Pedig csábították s a legnagyobb német egyetemek vetélkedve kínálták föl

tanszékeiket. München, Bonn, Göttingen, Strassburg és Leipzig tárták ki

előtte kapuikat, de Berlin mindig megtalálta a módját annak, hogy

megtartsa magának. Mikor 1861-ben Bonnba hivták, a berlini egyetemen

külön tanszéket adtak neki a római történelem tanítására. Mikor pedig

mintegy másfél évtized mulva Leipzig csábította, az akadémia választotta

meg titkárának és szakosztályi elnökének.

Ebben az időben választották ismét a porosz alsóháznak is tagjává.

Majdnem egy évtizeden át (1873–1882) volt ezen a helyen is a szabadelvü

nemzeti politikának a harcosa. Erről a politikáról már előbbi

képviselősége alatt is tanuságot tett, mikor a Dánia, Ausztria és

Franciaország ellen való harcra tüzelt nagy lelkesedéssel.

Franciaország ellen való izgatása adott okot _Fustel de Coulanges_

francia tudósnak (1870-ig strassburgi egyetemi tanárnak), hogy

franciánál szokatlanul hevesen támadjon ellene; eszébe juttatja, hogy ha

nem is kegydíjasa volt III. Napoleon császárnak, de legalább is

kitüntető vendégszeretetét élvezte Franciaországnak és a császárnak.

Mommsent azonban ez a támadás sem térítette le a maga útjáról. A francia

akadémiát pedig nem gátolta meg abban, hogy egy negyedszázad mulva

tiszteletbeli tagjává válassza az akkor már világszerte ismert nevü

tudóst.

Mommsen politikai szereplése azonban sohasem volt munkásságának gerince.

De látni fogjuk, hogy jól fogott tudományos céljainak előmozdítására.

Tevékenységének fő szintere azonban mindvégig az akadémia és az egyetem.

Emitt tanítványok nevelésével, amott nagy tudományos vállalkozások

szervezésével szolgálta a tudományosságot. Ehhez járul természetesen

irodalmi tevékenysége.

Akadémiai törekvéseinek irányítója az a meggyőződés, hogy minden olyan

tudományos feladatot, mely az egyes ember vagy a társulatok erejét

fölülmulja, az államnak kell elvégeztetnie és pedig a rendelkezésre álló

pénz, alkalmas emberek és a kinálkozó alkalom rendjében. Ilyen

feladatoknak ismerte mindenekelőtt az anyaggyüjtés és rendezés alapvető

munkáit. Ehhez a munkához az államnak közvetítőre van szüksége; a

közvetítés legalkalmasabb szerve az akadémia. Ennek az elvének

megfelelően egész sor munkálathoz tudta megnyerni az állam támogatását.

Ezek egyike a CIL; van még több is, melyeknek szintén sorát ejtjük.

Nemcsak azokat a tudományágakat pártolta, melyeket maga művelt. Ámbár

ebben sem volt egyoldalu. Mennyire nem az, mutatja egyik legjobb

ismerőjének itélete: „sohasem volt még jogász annyira philologus és még

nem volt philologus oly mértékben jogász, mint ő.“ „Munkássága kiterjed

a római jogi és állami élet minden vonatkozására, hogy csak a

leglényegesebbeket említsem; és mindezeket egységesen foglalja össze.“ E

szavakkal fogadta Boeckh az akadémia titkára a tudós társaság tagjai

közé.

Maga mondja, hogy eredetileg a római magánjog felé vonzotta vágya. De

már első munkájával a köz- és magánjog határán mozog. És valóban legfőbb

munkájának ő maga is _Római közjogát_ tartotta. Ezzel új tudományágat

teremtett. Háromkötetes munka, megfelelően a szóban ki nem fejezett, de

tényleg megállapított három korszaknak: a királyság, köztársaság és

császárság korának. Annyi idő multán lehetnek megcáfolódott tételei a

munkának. De az örökké érdeme marad e tudományág megteremtőjének, hogy

alaptételeit rendkivül világosan, röviden és határozottan állította föl

és rendkivül nagy anyagkészletéből megvolt mindig az éppen odavaló

bizonyító adata. Ma már széltében alkalmazzuk, de akkor még új volt a

mód, ahogyan tételei fölállításához még a néphagyományt is segítségül

hivta. A történeti kritika diadalmas érvényesítésével találkozunk

lépten-nyomon fejtegetései során.

Nagy munkáján kívül számtalan kisebb-nagyobb értekezése vonatkozik erre

a tárgyra. Nem kis fontosságuak a tudományos eredmények szempontjából,

de még fontosabbak azért, mert a módot tárja elénk, ahogyan a hagyomány

adatait mérlegelnünk kell.

Másik nagyfontosságu jogi munkája _Büntetőjoga_. Ebben is közjogára

támaszkodik, aminthogy saját vallomása szerint éppen ennek a munkájának

érdekében dolgozta föl a római történetet is.

_A magánjogot_ is megajándékozta olyan munkával, mely mindörökre

elsőrendü helyet biztosít nevének a római jogtudomány ezen ágában is. A

_Theodosius-féle codex_ megjelenését ugyan már nem érhette meg, de még

teljesen befejezhette.

Ebben foglalható össze a jogtudomány terén végzett munkásságának

jellemzése. Ismertetése nagyon messze elvezetne, hiszen a már

említetteken kivül hihetetlenül sokat irt és mind értékeset, reá nézve

érdekesen jellemzőt. Ezeknek részletesebb méltatása azonban csak a

szakembert érdeklik és éppen ezért itten nem is volna helyén.

Mommsennek, a jogtudósnak nagyságát egy epizód elmondásával

jellemezhetjük leginkább s ezzel azt is szemléltettük, mennyire meg

tudta nyerni tudományos céljainak nemcsak a tudományos testületeket,

hanem a kormányt is.

Régi kedvenc terve volt a tudományos társulatok egyesítése egy nagy

feladatra, a _Thesaurus linguae latinae_ (A latin nyelv kincsesházának)

megteremtésére. Mindenekfölött legalább is a jogi részét szerette volna

megvalósítani. Nehezen ment a dolog, de végre egy ünnepélyes alkalommal

éppen a kultuszminiszter említette föl e szótár szükséges voltát a

királyhoz intézett szónoklatában és azzal indokolta, hogy: a munka

annyira szivén fekszik a régiségtan mesterének.

Munkáinak jellemzője, hogy alig van bennük idézet; de azért mindig

megtaláljuk azt, amire hivatkozik. Ebben különbözik sok mástól, kik

idézeteikkel akarnak elkápráztatni, anélkül, hogy azok pontosságára és

megbizhatóságára kellően vigyáznának. Nem sokra tartotta azokat, akik a

véleményekről alkotnak nézeteket; olvassátok – ugymond – az eredetieket,

a régieket, a valódiakat; amit az újak mondanak róluk, nem igen érdemes

az idővesztegetésre. S ha ebben nem is volt éppen mindig igaza,

végeredményében jóra vezet az elv követése – az eredeti források

tanulmányozásához.

Mit teremtett ezen a téren, – _a források gyűjtése terén_, – szinte

fölbecsülhetetlen.

Már első munkájához ad fölirattani pótlékot. Nyomban erre következett

tanulmányútjának is az a célja, hogy a római jog föliratos emlékét

kutassa föl. Ezekből meríti azokat az ismereteket, melyek az ujdonság

megkapó erejével hatottak. Akadémiai székfoglaló beszédében is ennek a

munkának szólott egy rész. „A történettudománynak létföltétele a

rendezett levéltár. Azt hiszem, hogy a levéltárnak abban az osztályában,

melyet önök reám és társaimra biztak, rendet teremtünk és jó katalógust

szerkesztünk. A hűséges levéltáros nem törődik azzal, hogy vajjon minden

darab érdemes-e a fölvételre, melyet fölvesz. Föl kell vennie, mert,

mint ismételten hangoztatja, a gyüjtőnek nem lehet föladata az emlék

jelentőségének mérlegelése.“ Ezt hirdette a tanteremben is, ahol

előadásainál jóval nagyobb jelentősége volt gyakorlatainak. Ezeken

nevelte tanítványait. Számtalanon voltak azok és a római fölirattan

legkiválóbb művelői ma is közülök kerülnek ki. Sőt mi is, kiknek pedig

csak a tanítványok révén adatott megismernünk módszerét, tőle tanulunk;

és sokáig fognak még utánunk is tőle tanúlni. Módszere egyébként

meglehetősen egyszerü és lényegében abban áll, hogy sohase azt irjuk le

a föliratos emlékről, amit képzelünk, hanem csak azt, amit tényleg

láttunk rajta; aki próbálta, az tudja, hogy milyen nehéz ez.

Hihetetlenül élesen volt képes figyelmeztetni azt, aki erről

megfeledkezett. Nagy ambiciót helyezett arra, hogy minden hibás olvasást

elkerüljenek és ezért semmi fáradságot nem kimélt.

Az anyag földolgozását természetesen magasabb rendü munkának tartotta a

gyűjtésnél. Méltóbb is volt az hozzá. És mégis kellően tudta értékelni

amazt a munkát is. Alaposan ki is vette belőle a maga részét. A Corpus

Inscriptionum Latinarum hatalmas köteteiből csak néhány viseli ugyan az

ő nevét, mint írójáét, de halálig nem jelent meg egyetlen íve ennek a

munkának, melyre ne ő írta volna rá az imprimaturát; levéltáros nem

lehetett lelkiismeretesebb a katalogus kiadásában, mint ő volt. A

föliratos emlékek közlésének módjával is örökre szóló példát adott. Ha

fejlődik is a közlés módja, – mert újabban fényképét is adjuk az

emléknek, ami a nagy munka megindulásakor még kivihetetlen volt, – az

alaptételt ő állította föl s az nem is változott azóta. Abban áll, hogy

ilyen gyüjteményes munkákban nincs helye másnak, mint pusztán az emlékre

vonatkozó tömör közléseknek. De olyan módon, hogy abban minden

meglegyen. A megelőző hasonló munkák hosszadalmas tartalmi magyarázatai

nem tartozhatnak oda. A tartalmi megbeszélésekre – szintén az ő

buzdítására és szerkesztésében – a római német archaeologiai intézet

Ephemeris Epigraphica címen külön folyóiratot adott ki.

Egy pillanatig sem tévesztette szem elől, hogy milyen nagyjelentőségü

forrásanyagot képviselnek az _érmek_. Már első itáliai útján – melyben

Friedländer Gyula, a kiváló numizmata volt az utitársa – nagy gondot

fordított a délitáliai érmek fölirataira; nyelvtudományi tanulmányainak

is lényeges anyagát szolgáltatták azok. Később is mélyrehatóan

foglalkozott az éremtannal. Leipzigban, római történetének irása közben,

alapvető tanulmányokat végzett az éremtan területén. De csak tíz év

mulva jelent meg tanulmánya: _A római éremtan története_. E munkájának

irása közben érezte már olyan munkának hiányát, melyben a ránkmaradt

érmek rendszeres leirását megtalálhatta volna. És mihelyt a föliratok

gvüjteményének ügyét kellően biztosítottnak látta, megpendítette az

ilyen munka szükséges voltának eszméjét, a király születésnapján hódoló

küldöttség szónokaként rámutatván egyúttal annak nehézségeire. Az

akadémiának nem volt reá elég pénze. Mommsen azonban nem az az ember

volt, akit elhatározásaiban a nehézségek megtántorítottak. A királyi

múzeumok igazgatóságához fordult tehát tervével. Kétségtelen – ugymond –

hogy az érmeknek ilyen összefoglaló publikálása, a tudomány

szempontjából nagyjelentőségü volna; az ókori élet bármelyik ágának

tanulmányozásában, akár a történetet, akár nyelvet, vallást, művészetet

stb. vegyük elő, semminek nem érezzük annyira a hiányát, mint az ókori

érmek rendszeres gyüjteményének.

A munka vezetésére meg is volt a maga alkalmas embere; nem hiányzott a

részletesen kidolgozott tervezet sem, – még sem sokkal jutottak tovább a

kezdetnél. Ez a kezdet meggyőzte őt arról, hogy a nagy föladatot

egyetlen társaság – még ha a porosz kir. akadémia is az – meg nem

oldhatja. Sem az anyagi, sem a szellemi ereje nem elegendő hozzá.

Arra kellett tehát törekednie, hogy az összes tudományos testületek

szellemi és az államok anyagi támogatását megnyerje a közös erővel

végzendő vállalathoz. A bécsiek hajlandónak is mutatkoztak erre, de a

többiek nem. Nem restelte 84 éves korában Párisba utazni, hogy ott az

akadémiák kongresszusán maga terjessze elő és indokolja tervezetét.

Hiába.

Ennek a kedvenc eszméjének nemcsak megvalósulását nem érhette meg, de

még biztos megindításának tudatával sem hajthatta fejét örök pihenőre.

De azért a Corpus Nummorum meglesz; a porosz akadémiában már elhangzott

a szó, hogy: azzal tartoznak Mommsen emlékének.

Jóformán a szemeink előtt fejlődött egy új tudomány, a _papyrustan_.

