18. Vége.

Váratlanúl csapott közbe a hír Babylonból, a XCIII. Olympias utólján,

hogy Nagy Sándor (XXXII éves korában) meghalt. Mire a hír hiteles

voltáról megbizonyosodni bátorkodtak: a görögséget átjárta a gondolat,

hogy a makedon hatalom kötelékeit lerázni itt az idő. Athenaeben a

makedon-barátokat, ha idejében köpenyeget nem fordítottak, mindenféle

ürüggyel célba kapta a demagógia. Aristoteles ellen is Demophilos – a

népbarát – vagy Eurymedon, a főpap, vagy mind a ketten, vádat

szerkesztettek. „_Vallástalansággal_“ vádolták, amelyet „köztudomás

szerint“ azzal tetézett, hogy _Hermiasnak_ Delphíben, herosokat

megillető szobrot állított, dicsőítésére pedig _hymnust_ írt.

– Megkimélem Athenaet attól, hogy újból merényletet kövessenek el a

philosophia ellen – mondá (Sokrates sorsára gondolva) a Stagírita. Hívta

hű tanítványát, meghitt barátját, akinek a _Theophrastos_ nevet is

(fenséges ékesszólásáért) ő adta vala. Rája hagyja lakóházát, minden

iratát, munkáit, könyvtárát, gyüjteményeit és a Lykeion vezetését.

Lelkére köti hagyományainak megőrzését. Magára ölti (gondolatban-e, vagy

valósággal, mindegy) azt a király-küldte makedon köpenyeget, amelynek

béllésére Alexandria tervrajzát hímezték. Búcsut vesz, elindul a

marathoni úton… Dereglyén átkél az Eurípos szoroson Euboeába, Chalkisba,

ahol a kertje, vendégfogadó háza van. (Útközben, ha igaz, mérget ivott;

hihetőleg hozzá az antidotont is.) Gyomorfájdalmakban szenvedve halt

meg, Nagy Sándor halála után tizenöt hónappal.

Végakarata szerint Stagírában temették el a felesége, Pythias hamvaival.

Gyászoló szülővárosa, nagy fiának, újraalapító és törvényadó herosának

minden évben megünnepelte az emléknapját.

Theophrastos híven megfelelt mestere hagyakozásainak és bizalmának, s

örökségét tovább adta az utókornak.

Sándor birodalma hamar megroskadt. De romjai is alapja maradtak az

Aristoteles hatalma, tekintélye terjedésének, megszilárdulásának

Alexandriáig és Byzantionig.

És huszonkétszáz év óta a tudományok története Aristotelest úgy látja

állani erősen, mint _Atlast_, „aki jártas a tenger mélységes fenekén, s

a nagy oszlopokat maga tartja, melyek az égboltot s földet ketté

különítik“.

S még ma is (nagy szó ez) minden tudós iskolában otthon van és

föltétlenűl tiszteletes az Aristoteles rhetorikája és poetikája,

lélektana és logikája.

_Váró Ferenc._

Humboldt Sándor.

Alig van a tudományok történetének szimpatikusabb alakja, mint Humboldt

Sándor. A természetben látható jelenségek egész Humboldtig mindenféle

tudomány keretében szétszórva, összefüggés nélkül foglalkoztatták a nagy

elméket. Csak itt-ott tűnik föl egy-egy kezdetlegesebb kísérlet, hogy a

természet tüneményeinek összefoglaló leírását adja a Földre

vonatkoztatva.

Humboldtig a földrajz egyszerü leíró tudomány volt, inkább szóval

elmondott térkép, száraz „útmutató“, amely ugyan már a görögök kezében

kiterjedt a tájképi jellemvonások, a népélet és történelmi események

terére, de igazi oknyomozó, helyesebben okadatoló leírást először

Humboldt mesteri keze nyujtott s ezzel megalapítója a modern

földrajznak. A modern földrajzot úgy jellemezzük, hogy az a tudomány,

amely az összes többi tudományok leszűrt eredményeit fölhasználja, hogy

vele a Földről jó képet nyujtson. Azt mondhatjuk tehát, hogy filozófikus

tudomány, amely mindig kapcsolatokat észlel. Észleli a Föld felszínének

alakját, a rajta levő levegő és víz állapotát, tüneményeit s a szerves

világ életét egyaránt s közöttük mindig az okozati kapcsolatot igyekszik

fölfedezni. Ebben áll éppen a tudomány módszere is. Ismerjünk meg

valamely vidéket minden fizikai viszonyaival együtt, aztán ismerjük meg

az illető vidék összes életjelenségeit s akkor a kettő közt föllelt

összefüggés lesz a földrajz tudományának egyik eredménye. Ez az a

módszer, amelyet Humboldt alkalmazott először s ez az a tudomány,

amelynek megalapozása örökre, elmúlhatatlanul az ő nevéhez fűződik.

Bejárva a Földnek elég tekintélves részét, ismerve tengert, sivatagot,

hegyet és síkságot, hideg vidéket és forró égövet, emberlakatlan

pusztaságot és sűrűn nyüzsgő, munkás, civilizált életet, ismerve a

növényeket, állatokat, a fizika törvényeit és a kozmografia jelenségeit:

csodálatosan szép és egész képet tudott nyujtani a jellemzett tájakról.

Egyszerre más szemmel kezdtek észlelni utána a fölfedező utazók. Eladdig

csak a helymeghatározás, térképezés és legföljebb az állat-, növény- és

embervilág egyszerü leírása volt az utazók célja. Ezentúl a hőmérő, a

légsúlymérő, a tengeri mélységmérő, a geológus-kalapács, kompasszo és

még a tudománynak számtalan más fegyvere elmaradhatatlanná lett a

fölfedező utazók kezében.

Aki ma olvassa Humboldtnak például „Ansichten der Natur“ címü leírásait,

lehetetlen, hogy el ne ragadja az olvasót az a lángelmére valló,

csodálatos tökéletesség, amivel egyszerre az összes jelenségeket

harmónikus egésszé tudja csoportosítani. A puszta képe néhány

ecsetvonással előttünk áll, szikrázó csillagokkal telehintett éjjeli

egével, szélkavarta porával, nyomorgó növényzetével, napégette

szikláival és a köztük bujkáló, egymásra vadászó emberrel. S a leírás

olyan természetesen, olyan könnyedén hozza okozati kapcsolatba az

észlelteket, hogy az ember őszinte fájdalommal sóhajt föl, miért nem

jelenik meg köztünk ismét, hogy a rendkívül előrehaladt tudomány mai

eszközeivel kezében, most írná le nekünk a Föld felszínét ilyen

csodálatos biztossággal, ilyen minden eddigit felülmúló művészettel és

mindent átölelő lángelmével.

Mert mint minden lángelmének, úgy neki is határozott művészi

tulajdonságok jutottak osztályrészül. Az igazi nagy szellemeket, akik

valóban korszakalkotók voltak valamely tudományos téren, rendesen az

jellemzi, hogy tudományos eredményeiket oly művészi, oly egyszerü, oly

igéző formában tudták megértetni, – persze tudományszakukhoz mérten –

hogy az ember szinte hajlandó azt kérdezni, hát ez az a nagy dolog? Oly

természetesnek olyan egyszerűnek, olyan magától értetődőnek tűnik föl a

zseni kezében a legnagyszerűbb, korszakalkotó fölfedezés is, hogy szinte

kételkedik az ember benne: valóban olyan nagy szellemi teremtő erő

munkája-e ez?

