt nem nyugtatta meg. A

múlt század második felének elején nálunk is nagy szerepet játszó Beust

vezetése alatt álló kormánynak maga a vád alá helyezés ténye elegendő

volt arra, hogy mindhármukat megfossza állásuktól 1852-ben. Az eljárás

titkos mozgató rugóját világosan elárulja, hogy kettőnek Poroszország –

mely ellen akkor Szászország intrikált – adott állást: Jahn Bonnba ment,

míg Hauptnak Berlin adott tanszéket.

A legfiatalabbik – Mommsen – egyelőre Zürichben foglalja el a római jogi

tanszéket s a két év, melyet ott tölt, jó alkalom neki arra, hogy a

svájci római kor föliratos emlékeit összegyűjtse. Onnan két év teltén

Boroszlóba, majd újabb négy év mulva Berlinbe került. Egyelőre nem

tanszékre, hanem a Corpus Inscriptionum Latinum szerkesztésére az

akadémiához. Nemsokára fölajánlották neki a római történelem tanszékét

és ő ezt 1861-ben el is foglalta.

A római jogászból tehát a római történelem tanára lett. Érdekes

jelenség, de az átalakulás folyamatát, okait egyik korán elhunyt

barátjáról szólva, maga mondja el: a klasszikus római jog

tanulmányozásából kiindulva – mint mindenkinek, aki nem a formában

keresi a lényeget, a munka szellemét – rá kellett jönnie, hogy a

történelmi jogbölcselet a történelem nélkül, a római jog Róma nélkül, –

még csak nem is félmunka.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy – bár hajlandósága mindegyre

visszavonta kedves tárgyához, a római joghoz – már Olaszországból való

visszatérése után jelzi egyik barátjához irott levelében, hogy:

mindjobban meggyőződtem egy jegyzet nélkül való, könnyen olvasható római

történelem megirásának szükségességéről. Munkájában sietteti a lepzigi

eset, mikor egy ideig állás nélkül is volt.

_A rómaiak történeté_-nek megjelenése valósággal forrongást okozott,

mert mindenkit meglepett. Voltak, akik ujjongva fogadták a régi

előadásmóddal való szakítását; az előadás alapjává az intézmények

fejlődésének és a társadalmi kérdéseknek tételét. Másokat azonban

kellemetlenül érintettek a modern korra vonatkozó összehasonlítások és

az ilyen kitételek: A kamarilla éppen Hannibált nem akarta; a tyrannis

igen későre jött Róma számára; vagy amikor Sertoriusról mondja: egyike a

legnagyobbaknak, ha nem a legnagyobb azok közül, akiket Róma szült.

Munkájának három kötete jelent meg egyszerre, melyekben Caesar halálával

fejezi be tárgyalását. Harminc esztendőnél tovább váratott magára a

folytatás. Hosszadalmas volna annak fejtegetése, hogy miért nem jelent

meg akkor sem annak közvetlen folytatása, a negyedik kötet, hanem csak

az ötödik. A maga nemében ez is jellemző. A császárkori tartományokat és

azok embereit ismerteti, Firdusi szavait véve jelszónak: Járd be a

világot és állj szóba mindenkivel. A római föliratos emlékek

összegyüjtésével ő tette ezt lehetővé másoknak is.

Éppen az utolsó simításokat végezte a _Rómaiak történetén_, mikor

1853-ban a berlini akadémia megbízta őt Henzen és Rossi társaságában a

Corpus Iscriptionum Latinarum (röviden CIL) szerkesztésével. Ez a

megbízás évtizedek óta folyó harcnak kedvező eldőltét jelentette. Sok

kicsinyes, az önzetlenség aggodalmaskodó álarca alá rejtőzködő önzést

kellett addig legyőzni, míg a munka megindulhatott. Mommsen már régebb

óta részese ennek a harcnak. Ő és pártfogói az akadémiában számítotttak

reá, hogy a nápolyi királyság föliratos emlékeinek megjelenése eldönti a

harcot. A mintaszerü közlés csakugyan elhallgattatta az ellenfeleket s

az akadémiának oly dicsőséget szerzendő munka végre megindulhatott.

A harc egész embernek mutatja Mommsent, kiről az akadémia titkára

elismeréssel jegyzi meg: nagyon kitartó ember, ki egy lépést sem

engedett. Mommsen pedig minden joggal válaszolhatta erre: azt hiszem,

bebizonyítottam, hogy a kir. akadémiával folytatott tárgyalásaimban

sohasem a személyi előnyöket kerestem, hanem csak az ügy érdeke

vezetett.

A munka érdekében később meghivták az akadémiára is (1858) Berlinbe.

Ajánlói meglehetősen kevés szóval így ajánlják: a Rómaiak történetének

irója, kit elismert munkásságáért Berlinbe kell hivni a CIL

szerkesztésére. Ettől kezdve ott is lakott állandóan, eltekintve a

hosszabb-rövidebb utazásoktól, melyeket Itáliában vagy a föliratos

emlékek gyüjtése érdekében a dunamenti országokban tett.