Újabb időkben nagy számmal kerülnek elő papyrusra írott emlékek,

amelyeknek egy jelentékeny része éppúgy értéktelen, mint a föliratoknak,

de másik része megbecsülhetetlen fontosságu. Kivált jogtudományi

szempontból van kiváló jelentőségük úgy, hogy egyáltalán nem nagyítás,

hanem tiszta igazság, hogy a Kr. u. első hat századnak jogi és

kereskedelmi életéről való tudásunkat már is átalakította, de még jobban

át fogja formálni.

Mi sem természetesebb annál, hogy Mommsen erre is a legmelegebb

érdeklődéssel terjesztette ki figyelmét. A berlini múzeum tulajdonában

levő példák közzétételénél az ő tanácsai, útmutatásai érvényesültek. A

kinálkozó tanulságok értékesítésében is résztvett. De azért valódi

törekvése az összes papyrus-emlékek gyüjteményes kiadására a _Corpus

papyrorum_ megteremtésére irányult. Eljön majd az idő – fejezi be egyik

akadémiai jelentését – amikor meglesz ez a gyüjtemény ugyanolyan

alapelvek szerint, mint a föliratok gyüjteménye készült és az érmek

gyüjteménye – nem készül fájdalom, de – készülhetne. Az akkor 85 éves

ember azonban tisztában volt vele, hogy ezt már meg nem éri. De meglesz,

– abban is joggal bizott.

Nem éppen általánosan tudottak Mommsennek a német birodalmi

_limes-kutatások szervezésében_ szerzett érdemei. A római birodalom

határvédelmének emlékeit Németországban évszázadok óta ismerik. Sőt

kutatják és magyarázzák is azokat, már jó régen. Egy félszázaddal

ezelőtt már legalább is annyira voltak, mint mi ma. De a munkálatokat

csak egyesek vagy a legjobb esetben társulatok végezték, minden egységes

terv, közös szempontok és vezetés nélkül. Az egységes munkára már

régebben meglett volna egyesekben a hajlandóság. De mindig akadtak

elháríthatatlan akadályok. Leginkább politikaiak. Elég ha annyit

mondunk, hogy Porosz- és Bajorországnak együttesen kellett volna

résztvennie a munkában, hogy a másik kettőt, – Badent és Württemberget,

– ne is említsük. Mommsennek évtizedes munkájába került, míg a

megegyezést nyélbeüthette. Elébb a birodalmi kormányt kellett megnyernie

az eszmének, hogy a negyedmillióra tervezett, de végeredményben annak

kétszeresét is fölülmuló költségeket engedélyezze. Azután a munkálatot

végző szervezetet kellett megteremteni. Most már, mint a birodalmi

kormány megbizottja tárgyalt az illetékes államokkal és akadémiákkal.

Mikor végre az ő vezetése alatt megalakult a limes-bizottság,

elégedetten mutathatott a leküzdött nehézségekre, melyek a már-már

megvalósulás stádiumában levő eszmét annyiszor hátráltatták. A

limes-bizottság munkája meghálálta a fáradságot és a kutatásokra

fordított összeget.

Ezért a saalburgi limes-múzeumban méltán van ott Mommsen Tivadar szobra.

A fölsoroltakból kitetszik, hogy akadémiai munkásságának főcélja volt

olyan vállalatok szervezése és vezetése, amilyenre egyes ember nem

képes. És megvolt hozzá az istenadta szervezőképessége. Merész volt

annyira, hogy nem riadt vissza a nehézségektől, de megvolt az

önmérséklete, hogy mindig csak elérhető célokért küzdött; ezért

mutathatott annyi sikerre. Érdekes, ahogyan ezeket a munkákat

jellemezte: az akadémia megbizásából végzendő tudományos munkálatok nem

lehetnek mind elsőrangúak, mivel zseniális művet nem lehet megrendelésre

készíteni. De nélkülözhetetlen alapjai a szellemi haladásnak és a

termőtalaj, melyből szép és jó fakadhat.

Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csak levéltáros és

katalóguskészítő volt Mommsen. Maga ismerte legjobban az összegyüjtött

anyagot és maga értékesítette azt legelső sorban. Elszámlálhatatlanok

azok a kisebb terjedelmü, de mindmegannyi jelentősnél jelentősebb

munkája, melyekben az összegyüjtött anyagot történeti, jogi, philologiai

stb. szempontból ismertette, méltatta. Mindig az igazságot kereste, még

a saját kimondott nézeteivel szemben is; olyan nagy volt, hogy saját

tévedését nem egyszer maga fedezte föl és hozta nyilvánosságra. Az

igazságra való törekvése eredményezte, hogy a fáradságot nem sajnálta a

látszólag legjelentéktelenebb kérdéstől sem. Nem siklott át a

tudósítások vagy tudásunk egyetlen hézagán sem, hanem ellenkezőleg

mindig reámutatott azokra, mint betöltendő föladatokra.

Nagy előnye volt, hogy ura volt a nyelveknek. A modern világnyelveket

majdnem mindeniket anyanyelveként tudja. Latin irásainak világosságát

csak a stilus tömörsége mulja fölül. Jól tud görögül és szereti is a

görögöt. Maga mondja, hogy nem feledkezett meg Homerosról és

Sophoklesről sem, bármennyire más volt a dolga.

Máskülönben is sokoldalu ember, aki rengeteget olvas. Nagy Goethe-imádó

és valószinüleg maga is versel. Saját szerzeményeit nem igen ismerjük

ugyan, de szükség esetén vagy helyesebben alkalomadtán szivesen fordít

kötött formában latinból és ezek a fordításai igen sikerültek. Stilusa

mesterkéletlen, sallang nélkül való, erőteljes, kifejezően hajlékony.

Egészen egyéni és minden izében férfias. Amit Caesarról mond, hogy

sohasem lett úr fölötte a szenvedély, róla is elmondhatjuk. Mindig

egyenletes; a leghosszabb fejezetben sem találjuk a fáradság nyomát. Nem

szereti az egyes részeket vagy szavakat külsőleg kiemelni: rossz

stilista az, aki sokat húz alá. Még az irodalmi idézeteket sem szokta

ritkábban szedetni.

Az elmondottakból is lehetett itt-ott sejteni, de határozottan is

kimondhatjuk, hogy szivvel-lélekkel német volt. A német egység gondolata

dobogtatta szivét már ifju korában, mikor Schleswig-Holstein

fölszabadításáért harcolt; a német nagyság érdekében buzdított a

franciák és Ausztria elleni harcra. De tudományos munkássága is ennek az

eszmének, a német nemzeti eszmének a szolgálatában áll.

Augusztus császár önéletirásának (az u. n. Monumentum Ancyranumnak)

kiadásához irott előszavában örvend annak, hogy a francia Perrot és az

angol Hamilton után _ő, a német is_ hozzájárult valamivel az emlék

megértéséhez. Volt idő – igaz – mikor azt mondta: a mai viszonyok között

bizonyos naivitás szükséges annak föltevéséhez, hogy német ember porosz

akar lenni, ha nem éppen muszáj, – de ez csak Bismarck ellen való

kitörés azért, mert nagynémet politikáját Ausztriával – és éppen

Beusttal szemben, aki őt Leipzigban tanszékétől megfosztatta – nem

tartotta elég erélyesnek. De mikor a politikától azzal akarták

visszatartani, hogy az ő tudományos munkássága sokkal értékesebb és –

mint mondá – Samniumba s Apuliába akarták küldeni, azzal felelt: ha én

samniumi tanulmányaim közben német hazámat csak egy pillanatra is

elfeledtem volna, nem tartanám méltónak magam arra, hogy ebben a

nagyjelentőségü korszakban éljek. Lett volna csak magyar tudós, majd

akadt volna egy Senki János, aki megmagyarázta volna, hogy tudóshoz

méltatlan, föltünési viszketeg csupán, ha nemzeti érzésének tudományos

alapra fektetett kifejezést ad. És a Magyar Tudományos Akadémiában nem

mondhatta volna el, hogy: nemzetünk legfőbb privilégiuma, hogy nemcsak

az egyes tudós dolgozik a maga szakállára, hanem értjük a módját, hogyan

kell a tudományos munkát szervezni és az egyéni munkát a tudományos

téren éppúgy szerves tagjává tenni az egésznek, mint állami és katonai

szervezetünkben. Igaz, hogy magyar tudósnak nem is lenne oka ilyen

önérzetesnek lennie.

Mommsen Tivadar egyébként ismert bennünket magyarokat és pedig jobban,

mint honfitársai általában szoktak. A mult század ötvenes éveinek végén

nálunk is megfordult a föliratos emlékek gyüjtése érdekében tett

útjában. Meglepetve látta, hogy nem vagyunk olyan hátramaradottak, mint

hitte. Sőt voltak – nemcsak szász, hanem – színmagyar embereink is, akik

méltó képviselői annak a tudománynak. Torma Károly nyerte meg leginkább

nagyrabecsülését és ennek kifejezést is adott. Csak azt sajnálta, hogy

nem tud magyarul és így nem használhatja az irodalmat. Honfitársai

tanulhatnának ezzel összefüggő szavaiból. Nem azt mondta, amit ma

mondani szoktak, hogy a magyar nyelv nem kulturnyelv, hanem csak azt,

hogy nem elsőrendü elterjedésü. Ezért ajánlja – bár a nemzeti nyelvhez

való ragaszkodást tiszteletreméltónak tartja – valamely más (tehát nem

okvetetlenül a német!) nyelven is való megjelentetését a nemzetközi

érdekü munkáknak.

Olyan fölfogás, amelyet mi is minden pontjában aláirhatunk. Mert hiszen

az bizonyos, hogy a nemzetközi munkában nekünk is részt kell vennünk

legalább is úgy, hogy a magunk hazai dolgát elvégezzük. Ennek az

elvégzésnek teljességéhez tartozik az is, hogy az egész világ

szaktudományosságának számot adjunk. Mert, amíg számot nem adunk, addig

barbarusoknak tartanak, még ha nem is vagyunk azok.

Igy szerzett becsületet nemzetének a becsületes munkával Torma Károly.

Az előtt a Mommsen előtt, aki egyik barátjának, – mikor az arra kérte,

hogy őt említse föl, hivatkozzék reá – így felelt: mit gondol, ha

kérését teljesíteném, fönnmaradhatna-e köztünk a barátság?!

*

Nyolcvanhatodik születésnapjának évfordulóján 1903 november 30-án halt

meg Charlottenburgban. Ravatalánál az ókori Róma tudományának nagy

köztársasága gyászolta a mestert, kinek jelentőségét így foglalta össze

ő maga, doktorrá avatásának ötvenedik évfordulóján hozzá intézett

üdvözletre válaszolva: „Megadatott nekem részesévé lennem annak a nagy

lendületnek, mely a klasszikai tudományokban a véletlen és jórészt

észszerütlen, főként az egyetemek tudománykarokra való megosztása

következtében keletkezett akadályok elhárítását követte. Az a kor a

multé már, amikor a történetbuvár mit sem akar tudni a jogtudományról s

a jogász csak a maga szűk korlátai között foglalkozott történettel;

amikor a philologus valóságos időpocsékolásnak tartotta azt, hogy a

Digesta-t fölüsse s a római jogász a régi irodalomból csak a

Corpus-iurist ismerte; amikor a római jog két része, a köz- és a

magánjog közt a tudománykar elválasztó vonala húzódott keresztül; ahol a

csodálatos véletlen az éremtant, sőt a fölirattant külön tudománnyá

tette, s éremnek vagy föliratnak e körökön kivül való idézése valósággal

föltünést okozott. Talán érdemem is van benne; de mindenesetre nagy

szerencsém volt, hogy a tudománynak ebben a fölszabadításban részt

vehettem.“

Mi tudjuk, hogy világraszóló érdeme volt benne és nevét ezzel

halhatatlanná tette.

_Dr. Buday Árpád._

Darwin.

Volt egyszer egy csúf, majomképü ánglius, aki az egész világot

elbolondította azzal a mesével, hogy „az ember a majomtól származott“.

Ha őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy a nagy Darwinról

nálunk ma is többen gondolkoznak így, mint másként és kevesen vannak,

akik alaposabb értesüléssel dicsekedhetnének, mint amennyit az idézett,

– minden nap hallható – mondat kifejez.

Ezért nem ok nélkül való róla írni, hogy a sok nagytudományu életrajz és

filozófus fejtegetés után olyan is legyen, amely fejtörés nélkül

kielégíti azokat, akik néhány percet szentelhetnek Darwin

megismerésének.

*

Devonport kikötőjéből 1831. év végén világkörüli útra indult a Beagle

hajó s rajta egy tudós bizottság. Az angol kormány küldötte volt őket,

hogy nautikai méréseket végezzenek és Délamerika partvidékét kikutassák.

Ennek a bizottságnak tagja volt egy 22 éves ifju, aki sok buzgó

érdeklődést, de kevés alapos tudást vitt útravalóul. Az ifju Darwin

eddigelé kevés szorgalmat tanusított a tudományos pályán. Inkább a

vadászatot kedvelte. Csupán a természetrajz iránti érdeklődése

ébredezett egy kiváló tanárának hatása alatt. S a fővágya az volt, hogy

Humboldt példájára, nagy utazást tehessen.