Humboldt éppen saját korában azért volt olyan csodálatos hatással, mert

egyszerűen bámulatos az a könnyed, művészi tökéletességü, soha meg nem

zökkenő, biztos kezü leírás, amivel az ő idejében még annyira ismeretlen

jelenségeket tudta megértetni s geográfiai összefüggésbe hozni.

Ehhez kellett természetesen az is, hogy ő maga is tele legyen a

természet szeretetével, hogy soha egy pillantra se vegye le róla észlelő

szemét s a legkisebb göröngy szétomlásától, a felhőszakadás indította

földomlásig, a kis féreg turkálásától a bölénycsordák rohanásáig, a

szellőtől az orkánig, a virágfakadástól a vulkán kitöréséig mindent

észrevegyen s mindent összefüggésbe tudjon hozni azzal az általános

képpel, amelyet az igazi, lelkes földrajz igyekezik nyujtani a Földről.

S ehhez az is kell, hogy mindenben meglássa a szépet. Neki szép az

alkony, szép a viharverte óceán, gyönyörködik az éghasító villámban s a

kis bogár fényében, neki szép a Szahara sivatagja és az Amazonasz

őserdeje – talán csak az egymást gyilkoló emberben lát rútat, de arra is

talál mentséget.

Nem lehet rajta csodálkozni, hogy egy ilyen mindent átfogó elme az

akkori kor tökéletlen tudományos fegyverzetében tömérdek és sokszor igen

különös hibát követ el. A sivatag jelenségének magyarázata talán a

legnagyobb hibája, de sok hiba van a hegyek keletkezésének, a vulkánok

működésének stb. magyarázatában is. Dehát vannak emberek, akik, hogy

hibát ne kövessenek el, alig mernek írni és beszélni. Az ilyenek

rendesen igen kevés eredménnyel, nagyon kevés hatással, majdnem

nyomtalanul vesznek el az emberiségre nézve. Rendesen kisebb talentumok,

amelyeknek agyában nem az alkotás gyönyörűsége önmagában, hanem az elért

eredményekből származó dicsőség az a rugó, amely produkálásra csábítja

őket. Humboldt? Egyetlen gyönyörűségét abban találja, hogy az

obszerváltakat agyában rendezze és ezt a rendet rögzítse tökéletes

formában. Boldog ember! Ő végtelen gyönyörüséget érzett, ha újat

észlelt, és talán még nagyobb gyönyörüséget, amikor harmónikus, egész

képet tudott nyujtani arról, ami az ő lelkét is betöltötte. Talán mi,

kicsinyek is érzünk ilyen gyönyörüséget. De mit érezhetett ő, aki talán

először látott igazi geografus szemmel s aki igazán tudott is művészi

kézzel alkotni!

Azt mondhatjuk, hogy szerencsés körülmények közt fejlődhetett csak azzá,

ami lett. No hisz ez természetes! Minden szellem csak szerencsés

körülmények közt juthat érvényre. Ha Humboldt magyar ember lett volna s

magyarul írta volna remekeit, hogy tette volna azt a hatást korára és az

egész tudományra, amit így tehetett, amikor a két nagy nyelven, németül

és franciául szólhatott az emberiséghez. De ha ma újra születhetne,

biztos, hogy éppen oly hatalmas lépéssel vinné előbbre az emberiség

tudását, mint a maga korában.

Humboldt kora! Egyike minden idők legnagyobb korának. 1769 szeptember

14.-én született, tehát ugyanabban az esztendőben, amelyikben Bonaparte

Napoleon. De nemcsak Napoleon, hanem egész nagy sora a hatalmas elméknek

és egyéniségeknek izzott ekkor fénykorában s kísérte Humboldt egész

életét végig. Csak néhány nevet kell említenünk. Linné (1707–1778.) már

megalkotta növényrendszertárát, Kant (1724–1804.) javában tanította

filozófiáját, Lessing (1729–1781.), Fichte (1762–1814.), Goethe

(1749–1832.) neve eléggé ismeretes, Washington odaát Amerikában a

világtörténelem egyik legnagyobb alkotását hozza létre, Lamarck

(1744–1829.) a fajok fejlődésének tanát már hirdeti, Cuvier

(1769–1832.), aki egy esztendőben született Humboldttal, az

állatvilágról szóló tudományunk egyik atyamestere, Euler (1707–1783.) és

Gauss (1777–1855.) a matematikát, Laplace (1749–1827.) a csillagászatot,

Gay-Lussac (1778–1850.) a fizikát, Lavoisier (1743–1794.), Davy

(1778–1829.) a kémiát, Leopold von Buche (1774–1853.) a geológiát viszi

óriási lépésekben előre. Ezek csak kiragadott nevek, de hisz elegendők a

kor jellemzésére. A török kiveretése hazánkból, a francia forradalom, a

porosz királyság fényes megalakulása, az Orosz birodalom világhatalmának

kifejlődése stb. mind olyan események, amelyek a kor nagyságának

megértéséhez kellő világítással szolgálnak.

Ebben a nagy korban, tekintélyes vagyonnal a kezében, mint előkelő

család sarja, akinek nyitva állnak a fejedelmi paloták is, nem csoda, ha

lángelméje érvényesülni tudott s minden korok egyik legvonzóbb,

legideálisabb, legnagyobb hatásu tudósává alakult.

Már neveltetését ideálisnak mondhatjuk, olyannak, amilyen nevelésben

kellene részesülni minden tehetséges ifjúnak, akinek vagyoni körülményei

ezt megengedik. Alsóbb iskoláit szabadon, otthon végezte, felsőbb

iskoláit pedig különböző irányok kifejlesztésére válogatta meg. Így

fejlődhetett ki benne az a széleslátókörüség, amely egész tudományos

munkálkodásának legjellemzőbb vonása. Az állami szolgálat elnyerése

végett kisérletet tettek ugyan szülei, hogy a jogot végeztessék el vele,

de ez sikertelennek bizonyult, mert a természettudományokhoz való

vonzódása fölülkerekedett. 1788-ban szülővárosában, Berlinben tanult az

egyetemen technológiát, növénytant, sőt a görög klasszikus

természetbúvárok eredetiben való olvasása végett görög nyelvet is.

1789-ben Göttingenben tanult Blumenbachchal együtt

természettudományokat. 1790-ben Georg Forster társaságában Hollandiában,

Belgiumban, Francia- és Angolországban, különösen azonban a Rajna

völgyében utazott. Erről az utazásukról a kedves tájleíró, Forster írt

(Ansichten vom Niederrhein) nagyon szépen, ami bizonyosan hozzájárult,

hogy Humboldtnak is kedve kerekedjék az utazás szép, gondos és

tanulságos leírására. De a keletázsiai és amerikai gyarmatterületekről,

a forró égöv gyönyörűségeiről is itt hallott először. És ez döntő

fontosságu volt későbbi fejlődésére. 1791-ben a freibergi

bányászakadémián rendszeres gyakorlati kiképzést szerzett s aztán állami

szolgálatba lépett. Éveken át volt Frankenben a frank hercegségek

főbányamestere. Ez alatt úgyszólván egész Középeurópát beutazta

különböző föladatok, tanulmányok és teendők végett. Volt Galiciában,

Lombardiában, Svájcban és Párisban. Sok előkelő tudóssal ismerkedett meg

útjában. Fontosabb ismeretsége volt Voltával Comóban, Leopold von

Buchhal és Aimé Bonpland botanikussal.

Életének igen jelentős fordulata volt az 1797. évben, amikor édesanyja

halála után kikapta anyai örökségét, így nagy vagyonhoz jutott s

kilépett az államszolgálatból.