Vágya most teljesedett. S ha ez az öt év fáradságosabb, küzdemesebb volt

is, mint előre gondolhatá, de komolyabb és értékesebb iskolát nem

választhatott. Az anatómiát és a mikroszkópium kezelését ott tanulta meg

a födélzeten. A vihar idején olvasgatott s amikor alkalom kinálkozott,

szemlélt, figyelt és jegyzett mindent, gondosan és tárgyilagosan.

A Kanári és Zöldfoki szigetek között megfigyelte a porhullást.

Meggyőződött arról, hogy a Sahara felől jövő szelek Afrika porát

szállitják a tengerbe és kiszámitotta, hogy mily mértékben növelik a kis

porszemek milliói évszázadok alatt a tenger fenekét és mennyire

gyarapítják befelé a partot.

Megvizsgálta, hogy a Magellan szorosában miféle kőzetek alkotják a Föld

rétegeit. Kövült állatokat gyüjtött a rétegekből. Leírta azokat a

szigeteket, amelyek mint tűzhányó hegyek emelkedtek ki a tenger

fenekéről.

Délamerikában „vándorköveket“ talált, aminők Európában is vannak.

Ezekből megállapította, hogy ott is volt jégkorszak, amikor az úszó

jéghegyek még a mostani szárazföldet borító tenger szinén hordtak óriási

kőtuskókat az Antarktiszról Délamerikába.

Chileben partra szállott és a Cordillerákon gyüjtő-utazást tett Perun át

a tengerpartig. Itt ismerte meg az őserdők állatvilágát és innen

származik nagybecsü gyüjteményének java része. Itt tanúlmányozta az

őslakók életmódját stb. Hajóra szállva, először a Galopagos

szigetcsoportnál kötöttek ki.

Az embert soha nem látott madarak szelíden reászállottak puskájára. S ő

mélyen elgondolkodott afölött, hogy miért lehet itt minden szigetnek

állatvilága egymáshoz annyira hasonló, de mégis fajaikban különböző?

Miért van annyi hasonlóság Galopagos és a távoli Délamerika állatvilága

közt? Nem lehet-e mindez közös eredetü? És ekkor eszébe jutott az az

érdekes francia könyv, amelyet a födélzeten olvasgatott. Ez a könyv

(Lamarck: Philosophie zoologique) azt állítá, hogy e sok különböző

állat-alakot nem pillanatnyi teremtés, hanem hosszu évezredek alatt a

környező természeti erők hatása alakította. De hogyan?

A Csöndes Oceánon más kérdés kötötte le az ifju Darwin figyelmét: a

klárisok vagy korallok építkezése.

Már akkor is tudták, hogy a hajókra annyira veszélyes zátonyokat apró

virágállatkák százezrei hozzák létre a testükből kiizzadott mészből.

Darwin megállapította, hogy ezek az apró lények csak mintegy 50 m.

mélységü vízben élnek meg, hogy a víz szinéhez közeledve elhalnak és

hogy 20 foknál hidegebb vízben nem tenyésznek. Ha tehát az ő életük

ilyen szűk határok közé zárul, akkor a kláris-zátony vagy sziget épülő

része mindig csak a fölszinhez közel eső vízrétegekben lehet. Több száz

méteres korall-építmény pedig csak úgy keletkezhetett, ha a tengerfenék,

vagy vulkáni szigetke sülyedt le időközben az épitkező klárisok lába

alatt. Hogy az ilyen lassu sülyedések tényleg gyakoriak, azt a

tengerpartokon mindenfelé igazolhatta.

Darwin sülyedéses elméletét hosszas tanúlmányokra alapította és később

önálló munkában közölte. Azóta sok ellenvetés hangzott föl ez ellen a

magyarázat ellen. De a legújabb irodalom a sok vita után ismét csak

abban a véleményben kezd megállapodni, hogy a klárisok kérdésében Darwin

járt legközelebb az igazsághoz.

Mikor az ötéves utazásból hazatért, Anglia legkiválóbb szaktudósaival

szövetkezett, hogy a magával hozott természeti kincseket méltó módon

földolgozhassa és megismertethesse a tudománnyal. Munkálatukat az angol

kormány adta ki gazdagon illusztrálva, öt kötetben.

A munka kiadása után, harminc éves korában, megházasodott és kevéssel

utóbb falusi birtokára költözött Downba, hogy a világ zajától elvonúlva,

a tudománynak élhessen.

Itt írta meg utazása geológiai eredményeit több külön dolgozatban és

ezek között azt is, amely a kláris-szigetek keletkezését magyarázza.

Ezzel szerzett először nagyobb hírnevet. Később utazása történetét is

közzétette „Egy természetbúvár útja a világ körül“ címmel, egyszerü, de

élethíven jellemző leírásokban. Az állatvilágból merített első nagyobb

műve a kacsalábu tengeri rákok (cyrrhipedia) monográfiája volt. Régen

fölkeltették figyelmét ezek a sajátságos állatok, amelyek ráklétükre

kagyló-forma héjjak közé zártan élnek és tenger alatti sziklához vagy

hajók oldalához tapadva, egy helyen töltik egész életüket. Látta, hogy

kacskaringóvá alakult lábacskáikkal miként idéznek elő örvényt a vízben,

hogy láthatatlan táplálékukat megszerezzék. Elnézte, miként zsugorodnak

össze mészpáncéljukba a fenyegető veszély elől. És csodálkozva győződött

meg arról, hogy akárhány fajukat, akárhány példányukat gyüjtötte, –

csaknem kivétel nélkül mindig kétnemü, himnős egyéneket talált. Végre

boncolásai közben rájött, hogy a kacslábu rákok himei nagyon apró „törpe

hímek“, amelyek elősdi módra saját élettársuknak a „köpeny“ nevü

bőrredője alatt tengődnek. Azt is kimutathatta, hogy egyes fajoknak

rendes nagyságu hímei is vannak.

Ez a munkálata több évig volt sajtó alatt. Utána pedig jó ideig semmit

sem közölt. Csendben dolgozgatott a downi magányban. A londoniak szinte

megfeledkeztek már róla. Sokan azt híresztelték, hogy a nagy tudományos

munka végképp kimerítette és elméjében meggyöngülve, galambjaival és

virágaival bíbelődik. Így írja az „Életem és korom“-ban Pulszky Ferenc,

aki ez időtájt több magyar emigráns társával együtt Angliában

tartózkodott.

Ezt a csöndes korszakot váratlan esemény szakítá félbe 1858. tavaszán.

Alfred Russel Wallace (Uellesz) angol természetbúvár, – aki később, mint

az állatföldrajz megalapítója, nagy hírnévre tett szert, – levelet írt

Darwinnak Ternateból, a Szunda szigetcsoportból. Levelében elmondja,

hogy évek óta vizsgálja Délamerika és a Malayi szigetek állatvilágát és

azt tapasztalja, hogy a fajok a létért való küzdelem hatására

keletkeznek.

Az ötlet ugyanaz, amely Darwint már 15 éve foglalkoztatta s amelyről

éppen nagy munkát készült írni. Most már nem késhetett tovább. Wallace

dolgozatának bemutatására kérte Darwint, aki ezt meg is tette a Linnean

Society gyülésén s ugyanakkor tett első jelentést maga is a saját

munkálatáról. Nagy fölfedezése egy év múlva a „Fajok eredete“ címü

könyvében került a világ szine elé. Megérdemli, hogy gondolatmenetével

megismerkedjünk.

A fajok – Darwin szerint – nem állandó alakok; külső hatásokra egyes

szerveik könnyen módosulnak, változnak. A jobban használt szervek

erősebb fejlettségre tesznek szert, a használaton kívül esők

elcsenevésznek. A változékonyságot Darwin a házi állatokon és különösen

a galambokon tanúlmányozza. Kimutatja, hogy a látszólag annyira

különböző galambválfajok: a pávafarku, a golyvás, a bukfences – mind

csak a szirti galamb származékai. Közös származásukat bizonyítja az,

hogy külön elődeiket nem ismerjük, hogy egymással kereszteződnek, hogy

egymáshoz fokozatosan hasonlók és hogy ősükre, a szirti galambra,

gyakran visszaütnek.

Ezek az alakok úgy állottak elő, hogy az ember ősidők óta mindig a

legnemesebb és céljainak legmegfelelőbb példányokat tartotta meg

tenyésztésre és így segített abban, hogy a kedvező tulajdonságok

állataikon öröklődjenek, ellenben a kedvezőtlen vonások kimaradjanak. A

válfajok keletkezésének oka tehát az évezredek óta folyó „kiválogatás

gyüjtögető hatása“.

Ezután kimutatja, hogy a természetben élő fajok is éppen olyan

változékonyak, mint a háziállatok. Különösen a közönséges fajoknak annyi

rokon-alakjuk van, hogy azt sem tudjuk, mit tartsunk külön fajnak.

Mindez csak úgy érthető, ha föltesszük, hogy ezek is mind közös ősöktől

származtak, _mindannyian rokonok_.

A természetben is kell olyan oknak lenni, amely az alakokat, mint a

tenyésztő gazda, kiválogatja. Ez az ok szerinte a _létért való

küzdelem_, amelyet sok érdekes példában mutat be. A szaporaság a

természetben mindig nagyobb, mint a szükséges táplálék mennyisége. Ezért

folyik a küzdelem évmilliók óta a megélhetésért az élő lények és

különösen az egy fajhoz tartozó egyének között. A kakasok, a

szarvasbikák élet-halál harcot vívnak párjukért s a győzőnek kiválóbb

tulajdonságait öröklik az utódok, rendre javítva fajukat. A fajok

fejlődését segíti a természetben a kereszteződés és a földrészek gyors

változásai, amelyek az élőlényeket hirtelen új viszonyok közé helyezik.

Az alakuló új fajok lassanként annyira elkülönülnek, hogy elütő

tulajdonságaiknak más-más irányban hasznát is látják és így

munkafölosztással jobban kihasználhatják a körülményeket.

Megvizsgálja a változás törvényeit és egy fejezetben az elmélet

nehézségeivel foglalkozik. Igyekszik az ellenvetéseket megcáfolni.

Rövidesen összefoglalva Darwin elméletét, így fejezhetjük ki: A fajok

mindannyian rokonok, közös eredetüek és a létért folytatott küzdelemnek

természetes kiválogató hatása alatt, jellegbeli elkülönüléssel és a

kedvező tulajdonságok öröklésével jöttek létre.

Második kötetének minden fejezete egy-egy bizonyító tétel az elmondott

törvény mellett.

Az első fejezet az ösztönt ismerteti a méhek, hangyák és darazsak

köréből vett érdekes megfigyelések alapján s azt bizonyítja, hogy az

ösztön nem megszokás eredménye, hanem mint a fajra nézve hasznos

tulajdonság, ez is természetes kiválogatással jött létre. Az alkalmasnak

bizonyult életszokás-változások öröklődtek és kiválogatás útján

állandósultak.

Fajkeletkezési elméletével összhangzónak találja a korcsképződés és a

fajok kölcsönös terméketlenségének szabályait is, amelyeket külön

fejezetben tárgyal.

Elméletének támogatására hívja a geológiát is. Hivatkozik Lyellre, aki

szerint a Föld mérhetetlen idő alatt érte el mai alakját. Tehát elég idő

volt a fajok keletkezésére is. A föld rétegei közt sok olyan törzsalak

kövületét találjuk meg, amely több ma élő faj sajátságait egyesíti, több

mai fajnak közös őse. Ha sok helyen ma még hiányoznak is a fejlődés

sorozatában az átmeneti alakok, az összekötő láncszemek, – azon ne

csodálkozzunk, mert még nagyon is csekély része a Földnek az, ahol az

ősrétegek állatvilágát kutatták. Darwinnak igaza volt. Azóta is nagyon

sok új összekötő kapocs, sok átmeneti törzsalak került ki a rétegek

méhéből és még így sem csodálkozhatunk azon, ha hézagok maradtak.

Általán minden geológiai kor állatvilága átmenetnek látszik az előző és

az utána következő kor állatvilága között. Darwin óta pedig az is

bebizonyult, hogy a geológiai korszakokban szerepelt állatvilág

egymásutánja igazolja a fejlődés törvényét. Kezdetben csak gerinctelenek

és virágtalan növények éltek. A tökéletesebb alakok pedig általán

újabbak.

Két fejezetben a fajoknak Földünkön való elterjedésével és az elterjedés

akadályaival foglalkozik. Meggyőzi olvasóit arról, hogy ezek a

jelenségek is csak a rokonság és a folytonos fejlődés elvét támogatják,

mert másként meg nem magyarázhatók. A zárt területek fajai rokonságban

állanak. De viszont a rokonfajok mindenesetre egy területről származnak.

Két külön terület azonos alakokat sohasem hoz létre.

A rokonság, a közös származás elvét igazolják a rendszerező búvárok is.

Az egész állatrendszer a rokonság képét állítja elénk. Még világosabb ez

a kép, ha az állatokat fejlődésükben is tekintjük.

A fejlődő magzat is alkalmazkodik és az így szerzett sajátságai utódára

öröklődnek. Az öröklés gyakran olyan szerveket is megőriz, amelyeknek

csak az elődök vették hasznát. Ezek a céljukat vesztett, használatlan

szervek elcsenevésznek, „durványosak“ maradnak. De mindenkor elárulják

az elődök sajátságait, tehát megvilágítják az illető faj származását.