Azonnal nagy utazáson törte a fejét. Mindenáron a tropikus vidékekre

akart jutni, amelyeknek geográfiai viszonyairól az akkori irodalomban

olyan gyér és olyan gyarló leírások voltak, hogy Humboldt szinte érezte,

hogy a Föld képének helyes megrajzolásához először is azt a vidéket kell

a természetvizsgáló szemével megismernie, amely igazi műhelye a

meteorológiai erőknek, ahol a levegő a legtöbb melegenergiát szedi

magába s ahol atmoszféránkba a legtöbb nedvesség jut a felfűtött óceánok

vízéből s ahol az organizmusok is a legbujább energiával torlódnak

egymás hegyére-hátára.

Ázsiában kereste eleinte azt a földterületet, amelyen a földrajz igazi

vezérvonalait megtalálhatja. De a Napoleoni háborúk miatt ekkor Kelet el

volt zárva. Szinte szerencse. A komplikált ázsiai viszonyok a tudományok

akkori eredményeinek igénybevételével aligha csoportosultak volna

Humboldt agyában olyan tiszta képpé, mint amilyen remek kép bontakozott

ki az egyszerűbb amerikai viszonyok ismerete alapján. Az akkori

körülmények között Ázsiának éppen azokat a vidékeit nem láthatta volna,

amelyek ennek a kontinensnek egységes képéhez okvetetlenül szükségesek,

sőt amelyek nélkül egy csomó, alig érthető részlet gyült volna össze

jegyzeteiben, amelyek közt még az ő hatalmas agya sem találta volna meg

az összefüggő, gyönyörűen egységes rendszert. Hisz akkor nem láthatta

volna sem a turáni alföldet, sem Turkesztánt, sem a mongol pusztákat,

sem Kinát, sem Japánt s legkevésbbé Hátsó-Indiát.

Sokkal szerencsésebb volt s szerencsésebb volt a tudomány is. Madridban

járva, végtelen szeretetreméltó föllépésével megnyerte a kormány kegyét

és egy szabadelvűbb miniszter kieszközölte számára a spanyol királytól

azt az engedelmet, hogy barátjával, Bonpland Aimével együtt tudományos

tanulmányútat tegyenek a spanyolok amerikai gyarmatain. Hallatlan

szerencse! Ezek a rendkívül érdekes és tudományosan alig ismert

területek olyan hermetikusan el voltak zárva az idegenek elől, mintha

nem tudom micsoda óriási, titokban tartott kincseket rejtegettek volna

bennük. Pedig alig lakott, a legkisebb mértékben gyarmatosított, s csak

mendemondákból ismert óriási területek voltak ezek! Még ma is – nézzük

meg Délamerikának valamelyik nagyobb mértékü térképét – még ma is hány

folyó van ezen a területen pontozva jelölve, mennyi hegyről tudunk csak

éppen annyit, hogy „van“, de semmi többet!

Bonpland, a botanikus a legkitünőbb útiárs volt, akivel a

legbarátságosabb egyetértésben tették meg az egész útat. Két igazi

természetvizsgáló, megáldva minden szívnemességgel, ami csakis a

természet őszinte szeretetéből és a tudományos kutatások iránt érzett

lelkes vonzalomból fakadhat.

1799 június 5.-én végre megindulhatott az első igazi tudományos

expedició, amely prototipusa lett annyi dicsőséges kutatásnak, amely

olyan volt, mint az első kapavágás, amelyhez számtalan más sorakozott

megszakadatlan folyamatban. Új módszerek, új műszerek, új irány, új

eszmék kísérték Humboldtot, aki tele lelkesedéssel, készen a legnagyobb

nehézségekkel megküzdeni, szinte gyermekes örömmel indult a vágyva

vágyott, epedve óhajtott trópusok felé. Soha azelőtt ilyen expedició nem

indult, mert bár Cook és mások szintén a maguk korának tudományos

vagyonát a legteljesebb mértékben alkalmazták s bár, különösen Cookot

úgyszólván tisztán tudományos célok vezették, de Cook szeme előtt is

főként a topográfiai cél lebegett, hogy Oceánia szigetvilágáról

lehetőleg részletes térképpel szolgálhasson nagy nemzetének. Ha

ezenkívül a természet különlegességeire is figyelt, ha az emberre

vonatkozó adatokat is följegyezte, ezzel körülbelül megtett mindent, ami

kora szellemének megfelelt. És még számosan voltak Humboldt után is, sőt

ma is vannak, akik a földrajzot lélektelen topográfiai adathalmaznak

tekintik s elrontják ennek a gyönyörü tudománynak minden hitelét.

De kísérjük Humboldtot nevezetes útjain. Corunában, Spanyolországban

szálltak hajóra, június 19.-én Teneriffa szigetén kikötöttek, fölmásztak

a Pico de Teydere, ami később világhírű lett. Humboldt itt mint kitünő

hegymászó mutatkozott be. Július 16.-án Cumanában elérték az amerikai

partot. Cumana Venezuelában van, az Orinoco deltájától nyugatra. Milyen

ismeretlen volt ez a vidék tudományos szempontból! 1800 februárius

havában jutottak Caracasba, majd márciusban elindultak az Orinoco felé.

A füves lyánókon keresztül az Apure mellé jutottak először, aztán annak

a mentén elérték az Orinocot. Határozott cél vezette őket. Megtudni,

hogy csakugyan összebogozódik-e az Amazonasz vízrendszere az

Orinocojéval. Evégből fölfelé utaztak az Orinoco mentén. Milyen gyönyörű

leírását kapjuk az Orinoconak és remek vízeséseinek! Följutottak egész

az Atabapo torkolatáig, ahonnan egy kis szárazföldi úttal hamar

eljutottak a Rio-Negrohoz, amely már az Amazonaszba folyik. Úgy

szállították át a csónakokat. De a Rio-Negron fölfelé menve elérték a

Cassiquiare folyót, amely már nem más, mint a kettévált Orinoco egyik

ága, amely tekintélyes víztömeget zúdít a Rio-Negroba. Visszafelé tehát

megszakítatlan vízi úton jutottak a Rio Negroból az Orinoco alsóbb

szakaszába, amivel a csodálatos kettéágazás, bifurkáció kétségtelen

bizonyossággá lett. Ennek az utazásnak legszebb eredménye azonban az a

gyönyörű, örökbecsü jellemzés, amelyet Humboldt a délamerikai

folyamóriásról, az őserdőről és a lyanók füves, bozótos síkságairól

adott.

1801 novemberében Cubába hajóztak, de néhány hónapi tanulmányozás után

megint csak visszatértek Délamerikába. A Magdalena folyón fölfelé

hajózva az Andok fenséges világába kerültek. Bogotában elérték az első

magas paramot, egyikét ezeknek az örök tavaszban pompázó magas

síkságoknak, amelyek körül a déliebbek egy nagyszerü művelődésnek, az

Inkák kultúrájának voltak szülőhazái.

Bogotából a Kordillerákon keresztül jutottak Quitóba, a vulkánok közé, s

itt hosszabb időt töltöttek. Általában utazásaikat bizonyos nyugodtság,

bizonyos lassúság jellemzi, amit a ma oly rikordokra törekvő, gyors

utazóink elé mintaképül kellene állítani. Ma a legtöbb tanulmányút

keresztül rohan a tanulmányozott vidéken s nem az alaposságot, hanem a

kilométerszámot szeretik célul tűzni, mondhatatlan kárára a tudománynak.