Erős bizonyitékot adott Darwin tana mellé a magzat fejlődésének

tanúlmányozása. Kiderült ugyanis, hogy a magzat fejlődésében elődeihez

hasonló alakokon megy keresztül.

Az ember magzata például bizonyos korban hal-alaku, később alig

különbözik a madár vagy az emlősök magzatától. Egyszóval _az egyén

fejlődése rövidesen ismétli a törzsfejlődést_. Így fejezte ezt ki Darwin

hű követője és tanának terjesztője, Haeckel biogenetikai

alaptörvényében.

Mindez ismét a fajok rokonságát igazolja.

Amit Darwin a fajok eredetéről mondott, abból természetes

következtetésként folyt az, amit „Az ember származása“ címü munkájában

kifejtett. A közös származás elve alól nem vonhatta ki a teremtés

koronáját, az embert. De ez a lépés újabb és tüzetesebb bizonyítékokat

követelt.

Összehasonlította tehát az ember szervezetét a hozzá legjobban hasonló

állatokkal, a majmokkal és kimutatta, hogy egymáshoz sokkal közelebb

állanak, mint pl. a majmok bármely más állathoz. Az ember fejlődése csak

a magzatélet legvégén tér el a majométól. Az ember testének sok olyan

csökevényes szerve van, amely emlős állatokban még teljes fejlettségben,

használatban látható, pl. a bőrt mozgató izmok, az egykori hegyes fül

fönnmaradt csúcsa a fülkarimán, amit Darwin-féle pontnak szokás nevezni,

az emberi magzat gyapjas szőre stb.

Az ember éppen olyan változékony, mint bármely állatfaj. Tehát az

életföltételek hatása alatt, a létért való küzdelemben éppen úgy

fejlődnie kell és kellett, mint bármely más fajnak.

Örökbecsü fejezetei azok, amelyekben az állatokkal való szellemi

rokonságunkat világítja meg, hogy az elbizakodott embert az ő valódi

helyzetéről meggyőzze. Mindezekből pedig levonja azt a következtetést,

hogy „az ember a többi emlős állatokkal egyetemben, valamely ismeretlen

és alsórangu alaktól származik“.

És itt rámutat a fajok fejlődésének egy hatalmas rugójára, az _ivari

kiválásra_.

Magasabbrendü állatokon gyakran látjuk, hogy a hím nagyságával,

erejével, szinezetével, sajátos képleteivel elüt az egyszerűbb

nősténytől. Az ilyen állatok hímei rendszerint versengést űznek egymás

közt: a szebb, az ügyesebb, erősebb győz és legyőzött társát elűzi,

párját elhódítja. Így aztán mindig a fokozottabb képességek öröklődnek

az utódokra és a hímek említett tulajdonságai az ivari küzdelem

kiválogató hatására tovább fejlődnek. Maga a párját megválasztó nőstény

is szépérzékével hozzájárul faja tökéletesbítéséhez.

Ez az _ivari kiválás_, amelynek az ember keletkezésében is nagy része

lehetett. De ezek után sem állítja Darwin sehol, hogy az ember „a

majomtól“ származnék. Azt sem tartja lehetőnek, hogy a mai emberszabásu

majmok bármelyike közvetetlen előde lett volna az embernek. Szerinte „az

ember valami szőrös, farkkal ellátott, négylábu, valószinüleg fán

tartózkodó s az Ó-Világban lakó állattól származott. Ez a lény, ha a

természetbúvár egész szervi alkotását megvizsgálná, a négykezüek közé

volna sorolandó“.

Ma már beteljesedett jóslatot látunk az itt idézett sorokban, mert azóta

Dubois fölfedezte Jáva szigetén a híres Pithecanthropus csontjait és

azok is igazolták, hogy az ember előde valóban olyan lehetett, aminőnek

Darwin gondolta.

A fajok eredete után több kisebb-nagyobb munkában igyekszik elméleteit

támogatni. Egyik műve a háziállatoknak tenyésztésbeli változékonyságát

tárgyalja, évek hosszu során gyüjtött megfigyelései alapján. Ugyanilyen

célzattal tért át a lélektani vizsgálatok mezejére is.

Olvasmányai során fölkeltette figyelmét Charles Bellnek egy dolgozata,

amely azt állitá, hogy az embernek külön arcizmai vannak, – kizárólag az

indulatok kifejezésére. Bell nézete, úgy látszott, ellentétben áll az

ember származásának tanával s ezért Darwin elhatározta, hogy

tanúlmányozni fogja ezt a kérdést. Átolvasgatta a reá vonatkozó

irodalmat, de ez nem elégítette ki. Kétségbe vonta többeknek azt az

állítását is, hogy az állatok indulatkifejezésre nem képesek.

Valóban klasszikus mintája a tárgyilagos búvárkodásnak az a tervezet,

amelyet ez alkalommal Darwin maga elé tűzött. Munkáját azzal kezdi, hogy

megfelelő adatokat gyüjt és megállapítja, hogy mely irányban kelljen a

legszükségesebb megfigyeléseket tennie.

Először a gyermek indulatkifejezéseit kivánja megismerni. Azután sorra

veszi a lelki betegeket. Számba vette Duchenne eredményeit, aki

galvanizálással egy arc izmait egyenként összehuzódásokra kényszerítette

és így mesterségesen hozott létre mimikai kifejezéseket. Továbbad

megvizsgálta, hogy miként fejezik ki az indulatokat a művészetek.

Adatokat gyüjtött a háziállatokra vonatkozólag is. A legérdekesebb

forrása azonban a vad népek megfigyeltetése volt. Ebben az időben már

nagy művei révén az egész művelt világban ismerték az ő nevét. Sok ezer

példányban olvasták könyveit és olvasói örvendettek, ha saját

tapasztalásaikból egy-egy adattal hozzájárulhattak munkájához. Óriási

levelezése révén ismerősei voltak az összes kontinenseken s különösen a

brit gyarmatokon.

Ezekhez fordult Darwin, hogy a művelt népekkel még alig érintkezett

törzsekről is eredeti adatokat szerezhessen. Észlelőihez 16 kérdést

intézett és gondosan figyelmeztette, mondhatnám kioktatta őket a

megfigyelésbeli tárgyilagosságra és lelkiismeretességre. Egy-egy

kérdését például így fogalmazta:

„A bámulásnak az-e a kifejezése, hogy a szemek s a száj tágra nyílnak s

a szemöldök fölhuzódnak?“

„A szégyen okoz-e elpirulást, ha ugyan a bőr szine ezt láttatni engedi?

s főként meddig terjed a testen lefelé az elpirulás?“

Körkérdéseire bámulatosan egyhangu válaszok érkeztek a Föld minden

részéből s ezekből megtudta, hogy a bámulás, a szégyen, a dac, a mély

gondolkodás, a levertség, jókedv, gúny, duzzogás, megvetés, utálat,

félelem, nevetés, sírás, nemtudás vagy tehetetlenség, makacskodás,

igenlés és tagadás külső kifejezései az összes néptörzseknél csaknem

azonosak.

Most már látta, hogy az indulatnyilvánulások keletkezését csak úgy

fejtheti meg, ha olyan elveket talál, amelyekkel a nyilvánulás minden

rokonesetét az állatokban is megmagyarázhatja. Három ilyen általános

elvet állított föl Darwin s ezek a következők:

1. _Megszokással állandósult célszerü cselekvés._ Bizonyos cselekvéseink

ősidők óta bizonyos lelkiállapotokkal járnak együtt s így a szokás

hatalma alatt gépiesekké lettek. Aki valahonnan leesik, ijedtében

önkéntelenűl kiterjeszti a karjait s erről a gépies mozdulatról még

akkor is alig tudunk leszokni, ha puha helyen sokáig gyakoroljuk a

leesést.

Ha a szemet megérintjük, a szemhéjjak önkéntelenűl lezárulnak. Az efféle

müködések eredetileg mind tudatosak lehettek, később a gyakorlással

reflexekké váltak. A reflexek változékonyak és örökölhetők. Állatokon is

megfigyelhetők. A kutya lefekvés előtt körben mozog és a földet kaparja,

mintha a fűben fekvőhelyet akarna csinálni. Öntudatlanúl és céltalanúl

végzi ezt a működést, amelyet gépies reflexként örökölt őseitől.

Így állottak elő őshasználattal azok a mozdulataink, amelyek kifejezései

annak az érzésnek, amellyel egykoron együttjártak.

2. _Az ellentét elve._ Ha valamely cselekvés bizonyos mozdulatokkal jár,

gyakran megfigyelhetjük, hogy a vele ellentétes érzelem kifejezésére az

iméntiekkel merőben ellentétes mozdulatokat használunk. Ezt állatokon is

megfigyelhetjük. A rosszindulatuan támadó kutyán éppen ellenkező

mozdulatokat látunk, mint a kedveskedve közeledő eben. Az ellentéttel

igyekszik kifejezni azt, hogy ő most nem támadó, hanem jóindulatot

mutat. A barátságos ölelésnek ellentéte a gyűlöletes kitaszítás,

elutasítás mozdulata és származásának forrása nyílván ez az ellentét

maga.

3. _A közvetetlen hatás elve._ Sok indulatkifejezés közvetetlen hatás

útján jött és jön létre az akarattól függetlenűl. A fájdalom és a düh

kifejezései, az elpirulás stb. mindannyian külső hatások közvetetlen

következményei.

Mindezek tehát fokozatosan, ősidők óta fejlődött sajátságok: a

legrégibb, az állatokkal közös kifejezésektől a legújabbig, az

öntudattal együtt járó elpirulásig.

A fajok fejlődésének tanára vonatkozólag két irányban vette hasznát

Darwin ennek a munkálatának. Újabb bizonyitékát adta annak, hogy az

ember összes élő fajtái egyetlen fajhoz tartoznak. És újabb, bámulatosan

érdekes tárgykörrel igazolta azt a föltevését, hogy az ember alsóbbrendü

lénytől vette eredetét.

Ugyanez a törekvés vezeti abban a munkájában is, amelyben a gyermek

fizikai tulajdonságainak fejlődését magyarázza eredeti adatokkal és sok

érdekes kisérlettel, amelyet saját gyermekein végzett.

Mialatt ezekkel foglalkozott, mindig jutott ideje az ő kedves növényeire

és virágházára. Talán nagy szellemének szórakozása volt csak, amikor

megfigyelte, hogy miként végzik a rovarok különböző hazai és külföldi

kosborféléknek a beporzását. Mikor rájött arra, hogy miért van egy-egy

növény virágaiban két- vagy háromféle hosszuságu porzó. Mikor a len,

vagy a kankalin virágait tanúlmányozta, vagy a farkkóró korcsképződését

nyomozta. Megvizsgálta az önbeporzás és a keresztezés következményeit, a

fölfutó növények életmódját és még sok egyebet. Rábukkant a növényélet

legérdekesebb kérdéseire: a növények mozgóképességére, meg a rovarokkal

táplálkozó, húsevő növényekre. És ezekről írott korszakalkotó műveivel a

mai növény-biológiának az alapját vetette meg.

Nem sorolhatjuk el tömérdek növénytani értekezését. Tartalmukat sem kell

ismertetnünk, hiszen azokat a tényeket, amiket ő itt földerített, ma már

minden iskola, minden kézikönyv tanítja. Nem is jut eszünkbe, hogy még

ezekért is Darwin emlékének tartozunk leróni hálánkat.

Kisebb növénytani búvárlataiban rendesen segítségül vette maga mellé két

fiát: Györgyöt és Ferencet, hogy a növény életjelenségeit ellessék,

megfigyeléseikből következtetni tanúljanak és a látottakat lerajzolják.

Sok tudós természetrajztanárunkat jó volna ma is elküldeni a Darwin

növénytani iskolájába. Megtanúlhatnák ott, hogy a természet

megismeréséhez nem szükséges százával préselni a növényeket herbáriumba

s latin neveiket a tanuló fejébe. Még a determináló táblázatokon való

rágódás is elmaradhat, ha megtaláljuk azt az utat, amely az élet

jelenségeinek megértéséhez vezet.

Darwin főmunkái már életében több új kiadást értek el s ezekben mindig

türelmes higgadtsággal adott választ a tanai ellen elhangzott

támadásokra, ellenvetésekre. Találóan írja Margó, hogy „utolsó

lehelletéig folytonosan dolgozott elméletének minél teljesebb

kiépitésén“.

Élete utolsó éveiben olyan kérdés tanulmányozásával foglalkozott,

amelyben az állat-élettant az ő ifjukori kedvenc tudományával, a

geológiával egyesíté.

Már a Föld körüli utazásában fölkeltették figyelmét azok a néhány

centiméter magasságu földtornyocskák, amelyeket a földi giliszták

építenek, amidőn földevő útjukból jőve, a fölszínen kiürítik a meg nem

emésztett földet. Kimutatta, hogy számtalan féreg munkája minden 2–3 év

alatt megforgatja a humuszt. És a fölszinen levő tárgyakat ellepi friss,

tápláló, érett földréteggel. Azóta tudjuk, hogy milyen hasznos állat a

földi giliszta, egész rokonságával.

Negyvenöt év tudományos működésének aratása az, amit itt futólag

áttekintettünk. Ennek az időnek javarészét magányos, csendes, békés, de

független, gondtalan életben tölté. Darwin a mi pénzszámitásunk szerint

milliomos volt. S ez a kedvező körülmény sokat megmagyaráz. Anyagi

függetlensége mellett azonban még egy más tényezőt is látnunk kell, ha

óriási tevékenységének gazdagon gyümölcsöző kertjét szemléljük. Ennyi és

ilyen nagybecsü munkát egy ember csak úgy végezhet, ha egy hosszu élet

minden idejét mintaszerü beosztással, gazdaságosan és egyenletes

működéssel tölti el. A szellemi munka helyes ökonomiájának fényes

példáját adta az ő szép és magasztos pályafutásával.

S ezek mellett elég ideje jutott a zene élvezetére és családi körében

gyermekei gondos, szeretetteljes nevelésére. Nemesen egyszerü és szerény

egyéniségét mindenki tisztelte. Bölcs és igazságos modorával még

ellenfelei becsülését is megnyerte. Egy könyvkiadónak, aki tőle

önéletrajzot kért, ezt a lakonikus választ küldte: „Nevem Charles

Darwin, születtem 1809-ben, tanultam, körül utaztam a világot és ismét

tanultam, s még mindig tanulok.“

Ennél szebbet mi sem mondhatunk. Kövessük tehát az ő példáját s hagyjuk

másokra a fölösleges részletezést és a hiú magasztalást.

Az élettudományok nagy reformátora hosszas betegeskedés után csendes

béketűréssel és folytonos olvasgatással várta be 1882 tavaszán élete

alkonyát.

Hetvenhárom évet élt. Ezalatt központjává lett az egész világ tudományos

életének. És mégis azt mondhatjuk, hogy a Darwin karrierje halálával nem

ért véget.

Három évtizede nyugszik ott az angol nemzet nagyjai között, a

Westminster-apátság fenséges ívei alatt. S azóta az ő szelleme mozgatja

az élettudományokat. Az ő elméletei új harcosokat és új ellenfeleket

állitanak elé. Iskolák és irodalmak születtek és megszámlálhatatlan

viták folytak le már az ő tana körül és talán éppen ma sincs aktuálisabb

kérdés, mint a darwinizmus.

Azóta a Föld uralkodó állata is beletörődött abba, hogy nem ő érette van

minden, hogy nem ő a világ középpontja. Nem látunk semmi megalázót

származásunkon. Belátjuk azt, hogy a Földön minden változandó. Hogy a

fajok legtöbbje folyton alakulva, fejlődve halad, hogy a környezetével

harmóniában új alakot öltsön.

Csak abban tértek el a búvárok nézetei, hogy ez a nagy faj-alakulás, az

evolució valóban úgy történhetett-e, mint Darwin gondolá, vagy

lehettek-e talán más okai is. Nagy irodalom keletkezett a fajfejlődés

kérdése körül és a fejlődés mikéntjére nézve több iskola alakult.

Hallgassuk meg, mi volna Darwin véleménye ezekről a tanokról, ha ma is

élne.

Nägeli, a kitünő botanikus, Darwin kortársa, a fajkeletkezésében külső

és belső okokat lát. A belső ok szerinte főképpen a sejt szerkezetén

alapuló, _öröklődő hajlam a tökéletesedésre_. Ezt Darwin is elismeri és

hajlandó különösen a növényekre sok esetben alkalmazni. Az ő

változékonyságelve sokban födi Nägeli tanát, de kimutathat sok olyan

esetet (paraziták), amelyben a haladás nem vezet tökéletesedésre s azok

a módosulások, amelyek egy új alakot rendszertanilag elkülönítenek,

gyakran nem élettani jelentőségüek, nem hasznosak s így nem tették az

illető alakot tökéletesebbé.

Wagner földrajzi elmélete Darwinnal közös pontból, az alakok

változékonyságából indul ki. De ez a változékonyság szerinte csak akkor

vezet új fajok előállására, ha az új változatok vándorlás vagy földrajzi

elkülönülés útján külön területre jutnak s így a törzsegyénekkel többé

össze nem keveredhetnek.

Weismann a mikroskópium birodalmába vitte át a szelekció elméletét s

azokat a sejtalkotó részeket igyekezett megismerni, amelyeknek

folytonossága az öröklésnek alapja volna. Ő a Darwin elméleteit csupán

kiegészíti és megerősíti olyan szempontból, amelyre nézve Darwin maga

nem végezhetett megfelelő vizsgálatokat.

Azok a gondolkodók, akik a külső tényezők hatását és a

használat-nemhasználat szerinti alakulást óhajtják főoknak tekinteni,

visszatérnek Lamarck-hoz és a Darwin előtt félszázaddal írt Philosophie

Zoologique magyarázatait ujítják föl. Maga Darwin is sokban fölhasználja

a Lamarck-féle elveket, de azt is kimutatja, hogy ezek magukban nem

adhatnak mindenre kielégitő magyarázatot. Lamarck újabb hívei, a

neolamarckisták, az alkalmazkodás legbelső rugóit keresik. Minden

sejtben külön lelki tényezőt látnak, amely a külső hatásokra célszerüen

reagál s így az egész szervezetet célszerüvé alakítja.

Haeckel az apostol rajongásával és ékesszólásával hirdette mestere

tanait. Anthopogeniájában és Generelle Morphologie-jában közvetetlenül

alkalmazza a leszármazás tanát és ebben olyan túlzásokba téved, amelyek

éles kritikát vontak magukra. Az ő ultradarwinista iskolája szinte

mindenható erőt tulajdonít a kiválogatásnak és ezért egyenesen ők az

okai annak, hogy éppen német földön újabban antidarwinista iskolák

keletkeznek.

De Vries elmélete abban különbözik a Darwinétól, hogy ő nemcsak lassan

kialakuló variálást ismer, hanem tud példákat arra is, hogy egyes új

alakok hirtelen ugrással állottak elő. Ezeket az alakokat élesen

különbözőknek tartja és mutációknak nevezi. Bizonyos fokig a teremtés

meséjére emlékeztet ez a magyarázat. A geológia ismer olyan

térszínváltozásokat, amelyek a fajoknak gyorsabb átalakulását is

okozhatták. Ezt Darwin is elismeri. Egy-egy periódus állatvilága elég

élesen elüthet az előző korszakétól. De ha De Vries gondolatmenetét

követjük, föl kell tennünk, hogy egyszerre több egyén is átment ezen a

gyors mutáción és hogy ezek az alakok az átmenet után egyszerre

környezetükhöz alkalmazkodókká váltak. „Ennyit elismerni pedig, – írja

Darwin, – annyi, mint a csudák birodalmába térni át s elhagyni a

tudomány területét.“

Ezek a Darwin utódai és ellenfelei. Egyikökről sem állítható, hogy

merőben újat mondana, hogy tana valamelyes vonatkozásában ott ne volna

Darwin főműveiben.

Egyik egy, másik más részletelvet ragad meg és abból épiti föl egyéni

szinezettel a maga rendszerét. De egyik sem tud általános elismerést

kivívni. Amint hogy egyiköknek sem sikerül olyan magyarázatot adni,

amely a többiek mindnyáját fölöslegessé tenné.

Minden jelenségre kiterjedő rendszert csak Darwin tudott szerkeszteni,

csak ő adott általános képet a fajok világáról.

A leszármazás tana, az evolució voltaképpen a Lamarck találmánya; de ezt

az eszmét csak Darwin emelte általános tudattá. Mert ő volt az első, aki

olyan magyarázatot fűzött hozzá, amelyet minden gondolkodó ember

megérthetett, elfogadhatott. A változékonyság, az öröklés, az

alkalmazkodás és a létért folyó küzdelem kiválogató hatása: ez az a

gondolatsor, amelyet az ő nevéhez csatolva, darwinizmusnak szokás

nevezni. Ez az a fegyver, amely a leszármazás eszméjét győzelemre

segítette.

Az epigonoknak könnyü válogatniok abban, hogy a magyarázatból mely

részlet a tetszetősebb. Egyik-másik részét talán el is vethetik. De

kevésnek jut eszébe, hogy jobb volna mindnyáját megerősíteni a maga

helyén és nem hívni ki a tudatlan reakciót, amely a sok vita közt ma már

elég vakmerő arra, hogy magát az evoluciót is kétségbevonja.

Az áltudósok hangos szóval, ékes szófacsarással és minél kevesebb

tudományos ténnyel – bizonyítgatják, hogy az erő- és az anyagmegmaradás

törvénye csak mese. Ellenben a teremtés meséje szószerint valóság.

A filozofálás szabadján állítja, hogy amit látunk, hallunk, az nem

létezik, ami fehér, az fekete és így tovább. Nem a Darwin kora ez. De a

lehetetlenségek után, a kételkedések után mindig visszatérünk a

valóságokhoz, a bölcselkedések után a természet örök igazságaihoz.

És akkor majd az ő karrierje újból kezdődik.

_Dr. Szilády Zoltán._

Galilei.

Ezt a nevet ma kezdik félreérteni azok, akik nem ismerik igazán az

életét. Valami reformátor-félét gondolnak hozzá, aki igazságainak

hirdetéseért vértanuságot szenvedett, vagy valami ilyenfélét.

Pedig Galilei igazi tudós volt. A legtökéletesebb, legnagyobb tudósok

egyike, aki valaha csak élt. Azért kell őt igen tökéletes tudósnak

mondanunk, mert nem érdekelte más, mint a tudomány, nem keresett mást,

nem törekedett másra, csak a természet törvényeinek megismerésére. Nagy

tudósnak kell mondanunk, sőt igen nagynak, mert korához mérten

bámulatos, csodálatos mennyiségű tudása volt s a tudományt új

tapasztalatokkal s az ezekből levont, lángelmére valló

következtetésekkel hatalmas lépésekben vitte előre.

Tudományának fáradhatatlan kutatója és éppen olyan pihenést alig ismerő

hirdetője volt. Szerencsésen párosult benne a kiméletet nem ismerő

kritika szigorúsága és a csodálatosan vonzó, művészi előadás és írás,

ami őt korának nemcsak legnagyobb, de legnagyobb hatású tudósává is

tette.

Aki Galilei tudományos fölfedezéseit olvassa, bizonyosan fölveti azt a

gondolatot, hogy könnyű volt neki nagyszerű fölfedezéseket tenni, amikor

először nézett a tudós értelmes, vizsgáló szemével _távcsövön_ át a

világmindenség rejtelmei felé, s amikor a mechanikának és fizikának

olyan egyszerű tényei, mint pl. a szabad esés tüneménye, vagy az úszás

tüneménye még egészen ismeretlenek, vagy rosszul fogalmazott

törvényekkel magyarázottak voltak. Könnyű volt neki! Mondanák. Ha ma

élne, bizonyosan nem dicsekedhetnék annyi fölfedezéssel. De ezt csak az

mondhatja, aki nem ismeri a fizika és mechanika történetét s nem tudja,

hogy milyen egészen elemi tévedések csontosodtak meg az ő korában a régi

görög fizikusok és mechanikusok hagyományai alapján. Az ú. n.

peripatetikusok az arisztoteleszi tanokra esküdtek s mivel a keresztény

vallás is ezen az állásponton volt, az emberek nem is képzeltek más

lehetőséget s bolond képzelgésnek minősítettek minden más

világfölfogást.

Fölfedezéseinek sokasága, gyönyörű előadása és felülmúlhatatlan

dialektikája miatt temérdek ellensége volt, akik kiméletlen és sokszor

tisztességtelen harcot folytattak ellene, de viszont óriási

tanítványtábora volt, hatalmas baráti köre, amely megmentette irigyeinek

aknamunkája ellen. Azok a kislelkü, jelentéktelen alakok, akik annyi

csökönyös ostobasággal szegültek ellene a tapasztalatokból levezetett

tudományos igazságoknak, tehát igazán vakok és rosszhiszeműek voltak,

azok irigységből ellene zúdították korának legnagyobb, legrettegettebb

hatalmát, az inkviziciót, de Galilei annyira fölötte állott minden

kicsinyességnek, annyira tisztán a tudomány érdekében cselekedett, hogy

minden erőlködés, úgy mondhatjuk, hajótörést szenvedett, mert Galileit

nem lehetett tönkretenni, dolgozott és hirdette igazságait egészen

haláláig.

De nagy dolgot is jelentett az ő korában mindaz, amit tanított.

Kisérleti tanulmányai meghonosították a kérlelhetetlen tapasztalatok

alapján való következtetés módszerét, kihúzta a gyékényt minden

fantasztikus magyarázgatások alól, a peripatetikusok tanainak tudatlan

védelmezőit, akik a tapasztalatokkal homlokegyenest ellenkező dolgokat

voltak kénytelenek állítani, amikor tanaiknak védelmébe belebonyolultak,

annyira tönkretette, annyira nevetség tárgyává tette szigoru

dialektikájával, hogy azok lihegő ellenségei lettek, de lassankint

egészen magukra maradtak. A Grassi jezsuita ellen írt „Il saggiatore“

című, felülmúlhatatlan éleselméjű polemikus írását denunciálták ugyan az

inkvizició előtt, de nem hogy elitélték volna, hanem megdícsérték és

ajánlották, sőt magának VIII. Orbán pápának is nagyon tetszett.

Nem is lehet azt mondani, hogy tanításai miatt haragudtak rá. Azok olyan

szigoru kritikával készült, olyan megdönthetetlen dolgok voltak, hogy

minden józan ésszel ellenkezett az, aki szembehelyezkedett velük.