1802 június 23.-án másztak föl a Chimborazora, 5761 m.-ig tehát nem

érték el a csúcsát, de a hegymászás a remek észleletek miatt világhírű s

a tudományok történetének egyik legfontosabb eseménye. Ezután a magas

medencéken keresztül behatoltak megint az Amazonasz síkjára, ahol az

Andesek meredek lejtőit gyönyörü khinafa-erdők koszorúzzák. Milyen

gyönyör lehetett ebben a csodálatos növényvilágban a botanikus

Bonplandnak fölfedezni a délamerikai hegyi növényvilág csodáit! De újra

vissza a hegyekbe! Megint keresztülmentek a Kordillerákon Limába, ahol a

Mercurius bolygónak a Nap korongja előtt való átvonulását is észlelték.

Callaoban elérték a tengerpartot s először pillantották meg a

Csendes-oceánt. Fontos parti tanulmányok következtek ezután, majd

Callaoból Guayaquilba s onnan Mexico csendes-oceáni kikötőjébe,

Acapulcoba értek 1803 március 23.-án. Majdnem egy egész évet töltöttek

ebben a rendkívül érdekes országban, különösen fővárosában, Mexicoban.

Mennyi mindenre kiterjedt itt a figyelmük! A sivatag-jelenségek, a

hőmérséklet csökkenése fölfelé, ennek megfelelően a növényzet változása,

a vulkánosság, például a Jorullo keletkezése, aztán a történelmi

emlékek, a népek, az új berendezkedések: igazi geografus

széleslátókörüséggel egyesűlnek mind egyetlen remek képben, amelynek

minden egyes vonását okadatolni is törekesznek, ha nem is mindig

sikerrel.

Veracruzban, az atlanti kikötőben búcsúztak el Mexicotól, aztán

Havannában fordúltak meg, majd Philadelphiában és Washingtonban s végül

1804 július havában elhagyták Amerikát s szerencsésen visszaérkeztek

Bordeauxba.

Micsoda tömege az észleleteknek és a gyüjteményeknek! Micsoda

mérhetetlen kincs az emberiség és a tudomány számára!

Alig érkezett haza Humboldt, már megint útra készült. 1805 tavaszán

Itáliában meglátogatta bátyját s egyszersmind Gay-Lussac-kal

tanulmányútat tett a Vesuviora. Aztán Berlinbe utazott, onnan pedig

Párisba (1808) s végre szobai munkához láthatott, hogy eredményeit

földolgozza. 1808-tól 1827-ig dolgozott nagy művén, a maga nemében

egyetlen, óriási alkotásán. Csak Párisban találhatta meg a technikai és

tudományos segédeszközöket óriási munkájának kiadásához. Gyönyörűen

illusztrált, remekül megírt, művészien kiállított útleírást akart adni s

ebbe beleölte egész vagyonát. Harminc kötet, részben nagy 4°, részben

folio kötetek jelentek meg, de sajnos, a vagyon elfogyott s a túlnagyra

terjedt munka nem fejeződött be. Így is csodálatos, amit alkotott.

Minden idők mintaképe lett ez a nagyszerü munka, amelynek ritka

példányait csak elvétve lehet látni, nagyobb könyvtárakban. A közönség

kezébe összevont, népszerü alakban írt leírások kerültek, leginkább

német nyelven. Ennek a fő-művének címe: Voyage aux régions équinoxiales

du Nouveau Continent fait en 1799, 1800, 1801, 1802, 1803 et 1804 par

Alexandre de Humboldt et Aimé Bonpland, rédigé par Alexandre de

Humboldt. Paris 1827.

Mialatt ez a gyönyörü munka készült, azalatt sem volt egészen nyugodt,

mert 1814-ben Angliában volt a porosz király kiséretében, 1818-ban az

aacheni, majd a veronai kongresszuson vett részt s elkisérte a királyt

Itáliába.

Szüksége is volt arra, hogy a királlyal jó, bizalmas viszonyba kerüljön,

mert vagyona rohamosan fogyott, amint művének kötetei egymás után

megjelentek.

Könyvének kiadásához az állami támogatást nem vette igénybe, de most

reászorult önmaga. Sajnos! Vége volt a függetlenségnek, vége a

szabadságnak. Kénytelen volt kötelességeket magára vállalni, hogy kellő

fizetést nyerhessen, amelyből fejlett igényeinek megfelelően élhetett.

Párist is el kellett hagynia, pedig de szerette! Hisz még német

biográfusai is elismerik, hogy jobban szeretett és szebben tudott írni

francia nyelven, mint németül. Stílusa, egész gondolkozása, izlése

sokkal jobban megfelelt a franciának, mint a németnek.

Bár eleinte nagyon érezte a megváltozott viszonyok nyomasztó voltát,

rugalmas szelleme megtalálta a módját, hogy itt se legyen hűtlen

eszményeihez. Rendkívül ügyesen viselkedett az udvarnál, mint porosz

királyi kamarás, nagyon megszerettette magát és igen nagy szabadságot

élvezett. Nemcsak buvárlatait tudta ennek következtében folytatni, hanem

minden módon, a legnagyobb önzetlenséggel támogatta a tudományt igen

nagy befolyásával.

Udvari összeköttetései révén sikerült neki nagy útat tenni az akkor még

annyira ismeretlen Keletre is. 1827-ben Kankrin gróf, az orosz

pénzügyminiszter Humboldt véleményét kérte a platina használhatósága

iránt s levelében megjegyzi, hogy az Ural hegységben sok érdekes

tanulmányozni való volna. Humboldt igen kimerítő, tudományos alaposságu

választ adott, a platinát nem ajánlotta pénzverésre bizonytalan értéke

miatt, aztán megjegyzi, hogy nagyon szeretné látni az Uralt, az

Ararátot, sőt a Bajkál-tó környékét is. Rögtön megjött rá a válasz, hogy

a cár nagyon szeretné, ha Humboldt tanulmányútat tenne Oroszországban.

1829-ben el is indult. Fényes fogadtatásban és ellátásban részesült.

Valóságos kéjutazás volt ez az amerikaihoz képest. Az Uralon keresztül,

Tobolszkon át Dzsungária hegyvidékéhez jutottak, megnézték az Altái

hegység bányáit, aztán a kirgiz-pusztákon keresztül a Kaspi-tóhoz

jutottak s onnan Tulán át tértek vissza St.-Petersburgba.

Humboldt már ekkor hatvan éves volt. Ősz hajjal, de rugalmas, fiatalos

erővel és kedéllyel tette meg ezt a nevezetes útját, amely hatalmas

mértékben tágította látókörét, de nem jutott el olyan tájakra, amelyeken

Ázsia geográfiájának igazi vezérvonalait megismerhette volna. Egész

Richthofenig kellett erre a tudománynak várnia.

Ez volt az utolsó nagyobb utazása. Ezentúl csak kisebb útakat tett,

inkább politikai küldetésekben. Berlint azonban valóságos tudományos

centrummá tette. Az akadémikus tudománynak, úgy, mint a tudomány

népszerűsítésének. Előadásai formai és tartalmi tekintetben örök becsűek

s olyan óriási hatással voltak, hogy Németország azóta a földrajz terén

vezetőszerepet játszik, ha nem is a fölfedezések és tudományos

tanulmányútak terén; mert ebben az angolok előtte járnak, de az elméleti

tudomány tekintetében igenis. Hisz a geográfia, mint filozofikus

összefoglalása a Földről szóló ismereteinknek, nagyon is a német

gondolkozásmódhoz illő tudomány.