Tisztán személyes gyülöletre vezethető vissza az ellene megindított

áskálódás és amikor súlyos vádakkal terhelve állt törvényt az inkvizició

előtt, akkor sem mertek vele határozottan elbánni, mert bizonyára az

akkori egész művelt világ fölháborodását idézték volna föl. Hisz csak

tudományos kérdésekről volt szó, amelyekről Galilei kimutathatta, hogy

nem bántják a szentírás tanításait, s állította, hogy a szentírás

csalhatatlan, de a magyarázói nagyon is csalódhatnak. Mindehhez semmi

köze a tudománynak. Galilei is így érezte. Semmiféle jellemhibának nem

lehet minősíteni, hogy megesküdött nyilvánosan arra, hogy a

Kopernikus-féle tanokat téveseknek tartja. Hát ha ez így tetszett az

inkviziciónak! Miért ne? Vallási funkció, amelynek a tudományokhoz semmi

köze. Nem is szabad a kettőt soha egymással szembehelyezni. A tudomány

tapasztalati tények alapján következtet. Ha következtetései látszólagos

ellentétbe kerülnek a szentírással, ebből nem az következik, hogy a

szentírás hitelességét kétségbevonjuk, sem pedig az, hogy a tudományunk

haszontalanság, hanem csak az, hogy vagy tudományos következtetésünk

téves, ami majd kiviláglik minden hivatalos letiltás nélkül is, vagy

pedig a szentírást magyarázzák rosszul, ami egyáltalában nem lehetetlen,

hisz emberek magyarázzák.

Csak költemény az, hogy eskütétele után fölkiáltott volna „Eppur si

muove“, t. i. hogy „És mégis mozog a Föld!“ Ebben az esetben csakugyan

gyenge jelleműség lett volna tőle esküt tenni az ellenkezőre. Nem volt

erre semmi szükség! Galilei eskütétele után is folytatta tudományos

működését s nem hogy bántották volna érte, hanem mindig több és több

szabadságot élvezett.

De menjünk rendre. Galileo Galilei 1564 februárius 15.-én született

Pisában. Atyja, Vincenzo Galilei, kitünő matematikus és zenész volt,

akinek zeneelméleti írásai becsesek. Kétségtelen, hogy az ilyen apának

nagy befolyása volt az ifjú szellemének irányulására. Az apa

kereskedőnek szánta a fiát, de ehhez semmi kedve sem volt, aztán

orvostudományokat tanult a pisai egyetemen (1581), de nemsokára

átpártolt a mathematikához és fizikához. Ebből az időből való az

ingának, mint időmérésre alkalmas készüléknek a fölismerése, de hogy

éppen a pisai főtemplomban függő Possenti-féle lámpa lengéséből jött

volna a gondolata, az mese, mert a lámpa akkor még nem függött ott.

1585-ben hagyta el az egyetemet s Ostilio Ricci vezetése alatt tisztán

kedves tudományainak szentelte magát. Elmélyedt a klasszikus

természetvizsgálók tanulmányozásába, de minden állításukat kisérleti

kritikának kezdte alávetni. Archimédész különösen kedves tanulmánytárgya

volt, hisz az ő reális gondolkozása, sokszor bámulatos mechanikai érzéke

nagyon megegyezett Galilei gondolkozásmódjával. Archimédész

tanulmányozása közben ismerkedett meg a Hiero-korona históriájával,

amikor a Hiero királynak készített koronáról kellett megmondani

Archimédésznek, hogy ezüstből van-e vagy aranyból. Emiatt meg kellett

volna mérnie a korona térfogatát. Sokat gondolkozott rajta, míg végre

egyszer fürdés közben észrevette, hogy a vízbe merített tárgyak annyi

vizet szorítanak ki, mint a térfogatuk. Hazarohant a fürdőből „euréka,

euréka!“ (megtaláltam, megtaláltam!) kiáltozással és otthon mindjárt

megmérte a korona térfogatát s rögtön tudta súlyának segítségével, hogy

az aranyműves csalt, mert a korona aranyozott ezüstből van. Ezt

kritizálva, 22 éves korában fedezte föl a hidrosztatikus mérleget s

értekezést is írt róla (La Bilancetta), de ez csak, mint ifjúkori írása,

halála után jelent meg. Sokat foglalkozott ekkor még a szilárd testek

súlypontjának kérdéseivel. Végre a tudós pisaroi Marchese Guidobaldo del

Monte közbenjárására a pisai egyetemen mathematikai tanszéket kapott, de

olyan rossz fizetéssel, hogy alig tudott megélni. Ez az idő azonban

életének egyik legfontosabb eredményét hozta meg. A pisai ferde

toronyból leejtett különböző fajsúlyú tárgyakkal (fa, márvány, ólom

stb.) kimutatta, hogy az esés gyorsasága nem függ a leejtett test

súlyától. Ezzel az állításával ellentétbe jutott a peripatétikus iskola

egyik alaptételével. És lám! Az emberek ahelyett, hogy a szemmel látható

kisérletek következtében belátták volna, hogy a peripatétikus iskola

tévedt, ahelyett Galileit támadták meg. Ha Arisztotelesz látta volna

Galilei kisérleteit, a legnagyobb gyönyörrel fogadta volna el

tapasztalatainak eredményeit. Dehát nem ők, hanem a szűklátókörüek és

korlátolt elméjüek álltak oda védelmezni a hibákat. Látták, hogy a 10

font súlyu tárgy éppen annyi idő alatt ért a földre, mint az egy font

súlyu, látták és mégis azt mondták, hogy ez nem lehet, mert

Arisztotelesz azt mondja, hogy az 1 font súlyu tízszer annyi idő alatt

ér le, mint a 10 font súlyu! De még nagyobb baj is történt ennél.

Giovanni de’ Medicinek, a hatalmas család egyik sarjának valami

fölfedezése iránt kérték Galilei véleményét. Galilei elítélőleg

nyilatkozott róla. Valami kotrógépről volt szó, amivel elhomokosodott

kikötőket lehetne kimélyíteni. Galilei megmondta, hogy nem jó a gép, a

próba fényesen beigazolta Galilei véleményét, de azért megvolt a baj! A

fiatal tanárnak mennie kellett Pisából s visszavonult Firenzébe. De már

1592-ben meghívták a padovai egyetemre a mathematikai tanszékre. Ezt is

del Montenek lehet köszönni. És Padova kitünő hely volt Galileinek.

Padova Venezia uralma alatt állott s Venezia nem tűrte semmiféle idegen

hatalom beavatkozását, területéről kiűzte a jezsuitákat s így a római

inkviziciónak nem is volt itt semmi hatalma. Szabadon hirdethette tehát

tanításait, amelyek világhírüek lettek. Annyi temérdek hallgatója volt,

hogy sokszor az 1000 tanítvány befogadására elegendő orvosi terem

helyett is a szabadban kellett megtartania előadásait. Gyönyörű,

világhírü előadásai mellett azonban nem szünt meg tudományosan is tovább

működni. Ebben az időben találta föl az arányoskörzőt, amit még részben

ma is használunk, s amelyet ma a logaritmus-léc helyettesít; aztán meg

az első hőmérőt, amelynek leírását csak tanítványainak leveleiből

ismerjük. Castelli egyik levelében elmondja, hogy Galilei készüléke

tyúktojás nagyságu üvegedény volt, amely 2 arasznyi hosszu, szalmaszál

vastagságu csőben végződött. Az üveggolyót kezével megmelegítette, aztán

a cső végét vízbe tartotta. Amikor a golyóban levő levegő ismét lehült,

akkor a víz betódult a csőbe. Ezentúl a levegő melegedésével, vagy

hülésével a betódult víz majd vissza, majd megint előre tolódott.

Némelyek kétségbe vonják Galileinek ezt az érdemét, de alig lehet, mert

a készülék elég jó léghőmérő, amelyhez csak skálát kell illesztenünk s a

víz helyett kénesőt kell vennünk s körülbelül készen van a mai

legtökéletesebb léghőmérő. Mindkét találmányát el akarták vitatni tőle,

az arányos-körzővel nagy pöre is volt, de fényesen beigazolódott Galilei

elsősége.

Sokkal, de sokkal nagyobb jelentőségü ezeknél az a sok fölfedezése, amit

távcsövének köszönhetett.

1604-ben a csillagászokat új fixcsillag föltünése lepte meg az Ophiuchus

(Serpentarius, Kígyóvivő) csillag képében. Galilei óriási érdeklődő

hallgatóság előtt tartott erről három előadást s kimutatta, hogy a

csillag nem lehet máshol, mint abban a legtávolabbi csillagszférában,

ahol a többi fix-csillag ragyog s amelyet a peripatétikusok

változatlannak, örökké egyformának tartottak. Persze ebből megint

polémia lett, de ellenfelei nem tudtak mást tenni, mint gúnyolódni. Ez

volt Galilei első támadása a Ptolemaiosz-féle világnézet ellen, amelyet

pedig eddig ő maga is tanított, de nem hitte el. Tudjuk leveleiből, hogy

mindig a Kopernikus-féle világnézet felé hajlott. Talán nem kell

magyarázni, hogy Ptolemaiosz világnézete szerint a Föld van a

világmindenség közepén és az összes csillagok körülötte keringenek,

különböző távolságu kristálygömbökre – szférákra – erősítve. Ezzel

szemben Kopernikus világnézete szerint a bolygóvilág centrumában van a

Nap, e körül keringenek a bolygók s Földünk is csak bolygó, amely

megfordul minden nap egyszer a tengelye körül, azért látszik minden égi

test a Föld körül keringeni. A Ptolemaiosz-féle világnézet felelt meg a

vallás fölfogásának is, mert a szentírás szerint csakugyan a Föld

mintegy a teremtés középpontja, fő célja, a többi égi test mind csak

mellékes dolog.

Óriási átalakulást jelentett ez, pedig valószínü, hogy az előkelőbb

görög bölcsek, különösen a mathematikusok sejtették, hogy egyszerűbben

volna minden magyarázható, ha a Napot tennénk a bolygórendszer

középpontjába.

Nos tehát az 1604. évi új csillag megjelenése az első támadás volt

Galilei részéről a Ptolemaioszi világnézet ellen.

1699. augusztus 29.-én Galilei Veneziából ezt írta sógorának,

Landuccinek:

„Irok, mert hírem van számodra, amelynek, nem tudom, örülsz-e vagy nem,

mert most már nincs igen reményem, hogy hazámba (Firenzébe)

visszatérjek, de az az ok, amely reményemet tönkretette, nekem hasznot

és megtiszteltetést jelent. Tudnod kell, hogy mintegy 2 hónappal ezelőtt

azt a hírt terjesztették itt, hogy egy hollandus messzelátót

ajándékozott Móricz hercegnek, amely olyan zseniálisan van szerkesztve,

hogy a legtávolabbi tárgyak is egész közel látszanak benne s az ember

egészen jól láthat rajta 2 mértföld távolságra. Ez az eredmény olyan

rendkívülinek tünt föl előttem, hogy gondolkozni kezdtem rajta s

rájöttem, hogy ez csakis a perspektiva törvényein alapulhat, aztán

gondolkozni kezdtem, hogy hogy lehetne ilyent konstruálni s végül

annyira sikerült a dolog, hogy az a messzelátó, amit én készítettem,

messze fölülmúlja azt, amit a hír mond a hollandus találmányáról. Amikor

Veneziában meghallották találmányomat, azonnal magához hivatott Ő

fensége Veneziába s én bemutattam műszeremet az egész szenátus

bámulatára. Sok nemes és szenátor, még a legöregebbek is többször

fölmásztak Venezia legmagasabb tornyába, hogy lássák a vitorlásokat és

hajókat, amikor azok még olyan messze voltak, hogy csak két óra múlva

lettek láthatóvá messzelátóm nélkül, amint teljes vitorlázattal

igyekeztek a kikötő felé; mert műszeremnek olyan a hatása, hogy ami 50

mértföld távolságban van, az 5 mértföldnyire látszik…“

Ennek a találmányának alapján nevezték ki élethossziglan a padovai

egyetemre 1000 forint évi fizetéssel.

Ebből látható, hogy Galilei nem látta a hollandus (Lipperhey vagy

Lippersheym) távcsövét, csak azt tudta meg, hogy lehet ilyen műszert

készíteni. Már most kié a nagyobb érdem? Lipperhey véletlenül fedezte

föl a távcsövet, Galilei rendszeres gondolkozás alapján. Tudjuk, hogy az

ő távcsöve domború tárgylencsével és homorú szemlencsével készült, mint

a mai színházi messzelátók. De milyen nagy nagyításúakat készített a

hollandusokéhoz képest! Különösen ötödik távcsöve volt igen tekintélyes

nagyítású.

Így fölfegyverzett szemét először a Hold felé fordította. Milyen

gyönyörüsége lehetett benne, hogy észrevehette a Hold hegyeit! Azelőtt

simának képzelték a Hold fölszínét, s ime az árnyék és fény eloszlása a

mi éjjeli égi vándorunk fölszínén hamar kétségtelenné tette, hogy rajta

épp úgy hegyek vannak, mint a mi Földünkön. A sötét, nagyobb foltokat

tengereknek nézte s azt hitte sűrü légkör is van a Holdon, azért nem

látjuk a fényes Holdkorong éles szélén a hegyek körvonalait, amelyeknek

véleménye szerint ott látszania kellene. Rendkívüli föltünést keltett

Galileinek ez a fölfedezése, de még nagyobb híre kelt 1610 januárius

7.-i fölfedezésének, amikor ötödik, legerősebb távcsövét a Jupiter felé

fordította.