Hatvanadik évén túl fogott hozzá legnagyobb becsü, legértékesebb

alkotásához, a „Kosmos“ megírásáhaz. Sajnos, nem fejezhette be, de amit

adott, az minden tekintetben bámulatos. Gyönyörü egyszerüséggel,

pontossággal, szinte művészi formában foglalja össze mindazt, amit a

Földről akkor tudtak. Két első kötete bevezető rész. Ez talán a

legértékesebb, örökbecsü remek, amit Humboldt ránk hagyott. A másik két

kötet a megjelent négy közül a főrésznek körülbelül csak fele, de

szintén megbecsülhetetlen értékü összefoglalás, amely módszere és

tudományos kritikája miatt örök időkre mintaszerü marad. Tudományunk

persze messze túlszárnyalta ma már az itt lerakott eredményeket, de

módszere ma is vezérfonala minden igazi tudományos geográfiai leírásnak.

*

1859 május hó 6.-án, tehát kilencven éves korában hunyt el. Hosszu élete

valóságos korszakot jelent. Talán nem annyira alkotó szelleme, nem

annyira tudományos eredményei, mint inkább kortársaira és utódaira való

óriási hatása teszi őt a tudományok történetének egyik leghatalmasabb

alakjává.

Nincs meg benne az alkotó zsenik, a Newtonok, Galileik és Bólyaiak

lángelméje, de nagy elme, amely rendkívüli szorgalommal, lelkesedéssel

párosulva igazán többet használt a tudománynak, mint annyi sok

föllobbanó és gyorsan kialvó lángelme. Egyéni jelleme szintén nem olyan,

amilyen a korszakalkotó lángelméket szokta jellemezni. Igazi udvaronc,

sima, kedves, nyájas és kissé szatirikus, aki nagyon tud dicsérni s

itt-ott hizelegni, ha kell. De át lehet látni rajta. Kis hiúságán kívül

igazán mindig a tudományának akar használni. Miért ne legyen olyan,

amilyen modorral a leghatalmasabbak kegyét a tudomány számára meg tudja

nyerni? Miért legyen szögletes, érdes, kellemetlen? Hogy majdan életírói

ezt mint különös jellemvonását és érdekességét megénekeljék? Talán kis

jellemgyöngeségnek látszik, de az ő óriási széleslátókörüsége, minden

tudományos törekvés iránt tanusított rendkívüli lelkesedése

következtében hajlandó vagyok hinni, hogy ő ezt tudatosan tette, mint

áldozatot a tudomány oltárára. Nézzétek meg a szenvedélyes archeológust,

milyen sima, milyen édes, amikor a szerencsés lelet laikus

tulajdonosától kihizelgi a kőkorszakbeli bögrét s aztán viszi végtelen

örömmel a nemzet közkincsei közé, a múzeumba. Ugyan miért örül? Neki van

haszna belőle? A fizetése egy fillérrel sem emelkedik, a dicsősége? Az

csak csorbát szenved majd a későbbi életírók szemében. De a bögre

megmentetett a nemzet, a tudomány, az emberiség számára! S az

archeológus olyan boldog! – Humboldt egész vagyonát föláldozta a

tudományért, aztán, amikor már királyi fizetésből élt, ezt a fizetését

is lehetőleg tudományra fordította, magától tagadva meg, fiatalokat

segített. Agglegény volt végig, mértékletes, bölcs és higgadt, csak a

tudomány hozta igazi lelkesedésbe, a többi mind, mind csak eszköz neki!

Lángelmék! Válasszátok meg az ő életmódját mintául, sokkal-sokkal többet

használhattok az emberiségnek, mintha letüntök, mint fényesen

fölvillanó, hulló csillagok!

Freiesleben, az ő egyik legjobb barátja így jellemzi: „Végtelenül

jóindulatu, jóakaró és jóltevő, előzékeny önzetlenül; melegen érez a

barátság és a természet iránt; egész lénye csupa igénytelenség,

egyszerüség és nyiltság; eleven és érdekes közlékenység; derült,

humoros, néha kissé gúnyos kedélyesség. Ezek a tulajdonságok, amelyek

későbbi éveiben nagy segítségére voltak, hogy az őt körülvevő vad és

durva embereket valósággal megszelidítse s magához édesgesse, a

civilizált világban pedig csodálatot és együttérzést keltsen – ezek a

tulajdonságok már a freibergi iskolában általánosan szeretetté és

nagyrabecsültté tették őt. Mindenkinek jót akart s minden körülmények

közt kellemessé és hasznossá tudta magát tenni; csak az embertelen

durvaság, mindennemü indulatosság, igazságtalanság és nyerseség tudta

kihozni a sodrából, valamint a szentimentálizmus, amit ő „kásás

kedély“-nek (Breiigkeit des Gemüths) nevezett, meg a pedanteria tették

türelmetlenné.“

Jellemző reánézve, hogy Goethe elragadtatással nyilatkozik felőle, míg

Schiller meglehetősen kemény itéletet mond róla. Pedig sokat együtt

voltak Schiller házában. Sokkal, de sokkal többre becsülte a mi

Alexanderünk bátyját, Wilhelm Humboldtot. Ez azonban onnan származik,

hogy Schiller semmiképpen sem tudott egyetérteni a természetvizsgáló

kritikus gondolkozásával, aki minden poétikus eszmekalandozást számok és

adatok tömegével csapott agyon, de annál művészibb, annál nagyszerűbb

művészettel tudta leszögezni az igazságot, csoportosítani az adatokat

egyetlen egységes képpé, ami a geografus igazi feladata. Örök időkre

atyamestere lett a geografiának s példaképe az igazi, tökéletességre

törekvő s mégis produktivus természetvizsgálónak!

_Cholnoky Jenő dr._

Honterus.

A magasztos emlékeknek milyen kimeríthetetlen kincsét foglalja magában

ez a név! Hiszen Erdély művelt szász lakossága neki köszönheti mai

kultúrájának létalapját s ezzel egész Erdély műveltségének egyik

legszilárdabb alapkövét!

Ő volt az, aki bevezette Erdélybe a művelődés terjesztésének

leghatalmasabb eszközét, a könyvnyomtatást; akinek hatalmas elméje

diadalra segítette a reformáció eszméit a szászság körében s aki ezzel,

a reformáció elterjedésével, illetve meghonosításával a szászok mai

erkölcsi életrendjét mintegy megalapozta; olyan morális tisztaságot vitt

bele ennek a nemzetiségnek az életébe, amely egy nemzet fennállását és

előhaladását is bátran biztosíthatná.

Neki köszönheti Erdély az iskoláztatás újjászervezését, amelyet ő az

újjá született klasszikus műveltségre, irodalomra alapított. Ő hordta

össze először a tudományos alapanyagot a szászok részére irandó egységes

törvénykönyv létesítéséhez.

A szónak és tollnak egyformán embere ő. Úttörőként szerepel a művészetek

és tudományok nem egy ágában. Tudásának egyetemességénél fogva minden

kortársát túlszárnyalja az új idők apostola s a renaissance Erdélyben

elválaszthatatlanúl egybeforr az ő hatalmas géniuszának egyéniségével.

És mégis, milyen keveset tudunk életéről! Nagy részét ennek a

csodálatosan gyümölcsöző életnek sűrü homály fedi. Már a neve, Honter,

vagy latinosan Honterus, ahogy magát az 1530-ban a csillagászatról és

földrajzról írott könyvecskéjében nevezi, mondaszerü. Családjának igazi

neve állitólag „Gras“, amely névvel a 16. század első negyedében

Brassóban valóban találkozunk.

Honterus gazdag brassói tímárnak volt a fia s 1498-ban született

Brassóban, de születésének pontosabb dátuma hiányzik. Nevét a monda

szerint serdült ifju korában változtatta, annak az emlékére, hogy

egyszer, amikor a Tömös-patakban fürdött, veszedelembe került s csak úgy

menthette meg az életét, hogy egy bodzafa lecsüngő ágaiba kapaszkodott.

A bodzafát „Hontertstroch“-nak hívják szászul. De persze, hogy mi igaz

ebből, azt ma már nem lehet megmondani. Nagyon hiányosak fiatal korára s

a nagy férfiu szellemének fejlődésére, illetőleg ezt a fejlődést

előmozdító tényezőkre vonatkozó értesüléseink. Tág tere nyílik itt a

képzeletnek, amint a rendelkezésünkre álló hiányos adatokból

rekonstruálni igyekezik azokat az életviszonyokat, amelyeknek hatása,

benyomásai a gyermek, majd az ifju lelkét arra a magaslatra emelték,

amelyre csodálattal tekinthetnek a sokkal műveltebb utókor gyermekei is.

Ő maga, az igazi nagyok szerénységével, nem gondoskodott arról, sőt nem

is törődött azzal, hogy az utókor tudomást szerezzen személyes

élményeiről, életviszonyairól.

A szülői háznak, különösen édesanyjának, Honnes Dorotheának befolyása a

lehető legjobb, a legnemesebben erkölcsös lehetett, mert hisz a nemes

egyszerüség, őszinte vallásosság az akkori szász polgári családokat oly

igen erősen jellemezte s amelyről elég elismeréssel nem is

nyilatkozhatunk. Csak nemesen erkölcsös család talajában fakadhat igazi

nagy lelkek igazi nagy erkölcse!

Ifjukori életviszonyai, ifju lelkének fejlődése sokkal inkább

hasonlítanak nagy kortársának, Melanchtonnak a sorsához, fejlődéséhez,

mint Lutheréhez. Nem zord légkör és szigoru fegyelem környezte őt,

miként a nagy reformátort, hanem az aggódó, féltő szülői gondoskodás és

a szász család jótékonyan védelmező polgári jóléte. Igy egész belső

lényének kifejlődése is lassu, harmónikus s miként Melanchtont, úgy őt

is ez a lassu, fokozatos fejlődés vezette a reformáció útjaira,

ellentétben Lutherrel, annak tövises, veszedelmes életpályájával,

amelyen ez rideg magányosságban, szomoru egyedüllétben haladt végig.

Szülővárosában, a városi iskolában részesült az első oktatásban,

amelyet, mint annak a kornak egész iskola- és nevelésügyét a

tartalmatlan, szellemtelen gépiesség, a forma s nem a lényeg fontossága

jellemzett.

Szülei elég gazdagok voltak ahhoz, hogy mindent megszerezzenek a

nagytehetségü ifju sokoldalu fejlődésének előmozdítására. Igy már

serdülő ifjukorában útrakelt Wien felé, keresztül utazva a nagy

parasztlázadás következtében még nagyrészt romokban füstölgő magyar

hazán. Itt a császárvárosban 1515-ben „Joannes Coriarii de Corona“ néven

a művészeti fakultásra iratkozott be. A baccalaureus fokozatot 1522-ben

megadták egy „Joannes Holer ex Corone“ nevü egyénnek, aki alatt

valószinüleg Honterust kell értenünk, mert a Hontert (bodzát) ott

Wienben Hollernak nevezik.

1525 januárius 2.-án ugyanaz a Joannes Holer Coronensis hat más társával

egyetemben a művészeti fakultáson tanitói vizsgálatra jelentkezett s

ugyanez év februárius 5.-én mind a hét jelölt elnyerte a tanitói

képesítést; így tehát Honterus nagyon korán lépett a gyakorlati tanítói

állásra.

Éppen addig tartott a bécsi egyetem virágkora, amidőn Honterus elnyerte

a magister vagy mester tisztét. Akkor még a bécsi egyetemen az újjá

született tudomány kitünő talajra talált s kitünő képviselői itt a

cselekvés tágas terére leltek. A legújabb kor eszméinek zászlóvivőivel

is találkozunk itt s Honterus hozzájuk csatlakozott, barátjuk és

tanítványuk lett.

Amikor azonban ez a szellem a katolikus egyházi visszahatás befolyása

alá kerűlt s hívei vagy hallgatni voltak kénytelenek, vagy tűzzel-vassal

kezdték őket pusztítani, akkor kezdetét vette a tétlenség, amelyet

feltartóztathatatlanúl követett a hanyatlás, a visszaesés. Ettől kezdve

Honterusnak nem volt keresnivalója Wienben. Elmenekült a szellemi

tespedés, meg a komoly veszedelmek elől. Kozmografiájának 1530-ban kelt

előszavában megemlékezik a sok nehézségről, amellyel meg kellett

küzdenie, meg a sok ide-oda való bolyongásról, amelyben távol a szülői

háztól, része volt; megemlékezik a súlyos szenvedésekről, amelyeknek

nyomasztó emlékétől a feledés segítségével akar szabadulni. Azt azonban

nem vagyunk képesek határozottan megállapítani, hogy milyen

szenvedésekre, milyen bolyongásokra céloz. A valóságot homályba borító

sötét fátyol fellebbentése nincs hatalmunkban.

Az a homály, ami életének történetét elfedte, csak 32. életévének

betöltésével kezd oszlani. 1530-ban nehány hétig Krakówban látjuk

Honterust, a magistert, aki itt sűrün látogatta a tudományos

előadásokat, sőt maga is előadásokat tartott a latin nyelvtanból. Itt

jelentek meg első művei is. Irodalmi működésének előjele és a klasszikus

tudományok iránt való hajlandóságának élő bizonyítéka első könyve, latin

nyelvtana. Ennek egyik későbbi, mindenesetre erősen átdolgozott kiadása

a brassói Honterus-gimnázium könyvtárának egyik kincse. Tiszta nyomásu,

fatáblával ellátott kis kötet, amelynek első része kimerítő alaktan,

második része röviden fogott, versekben írt mondattan, amit azonban

inkább költészettannak nevezhetnénk. Ezt a kis nyelvtan-könyvet sokan

használták, értékét nagyra becsülték s két év múlva, tehát 1532-ben új

kiadást ért.

Sokkal nagyobb jelentőségü második munkája, a Kozmografia, amely

Scharfenberg Mátyás kiadásában jelent meg Krakówban s amelyet nagyon

szeretett erdélyi honfitársainak ajánlott. Ez az ajánlás a könyv elején

fájdalmas, bús üdvözlete szülőföldjének, amelyet már 15 esztendeje nem

látott viszont.

A Kozmografia első kiadását latin nyelven, prózában írta meg. Két évvel

később Baselben újra kiadta ezt a művét, de akkor már latin

hexameterekre dolgozta át. Még azután Zürichben és Brassóban is ért új

kiadást ez a nevezetes mű.

Az akkori idők geografiáinak mintájára, de sok tekintetben magasan

kiemelkedő nivón készült. Végigvezeti olvasóját az akkor ismert egész

világon s nagy súlyt helyez a történelmileg emlékezetes helyekre és azok

nevezetességeire. A könyv egyik lelkes olvasó barátja azt írja róla,

hogy Plinius egész történetírói nagysága és Arisztotelesz bölcsessége

nyilatkozik meg ebben a műben. Eleven képekben jelenik meg előttünk az

egész ismert világ s még kitünőbbé teszik a leírásokat a mellékelt

térképek, amelyeknek egyike-másika valóságosan csodálatos.

Ezzel a tankönyvvel Honterus olyan tankönyvet adott az ifjuság kezébe,

amely évtizedeken át egyedűl nyujtotta a tanuló ifjuságnak a földrajzi

ismereteket s így valóban nagy hiányt pótolt s hatásában rendkívül

áldásos volt.