Már korábban észrevette távcsövein, hogy a Jupiter a fixcsillagoktól

eltérően korongnak látszik. De januárius 10.-én a Jupiter mellett

meglátta az égitest holdjait is. Eleinte fix-csillagoknak nézte őket, de

néhány estén át folytatott észleletei meggyőzték róla, hogy ezek a

Jupiter körül keringő égitestek. Eredményeit közölte a „Sidereus

Nuncius“ című nevezetes publikációjában. Nincs ebben más, mint március

2.-áig folytatott észleleteinek leírása. Egy szó sincs benne arról, hogy

ez a Kopernikus-féle világrendszernek a legfényesebb, legszebb

bizonyítéka. De előadásaiban s leveleiben ezt hirdette.

Természetes, hogy emiatt a peripatetikusok felförtyentek s a korra s

Galilei küzdelmeinek nehézségére nézve nagyon jellemző, hogy milyen

érvekkel vonták kétségbe a fölfedezés igazságát. Így pl. Francesco

Sizzi, egy firenzei csillagász „Dianoia Astronomica“ című értekezésében

(1611) a következőleg cáfolja Galilei fölfedezéseit:

„Az állatok fején hét nyílás van, amelyeken át a levegő hozzá juthat a

test tabernákulumához, hogy világítson, melegítsen és tápláljon. A

mikrokozmosznak mik ezek a részei? Két orrlyuk, két szem, két fül és egy

száj. Így van az égen is, mint makrokozmoszon, van két kedvező csillag,

két kedvezőtlen, két világító égitest és végül a Mercurius határozatlan

és indifferens. Ebből és sok más hasonlóságból, mint pl. abból, hogy hét

fém van, amelyeket unalmas volna fölsorolni, mindebből azt

következtethetjük, hogy a planéták száma is szükségszerüen hét. Sőt, a

Jupiter holdjait szabad szemmel nem lehet látni, ennek következtében nem

lehet befolyásuk a Földre, tehát haszontalanok volnának, és így

nincsenek is. Emellett a zsidók és más régibb népek csak úgy, mint a

modern európaiak hét napra osztották a hetet s elnevezték azokat a hét

planéta nevére. No már most, ha megnöveljük a planéták számát, akkor ez

az egész, szép rendszer tönkremegy!“

Voltak, akik azzal vádolták, hogy csak azért akarta elhitetni a

világgal, hogy vannak a Jupiternek holdjai, hogy azokat elnevezhesse a

Mediciek nevére. Kepler annál jobban elismerte Galilei érdemeit s egyik

munkájának előszavában méltatja is. Ezt is félremagyarázták. Galilei

Keplerrel állandó levelezésben volt s tudjuk, hogy ketten teljes

egyetértéssel küzdöttek a Kopernikus-féle világnézet diadalrajutásáért.

1610 július havában ismét csodálatos fölfedezést tett. Észrevette, hogy

a Szaturnusz nem egyszerü gömb, hanem valami hármas csillag. Csak később

jött rá, hogy alakját változtatja, de haláláig nem ismerte föl a

Szaturnusz gyűrűjét. Ez a dicsőség Huygensnek jutott 1656-ban.

Galilei 1610 május 7.-én kelt levelében, amelyet Belisario Vintahoz írt,

a firenzei Medici-udvar első titkárához, gyönyörűen fejti ki, hogy miért

szeretne a padovai tanítástól visszavonulni s inkább mint II. Cosimo

herceg udvari matematikusa és filozófusa szerepelni s tisztán tudományos

munkásságának élni. Elszámlálja, hogy milyen hatalmas, nagy munka vár

még reá, mennyit kell írnia, mennyit tanulmányoznia s hogy minderre

Padovában a temérdek tanítvány miatt abszolute nem jut idő.

Pedig figyelmeztették őt, hogy a veneziai köztársaságban, ahonnan

1606-ban kiűzték a jezsuitákat, mindenféle támadás és üldözés ellen

védve van, míg Firenzében erős a vallásosság s az egyház befolyása olyan

nagy, hogy a hatalmas hercegi család sem lesz képes Galileit

megvédelmezni.

És mégis átköltözött 1610 szeptember havában Firenzébe. Bár ne tette

volna! Mindjárt mutatkozott az egyháziak ellenségeskedése ellene.

Munkálkodását azonban habozás nélkül megkezdte. 1611 januárius havában

fölfedezte, hogy a Vénusz-bolygónak is éppen olyan fényváltozásai

vannak, mint a Holdnak s a Kopernikus-féle világnézettel ez gyönyörűen

meg is egyezett.

Hogy mindenféle gyanusításoktól, áskálódásoktól megmenekedjék, sietett

Rómába, hogy a legmagasabb egyházi körök előtt bemutassa fölfedezéseit,

hogy azok is lássák saját szemükkel az égi ujságokat. Teljes mértékben

sikerült is ez neki. Bizottság vizsgálta meg fölfedezéseit s elismerték

azoknak teljes becsét, ünnepelték őt s a pápa, V. Pál, hosszú

kihallgatáson fogadta s állandó jóakaratáról biztosította.

Hazatérte után rögtön, még 1611 április havában fölfedezte a

napfoltokat, bár ennek a fölfedezésének elsőségét is el akarták vitatni

tőle Scheiner Kristóf ingolstadti jezsuita javára, aki csakugyan előbb

pillantotta meg a foltokat, mint Galilei, de távcsöve hibájának tartotta

azokat. Mindazáltal elég békésen megegyeztek Galileivel s csak a foltok

természete fölött polemizáltak.

De belebonyolódott egy másik vitába is, amely nagyon jellemzi korát.

Arisztotelesz azt állítja, hogy a testeknek alakjától függ az, hogy

úsznak-e a víz fölszínén vagy nem? A herceg maga köré gyüjtötte a

tudósokat s megindította a vitatkozást. Azt mondták Galilei ellenfelei,

hogy a jég azért úszik a víz színén, mert nagy lap, amelynek olyan nagy

a surlódása a vízhez, hogy nem tud lesülyedni. Galilei lenyomta a

jéglapot a víz fenekére s az onnan magától megint fölemelkedett! Ugy-e

különös, hogy lehetett még erről is vitatkozni! Még pedig milyen

tüzesen! Galilei minden zsenialitására, kisérletező ügyességére volt

szükség, hogy ellenfeleit teljesen tönkretegye s Arisztotelesznek ezt a

meggondolatlan állítását kitörülje a tudomány tárházából!

S azt hiszitek, hogy ez a vak bizalom és elfogultság a klasszikusok

irányában ma már teljesen megszünt? Oh, még mindig bajunk van vele!

Ezalatt azonban gyültek a felhők Galilei fölött. A peripatétikusok

kifogyva az érvekből, a vallás tételeit s a bibliát állították szembe

Galilei tanításaival. Szomorúság ezután mindaz, ami történt, szégyene az

emberiségnek, az egésznek, nem egy felekezetnek, nem a vallásnak, hanem

az emberiségnek, amelyben olyan nagy úr a szűklátókörüség, a butaság és

elfogultság.

Röviden mondjuk el az eseményeket. Már 1611-ben tartottak titkos

tanácskozást a toscanai érsek palotájában, amelyen megbeszélték Galilei

tanításának viszonyát a bibliához s arra a végkövetkeztetésre jutottak,

hogy a biblia a ptolemaioszi világnézetet vallja s így a Kopernikus-féle

elvetendő. Galilei azonban még egy darabig akadály nélkül folytatta

tanításait, mert írásaiban csak 1613-ban védelmezte nyilvánosan a

Kopernikus-féle világfölfogást, még pedig abban az értekezésében,

amelyet a napfoltokról írt. De ebben még nem szólt arról, hogy mi köze

van mindennek a bibliához. Ezt a viszonyt csak kitünő tanítványához,

Castelli paterhez írt levelében fejtegeti, aki szintén ott volt ama

bizonyos tanácskozáson, amelyen csodálatos lelkesedéssel védelmezte

Galileit. Castelli széles körben ismertette Galilei levelét, ezt a

gyöngyszemet, amelyben Galilei gyönyörűen mutat rá, hogy szemünkkel

látható igazságokat nem szabad letagadni, hanem a biblia értelmét

igyekezzenek megmagyarázni, hogy az a tapasztalati tényekkel összhangba

jöjjön. Hiszen a biblia nem csillagászati tankönyv s Ptolemaiosz

világfölfogásával éppen annyi látszólagos ellentmondásban van, mint a

Kopernikus-félével.

A Castellihoz intézett levelet kéziratban terjesztették, kezébe került

Galilei ellenségeinek is, akik most már elérkezettnek látták az időt,

hogy nyiltan lépjenek föl Galilei ellen. 1615 februárius 15.-én Lorini

páter, a firenzei egyetemen az egyháztörténet tanára, följelentette

Galileit a római inkviziciós törvényszék előtt, mint haeretikust.

Galilei 1615-ben önkényt Rómába ment, hogy a szentszéket megnyerje a

Kopernikus-féle tanoknak. Egy félévig tartózkodott Rómában s ezalatt

indították meg az első tárgyalást ellene, illetőleg a Kopernikus-féle

tanítások ellen. Az inkviziciótól kiküldött nyolc teológus kimondotta,

hogy 1. az az állítás, hogy a Nap a világ közepén van s emiatt

mozdulatlan, szószerint ellenkezésben van a szentírással s azért

eretnekség, 2. hogy a Föld nincs a világ közepén, hanem naponkint

megfordul saját tengelye körül, ez egyszerűen filozófiai abszurdum és

teológiai tévedést tartalmaz. Ennek következtében V. Pál pápa eltiltotta

Galileit a Kopernikus-féle tanok hirdetésétől és védelmezésétől. Sőt

csakhamar „indexre tették“ vagyis eltiltották azokat a könyveket,

amelyek a Kopernikus-féle tanokat védelmezték, sőt magának Kopernikusnak

a könyvét is, mindaddig, amíg benne „a hibákat ki nem javítják“! –

Galilei barátai, akik hallották a nagy férfiú védekezését a teológusok

ellen, azt a hatalmas győzelmet, amit nap-nap után aratott fölöttük, azt

mondják, hogy elragadó gyönyörüség volt hallgatni.

Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy Kopernikus könyvét „kijavították“,

még pedig Gaetani biboros, 1620-ban. Elfelejtette azonban pl. javítani

azt, hogy a Földről, mint „csillagról“ van szó s még sok egyebet, aztán

a matematikai dedukciók után odatette, hogy ezek nem reális dolgok, csak

afféle matematika. Persze így senki sem adta ki a könyvet s 200

esztendeig tilalom alatt állott.

Nem mondhatjuk egyáltalában, hogy Galileivel rosszul bántak volna akkor

Rómában. Az előkelő, intelligens papság igen nagy része pártján volt,

sokan pedig, ha nem is hittek neki, de nagyon tisztelték s nem láttak

veszedelmet tanításaiban. Csak a dominikánus- és jezsuita-barátok közt

volt sok irigye az áltudósok és sok fanatikus ellensége a tudatlanok

közül. Azt híresztelték, hogy esküvel revokálta tanításait. Ez nem igaz,

amint azt Bellarmine Róbert biboros írásos nyilatkozata bizonyítja.

Fontos ezt tudnunk s meg kell említenünk, mert később valamiféle

hamisítás alapján ráfogták, hogy esküt tett arra, hogy Kopernikus tanait

tévesnek tartja. S mint esküszegőt állították másodszor az inkvizició

törvényszéke elé.

Közben Galilei tudományos munkássága nem pihent. Az árapály kérdésével

foglalkozott Rómában, aztán meg levelezést kezdett a spanyol udvarral,

amelyben fölajánlotta, hogy szivesen elmegy Spanyolországba, hogy

kidolgozza azt a módszert, amivel meg lehet állapítani valamely helynek

a földrajzi hosszuságát. Ez a módszere azon alapult, hogy a Jupiter

holdjainak eltünése a Föld minden helyéről nagyon pontosan ugyanabban az

időpillanatban látszik. Ha tehát a hajós, messze hazájától, idegen

földeken megfigyeli azt a pillanatot, amikor a Jupiter valamelyik holdja

eltünik, akkor előre kiszámított naptárakból pontosan megtudja, hogy

hány óra van abban a pillanatban pl. Firenzében. Ha aztán délben

megigazította a Nap delelése szerint az óráját, akkor látni fogja, hogy

mekkora időkülönbség van saját észlelőhelye és Firenze közt s ebből a

földrajzi hosszuság-különbség egyszerüen kiszámítható. A zseniális

módszer alkalmazása gyakorlati nehézségekbe ütközött, különösen amiatt,

hogy nem volt még föltalálva olyan óra, amely csak néhány órára is meg

tudta volna tartani a pontos időt. Az ingára gondolt ekkor is, de még

számos esztendőnek kellett elmúlnia, amíg ez az eszméje megvalósult. A

spanyol udvarral folytatott levelezése nem vezetett eredményre, a

toscanai tengerészetben azonban megpróbálták alkalmazni, eredmény

nélkül. Ez a módszer ugyan igen szellemes, de ma már, a kronométerek

korában, a múlté.