Hogy ez a mű a maga korában messze kimagasló volt, azt a külföld ismerte

el elsősorban, mert hisz egy német geografus úgy ír róla, hogy ez a

könyv méltó, illetve érdemes arra, hogy az ifjuság éjjel, nappal

tanúlmányozza. Kortársainak felfogásait messze túlszárnyaló geografus

lángelméjét tanusítja az, hogy felismerte Erdély medence-voltát, amit

még sokkal későbbi, sőt egészen újkori földrajzi művek sem értettek meg

s még iskolai tankönyveink is mindig erdélyi felföldnek tanították, nem

is oly régen, azt a szép medencét, amit Honterus térképei olyan

világosan, olyan csodálatosan helyes érzékkel feltüntetnek.

Természetes, hogy mint valamennyi kortársa, Honterus is még a

geocentrumos világnézet híve, mert Corpernicus, Kepler, Galilei mindent

átalakító nagy fölfedezései és eszméi akkor még ismeretlenek voltak.

Általában az egész könyv még a ptolemaioszi tanokra támaszkodik.

Különben a földrajz tudománya Amerika fölfedezése óta új és gazdag

anyagot, táplálékot nyert s már Honterus írásaiban is találkozunk egy

helyt Amerika nevével.

Honterus mind a két, most említett művében jelét adja sajátságos, önálló

tehetségének s eredeti teremtő képessége már ezekből is kitünik. De még

ekkor nem érezte magát eléggé érettnek arra, hogy népének hasznára,

szolgálatára lehessen.

Krakówból Baselbe utazott, ahol a humanizmus eszméi termékeny talajra

találtak a zsarnoki önkénytől elnyomott városban. Honterus életírói azt

hiszik, hogy útja ekkor Wittenbergen át vezette, ahol 1530 nyarán

Lutherrel és Melanchtonnal ismerkedett meg. De ekkor ők nem voltak

Wittenbergben, mert ez volt az augsburgi gyűlés éve. Itt élt akkor

Melanchton kételyek és szorongó félelem közepette, míg Luther Koburg

várában időzött.

Honterus útja Koburg és Augsburg között vezetett Svájcba. Ez a két város

már elfogadta az új tanokat, Svájc pedig készenlétben állott, hogy

kardját az új eszmék érdekében kivonja. Micsoda utazás! Micsoda óriási

áradata a hatalmas benyomásoknak, amelyek ezen a fogékony lelken végig

viharzottak! Az emberiség oly gazdagon változatos története ritkán mutat

föl ilyen nagyszerü eseményeket s lehetséges-e abban kételkednünk, hogy

ezeknek a nagysága Honterust is elragadta, föllelkesítette?

Baselben a könyv- és térképnyomtatás művészetével foglalkozott. Akkor az

még művészet számba mehetett. Valószinüleg Frobenius, a híres

könyvnyomdász volt a tanító mestere s ő láthatta el Honterust a

könyvnyomtatáshoz szükséges eszközökkel és betükkel. Ezeket hozta haza

Honterus hosszu útjáról, mint legszebb ajándékait.

Baseli tartózkodásának legpompásabb gyümölcse volt Erdélynek az a

térképe, amelyet 1532-ben adott ki s amelyet Nagyszeben tiszteletreméltó

tanácsának ajánlva, népének ajándékozott. Ezzel Honterus egyszerre az

ország első geografusává és térképrajzolójává emelkedett s ebben a

tekintetben a külföldön is alig akad méltó kortársa. Az ő alkotásából

táplálkoztak a későbbi évtizedek összes enemü alkotásai.

A térkép maga természetesen eltolódott, az akkori földképek

vetület-módjának alkalmazása miatt, amely még a torzulástól nem tudta

kellő törvényszerüséggel mentesíteni a nagyobb, átnézetes térképeket s a

részletes térképek, amelyek a legfőbb pontok helyzetét ilyen áttekintő

térképekről vették, az áttekintő térképek délköreinek és párhuzamos

köreinek ferde metszését belevitték a térképekbe is. Ekkor még nem volt

ismeretes Mercator módszere, amely minden részletében helyesen tájékozva

rajzolta a nagy földrészeket ábrázoló térképeket. Csak nehány évtized

múlva jutottak ezek a javitások érvényre. Éppen ezért Honterus térképén

a főfolyók, az Olt, Maros és a két Küküllő nagyjából déli irányban

folynak s ebből kifolyólag Brassó látszólag sokkal északabbra fekszik,

mint Nagyszeben és Szászváros, míg Beszterce egészen Erdély északnyugati

sarkába került. Ez a látszólagos torzulás azonban nem onnan származik,

mintha csakugyan ilyen tévesen ismerték volna az egyes helyek földrajzi

szélességeit, hanem onnan, hogy a főhelyek oly térképekről másoltattak

át, amelyeken a meridiánusok nem párhuzamosak a térkép jobb és bal

szélével, hanem ferdén vannak kihúzva. Az északi irányt tehát ezen a

térképen nem a térkép jobb és bal széle fejezi ki, mint ahogy azt ma

kisebb térképeken megszoktuk, hanem a ferde meridiánusok, amelyeket

azonban ebben az időben nem szoktak megrajzolni.

Meglep azonban a térkép sok pontos és megbízható adatával és találó

külső jelzéseivel, amelyekkel az egyes dolgokat kitüntette.

A bástyadíszes Brassó a Cenk alatt; Törcsvár meredek sziklákon; a

vártemplomos helységek; a hegycsúcsokkal koszorúzott városok, mint

Nagyszeben, Beszterce, Medgyes, Segesvár: mind könnyen fölismerhetők

rajta. Szülővárosa alá odaírta saját kézjegyzését: J. H. C., ami a

Joannes Honterus Coronensis nevet jelenti.

Ez a térkép annyira személyes jellegü és vonatkozásu, hogy szinte

megható emléke a szerző hazájára való visszaemlékezésének. Alaposan

kellett az országot ismernie, sokat kellett azt ifju korában, nyílt

szemmel, helyes itélőképességgel bebolyongania s lelkébe, szívébe

egészen felölelnie, befogadnia, hogy ilyen hű képet tudott róla

nyujtani. Ezen a téren egyetlen egy elődje sem volt, teljesen a saját

ismereteire és művészi kézügyességére volt utalva.

Nemsokára újra viszontláthatta azt a földet, amelyet térképén annyi

szeretettel állít elénk. A brassói tanács a közérdekre irányuló bölcs

gondoskodásával visszahívta városának hű fiát, a hírneves tudóst, aki

tetteivel már számos bizonyítékát adta annak az óhajtásának, hogy

népének szolgálatára legyen. Honterus készségesen engedett a hívásnak. A

világtörténelem nagy eseményeinek javát élte át ő külföldi tartózkodása

alatt s egész belső lényével, lelkével részt vett azokban.

Mint Luthernek tökéletesen meggyőződött híve jött 1533-ban Kassán,

Nagyváradon át Brassóba vissza. Micsoda hatással lehetett a hazatérő

férfiura a rég nem látott szülőváros, olyan hosszu távollét után!

Bármennyi vihar tombolt a város fölött, bármily komoran hirdették a

magas várfalak, az új bástyák, a megmélyitett árkok a lefolyt háboruk

veszedelmeit a fiatal békének ezekben a napjaiban s bármennyit

foglalkoztak még ekkor az elmék a fenyegető háboruval s a védelem

eszközeivel, a közelmúlt mégis a béke nem egy nemes művét tudta

fölmutatni.