Firenzébe való hazatérte után betegeskedni kezdett, pedig még csak 53

éves volt. Ez sok munkájában megakasztotta. Vegyük még hozzá, hogy

mennyire el lehetett kedvetlenedve a szentszék tilalma miatt s

megértjük, hogy nem sokat dolgozott. De azért nem volt teljesen tétlen.

1618-ban három üstökös jelent meg az égen. Tanulmányozta őket és

gondolkozott mivoltuk fölött, de amint írásai később elárulják, nagyon

gyenge eredményekre lyukadt. Elméleteit levelekben hirdette, különösen

Mario Guiducci útján, 1619-ben. Guiducci publikációjában nagyon

nekirohant Orazio Grassi jezsuitának, aki erre aztán gúnyiratban

(Csillagászati és filozófiai mérleg) felelt s gorombán pellengérre

állítja Galileit és iskoláját az üstökös-elmélet miatt. Galilei csak

1622-ben felelt erre „Il Saggiatore“ nevezetes pamfletjében, amely a

polémiának örökbecsü, klasszikus mintája s a legszebb olasz nyelvnek

egyik legszebb emléke. Kinyomatás előtt szentszéki jóváhagyást kért reá.

Az „Accademia dei Lincei“ szintén megvizsgálta s csak néhány kis

javitást tett rajta, hogy Galileit megóvja az üldözéstől. 1623-ban

megkapta a pápai „imprimatur“-t. Niccolo Riccardi atya, aki birálatra

volt kiküldve, a következőleg nyilatkozik róla:

„Olvastam az „Il Saggiatore“ címü munkát s nemcsak hogy nem találtam

benne semmi olyasmit, ami a jó erkölcsökkel, vagy a mi vallásunk isteni

igazságaival ellenkezésben állana, hanem ellenkezőleg, olyan sok szép és

sokféle természetfilozófiai megfigyelést találtam benne, hogy azt

hiszem, korunk nemcsak arra lehet büszke, hogy a régi filozófusok

műveinek örököse, hanem arra is, hogy fölfedezője a természet sok olyan

titkának, amelyet azok nem érhettek még el s mindezt a szerző éleselméjü

és szolid munkásságának köszönhetjük; valóban boldog lehetek, hogy

kortársának nevezhetem magamat.“

Mialatt a mű nyomdában volt, azalatt meghalt XV. Gergely pápa és

helyette Maffeo Barberini biborost, Galilei egyik legjobb barátját

koronázták VIII. Orbán név alatt pápává. Galilei méltán ujonghatott

ennek s a legszebb reményekkel tekintett a jövőbe.

Sietett is Rómába, hogy kieszközölje a pápától a Kopernikus-féle

tanoknak fölszabadítását. A pápa rendkívül szivesen fogadta, kitüntette

régi barátságának minden jelével, sokszor fogadta kihallgatáson s

gyönyörrel figyelt ékesszóló védelmére, amivel a Kopernikus-féle tanok

igazságát bizonyította. Amikor végleg elbocsátotta őt a pápa,

ajándékokat küldött utána s megüzente a toscanai hercegnek, hogy

vigyázzon Galileire, gondoskodjék róla, mert ezzel a pápát kötelezi le.

A Kopernikus-féle tanokat azonban nem fogadta el s a könyvek és tanítás

föloldását nem engedte meg, ami igazán nagy kár és veszteség volt úgy a

tudományra, mint az egyházra nézve.

Szomorúan ment haza emiatt Galilei. Betegsége is sokat gyötörte, forrón

szeretett leánya, Maria Celesta, aki apáca volt Firenzében, szintén

betegeskedett, családjának többi tagja hálátlanul viselkedett az

aggastyán iránt. Mindezáltal ernyedetlenül dolgozott nagy munkáján,

amellyel a Kopernikus-féle tanokat akarta megvédelmezni. Rómából

biztatást kapott, hogy nem lesz belőle baj, csak bátran, az eltiltást

nem fogják olyan komolyan venni.

1630-ban lett vele kész és 1632-ben megjelent a római és firenzei

inkvizitorok jóváhagyásával. Címe volt: „Dialogo di Galileo Galilei,

Linceo, matematico sopraordinario dello Studio di Pisa, e filosofo e

matematico primario del serenissimo Gr. Duca di Toscana. Dove nei

congressi di quattro giornate si discorre sopra i due massimi sistemi

del mondo, Tolemaico e Copernicano; proponendo indeterminatamente le

ragioni filosofiche e naturali tanto per l’una, quanto per l’altra

parte.“

Párbeszédek alakjában írja itt meg Galilei fényes védelmét. A tudományok

egyik legnagyobb kincse ez, amely a maga korában óriási hatásu volt s

teljesen biztosította a Kopernikus-féle világnézet diadalát. Három

személy beszélget benne, u. m. Salviati, a Kopernikus-féle elmélet

védelmezője, Sagredo, a művelt, érdeklődő laikus és Simplicio, a

Ptolemaiosz-féle világnézet csökönyös és korlátolt belátásu védelmezője.

Külsőleg állandóan úgy tartotta a művet, mintha a Kopernikus-féle

nézetet csak gyenge, be nem bizonyított hipotézisnek tartaná, így

kellett annak lennie, hogy az „imprimatur“-t megkapja az

inkvizitoroktól.

Le volt ebben a műben téve Galileinek minden eredménye, barátainak és

híveinek lelkes gyönyörüségére, ellenségeinek kimondhatatlan

bosszuságára.

Nem is hagyták abba a dolgot. Bevádolták Galilei művét az inkvizició

előtt. Különösen a nevetségessé tett Grassi, meg a napfoltok

fölfedezésének elsőségeért vetélkedő Scheiner a jezsuiták hatalmas

rendjének támogatásával támadták meg Galileit kiméletlen kegyetlenséggel

és gonoszsággal. Ráfogták, hogy a „Dialogo“ Simpliciója a pápát

figurázza ki, amiért a korábbi jóbarát szintén megharagudott. Azután az

1616.-i pör aktái mellől előszedtek egy írást, amely szerint Galilei

állítólag akkor megesküdött, hogy nem védelmezi többé Kopernikus

világnézetét s amely szerint ezt neki határozottan meg is tiltották

volna. Galilei állítólag azzal vétkezett volna legnagyobbat a szentszék

ellen, hogy amikor az „imprimatur“-t kérte művére, akkor ezt az írást

elhallgatta volna. Pedig ez az írás hamisítás, vagy legalább is csak

indítvány volt, amelyet azonban 1616-ban nem fogadtak el és nem eszerint

jártak el. Semmiesetre sem volt valóság.

A betegségéből alig fölépült 68 éves aggastyánt 1832-ben Rómába

citálták, a Dialogo árusítását megtiltották. Galilei csak 1633-ban

jöhetett Rómába, ahol 23 napon át az inkvizició palotájában fogolyként

őrizték s folyton faggatták, kihallgatták. 1633 június 22.-én volt az a

szégyenletes nap, amikor megesküdtették nyilvánosan és ünnepélyesen,

hogy nem hiszi a Kopernikus-féle tanokat.

Az inkviziciós törvényszék Galileit meghatározatlan időre fogságra

vetette a szentszék börtönébe, de VII. Orbán pápa ezt az ítéletet

lényegesen enyhítette, amennyiben fogsága helyéül a toscanai herceg

villáját jelölte ki Róma mellett a Trinita dei Montin. Később

megengedték neki, hogy visszatérhessen Sienába, majd még 1633 végével

saját villájába, Arcetribe, Firenze mellett.

Szegény aggastyán betegségtől gyötörve, lelkében teljesen leverve, félig

megvakulva, még mindig folytatta munkásságát. Fölfedezte a Hold

librációját, vagyis azt a tüneményt, hogy a Hold nem mutatja állandóan

mindig pontosan ugyanazt a felét a Föld felé, hanem egy kicsit

jobbra-balra libeg, mintha inga volna. Korábban már tökéletesítette a

mikroszkópiumot, aztán élete vége felé szerkesztett egy ingaórát, de ez

még nagyon tökéletlen volt.

1637-ben teljesen megvakult, úgy hogy már nem láthatta készen 1638-ban

Leydenben megjelent második főművét, a „Discorsi e dimonstrazioni

matematiche intorno a due nuove scienze attinenti alla meccanica e ai

movimenti locali: Altrimenti dialoghi delle nuove scienze“ című

mechanikai főművét, amely eredetileg négy „nap“-ra volt osztva, de a

szerző még két napot csatolt hozzá később. Ez a munka a mechanikának és

fizikának alapvető főműve, amelyen épült föl, most már a

peripatetikusoktól megszabadított tudomány gyorsan fejlődő épülete.

Galilei, szeretett tanítványai környezetében, 1642 januárius 8.-án halt

meg Firenzében.

Csak kétszáz év mulva vonták vissza művének tilalmát! Mert csak 1835-ben

vették le Kopernikus, Keppler és Galilei műveit az indexről. Sok keserű

gondolat fűzhető ehhez a dologhoz, de fölösleges és jogtalan. Az idők

szelleme volt az, amely a személyes gyülölködés eszközévé szegődött s ez

ma is csak úgy van. Később Darwin tanításaival voltak így s még ma is

megtörténik, hogy vannak tankönyvbirálók, akik nem ajánlják

engedélyezésre az olyan tankönyveket, amelyek a Darwin-féle tanokat

hirdetik. Igazán nem okulnak az emberek! Maradnak mindig egyformák.

Galilei főérdemeit a következőkben foglalhatjuk össze:

Csillagászati megfigyelései, a távcső használata a legszebb tapasztalati

bizonyítékokat szolgáltatták a Kopernikus-féle világnézethez. Valóban

Galileinek lehet köszönni, hogy ez a világnézet olyan gyorsan

általánossá lett, fölszabadította a tudományt attól a lenyügöző

balvéleménytől, hogy a Föld a világ közepe s minden csak a Földért van

teremtve. De nemcsak a tudományoknak, hanem az egész filozófiának

fölszabadulását jelentette ez, ami aztán a szabadabb gondolkozásra, majd

a szabadságra vezetett.

Óriási jelentőségűek azonban mechanikai eredményei is. Megmutatta, hogy

a folyton működő erő gyorsuló mozgást hoz létre, hogy erő nélkül az

anyag tehetetlen, mozgását nem változtatja. Ezeknek az alapvető

mechanikai tételeknek teljesen pontos fogalmazását azonban csak Newton

adta meg. Galilei nélkül azonban ez lehetetlen lett volna.

S ha utána óriási léptekben fejlődött a tudomány s egyes lángelmék talán

sokkal nagyobb lépéseket is tettek, övé volt a legnehezebb lépés, neki

kellett lerázni a peripatetikusokat, az arisztoteleszi mechanika

lenyügöző tanításait, amelyektől még maga Galilei sem tudott teljesen

megszabadulni, amint molekuláris tanításai mutatják. Alig van a

tudományok történetében még egy tudós, aki annyira szerencsétlen lett

volna fölfedezéseivel és találmányaival, mint ő, mert minden érdemét el

akarták vitatni tőle. Vígasztalta azonban mindig tanítványainak óriási,

lelkes serege, akik sokszor ugyancsak keményen exponálták magukat érte s

akik állandóan megörökítették érdemeit, annyira, hogy ma a legtöbb

kérdésben világosan látunk s teljes mértékben méltányolni tudjuk

lángelméjét, nemes gondolkozását, csodálatos jó szivét és fáradhatatlan

tevékenységét. Igazi _tudós_ volt, akit csak tudománya érdekelt, igazi

tudós, akit megáldott a sors valódi ékesszólással és remek stílussal,

hogy nemcsak minden koroknak egyik legnagyobb tudományos búvára volt,

hanem egyik legnagyobb hatásu lángelméje is, aki a tudományok

történetének eddig talán legfényesebb korszakát nyitotta meg.

_Cholnoky Jenő dr._

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ki volt az első magyar fizikus? Uránia 1910. 12. sz.]

[Footnote 2: Később mint író Cuvier Györgynek nevezte magát.]

[Footnote 3: Brassai: Emlékbeszéd Bolyai Farkas felett.]

[Footnote 4: Ezek közül egy később kultuszminiszter és több egyetemi

tanár.]

[Footnote 5: Bolyai és Gauss levelezése.]

[Footnote 6: Akadémiai emlékbeszéd.]

[Footnote 7: Bedőházy: A két Bolyai p. 107.]

[Footnote 8: Felhivás a Tentamen előfizetésére.]

[Footnote 9: Ezt dr. Vályi Gyula professzortól tudtam meg.]

[Footnote 10: Schlesinger: Bolyai János.]

[Footnote 11: Beltrami munkálatai szerint egy több dimenziós euklidészi

geometria magában foglalja a Bolyai-félét.]

[Footnote 12: Schlesinger: Bolyai János.]

[Footnote 13: Brassai: Emlékbeszéd.]

[Footnote 14: A Linné nevet Carolus Linnaeus nemesi rangra való

emelésekor, 1757. április 4-én nyerte. Ő maga ezt a nevet sohasem

használta, de az irodalom mindig igy nevezi őt.]