Honterus maga is két pompás ajándékot hozott népének, amely őt meleg

szeretettel, örvendő lelkesedéssel fogadta. Ez a két ajándék az új,

humanisztikus műveltség és az új vallás volt.

Az otthon töltött első évtized gyümölcse a magába vonult tudós életének

a munkája. Csak tíz év mulva lépett föl nyíltan, mint reformátor. Addig

buzgón dolgozott az új valláserkölcsi élet alaptételeinek a

megállapításán. Az első években nem igen lehetett észrevenni olyan

tervét, vagy szándékát, mintha a község külső életében valami lényeges

ujítást akart volna létrehozni. 1542-ig egyetlenegy művében sem

bolygatta ezeket a kérdéseket. Csak Augustin-jának előszavában célzott

világosan arra az álláspontra, amelyet elfoglalt s gondolkozásmódja

ebben az előszóban világosodik meg előttünk, mintegy előre jelentve az

átmenetet reformátori tevékenységében.

Hogy polgártársaira nagy befolyása volt, az kétségtelen. De a cselekvés

terére még nem lépett.

Bátran elmondhatjuk, hogy Honterust az események nevelték s igazi

nagysága abban áll, hogy ő is méltó volt ezekhez az eseményekhez, amikor

az idők beteljesedtek s a körülmények kiváló embereket kivántak a nagy

célok megvalósításához. Azt a nagyszerü fegyvert, amelyet Luther nagy

szellemi harcához Melanchtontól nyert, t. i. az új, a humanisztikus

tudást, műveltséget, neki magának kellett megszereznie.

Ő tudta, hogy a humanisztikus műveltség elengedhetetlenül szükséges a

reformáció diadalra juttatásához és hogy micsoda veszedelem fenyeget

minden olyan vallási mozgalmat, amely nem lép szövetségre alapos,

haladásra, fejlődésre képes művelődéssel. Hogy munkássága eredményes

lehessen, annak első föltétele volt könyvnyomdája. Saját csodálatos,

temérdek tudásán és értékes könyvtárán kívül magával hozta még a

könyvnyomtatás értékes eszközeit, sőt nehány segítőtárs is jött vele

Németországból. Igy aztán anélkül, hogy valami nyilvános hivatalt

vállalt volna, egészen új életnek a megteremtője lett.

Özvegy édesanyjának házában – úgy mondja a szájhagyomány – a

művelődésnek csakhamar új gócpontja támadt, amelynek fénye nemsokára az

összes szász megyékbe behatolva, azokat valósággal beragyogta. Az akkori

világnézetnek s a nagy, klasszikus irodalomnak, amely még csak alig egy

század óta szabadult ki a kolostorok féltve őrzött könyvtáraiból s amely

az ifjut külföldi útján annyira lelkesítette, új állandó otthont

teremtett itt s az ókor újonnan fölfedezett szépségeit és bölcsességét

mesteri kézzel tudta egyesíteni az újjá született tudomány frissen

meginduló szellemével. Az ő korát jellemző s a mai civilizáció

kifejlődését oly rohamosan előmozdító két szellemi tényező: az ókori

irodalom újjászületése és a középkori vallási lenyügözöttség alól való

fölszabadulás a szászok részére ebben az egy emberben egyesült és

testesült meg.

Honterus irodalmi és könyvnyomtatói működésének mintegy tetőpontja,

koronája az a latin nyelvtan, amely 1535-ben jelent meg s amelyet nehány

év múlva görög nyelvtan követett. Ezekhez csatlakoznak még: az Augustin

nehány válogatott része, lélektani, illetve logikai tankönyvek,

természetesen Arisztotelesz nyomán, szónoklattan Cicero és Quintilianus

nyomán, görög és latin szállóigék magvarázatos gyűjteménye, Hesiodosz,

Arisztotelesz, Platon művei, később Terentius vígjátékai, Justinianus

törvénykönyvének, a Pandectának kivonata, amelyet öt évvel később

(1541-ben) olyan kézikönyv egészített ki, amely a polgári jogokat

tartalmazza a szász városok és székek részére, a hatósági szervezethez

alkalmazva.

Ez Honterusnak megint olyan műve volt, amelyben az idegen szellem

munkájának elért eredményeit saját népének szükségleteivel és

érzésvilágával mesterien összhangba hozta s így a római jogra

támaszkodva, újjá teremtette a szász jogtudományt. Méltóképpen

csatlakozik ezekhez „A földrajz alapvonalai“ címü munkájának új kiadása,

amelyet 16 térképpel látott el. Ezeket a térképeket sajátkezüleg

metszette fába 1542-ben.

Nem célunk és nem föladatunk az itt, hogy most beható vizsgálat alá

vegyük műveit, jóllehet, egy ilyen alapos bepillantás ezeknek az időknek

gondolkozásmódját, a tanítás és nevelés ügyét, úgyszintén a kor

életmódját a késő utókor előtt a lehető legtöbb oldalról, sokszor

meglepő tisztasággal világítaná meg. Egy azonban anélkül is világosan

kitünik Honterus munkáiból, az t. i., hogy hogyan háritotta el Honterus

a művelődésnek egyik nagyon is súlyos akadályát népének haladó útjából.

Honterusnak egyik kortársa és jó barátja, Pesti Gáspár, aki a háboru

viharaiban a negyvenes évek elején ide, Brassóba vetődött és ott élt,

magasztalja Honterust, hogy eltávolított a tudomány és művelődés útjából

könyvnyomdájával és kiadott könyveivel olyan akadályt, amelyet

elháritani másként nem lehet, mert valódi tudományosságot szerezni

könyvek nélkül csaknem lehetetlen. Eddig azonban az erdélyiek ezekhez

nem juthattak hozzá, mert a könyvek rettenetesen drágák voltak. Igazán

csak nagyon gazdagok juthattak addig könyvekhez, hisz mindnyájan olyan

szegények voltunk!

Honterus saját költségén fölállított könyvnyomdája az első volt

Erdélyben. Amint ez megnyílt, íróink meg voltak kimélve a másolás

költségeitől és fáradságától s igazán eredményesen állhattak szellemi

művelődésünk szolgálatába. Az a, most már könnyen hozzáférhető latin és

görög nyelvtan egyszerre kulcsot adott az emberek kezébe az ókor

gyönyörü műveltségének megismeréséhez; az Égről és Földről írott saját

munkái a világ megismerését egyszerre mindenkinek lehetővé tették; a

római jog megismertetése egyszerre sokak előtt egészen megváltoztatták a

jogi gondolkozást: s mindez népének eddig szűk látókörét egyszerre

beláthatatlan határokig terjesztette. Valóban egy új eszmeáradat, az

élet tartalmasságának mérhetetlen teljessége kerítette jótékony

hatalmába a lelkeket. A mai olvasó is élénken elképzelheti, hogy hogyan

hathatott az előbbi idők szellemi sivársága után az akkori lelkekre

Hellasz és Róma szállóigéinek oly szellemes és kiválóan érdekes

átültetése! Micsoda haladást jelent az, hogy a tanuló ifju, avagy a

számitó kereskedő tiszta térképen világosan látta a távoli országok,

messze fekvő városok, az odavezető utak képét.

Honterus munkásságának és buzgalmának eredménye a reformáció behozatala

és meghonosítása Erdélyben s az új iskolának megalapítása Brassóban,

amely protestáns szelleménél fogva ekkor még egyetlen volt az egész

országban. Hogy Honterus egész tudományos működése a protestantizmus

szellemével volt áthatva, azt mutatja ennek egész iránya, tartalma s

erről egy futó pillantás is meggyőzhet bennünket, amelyet arra az időre

visszavetünk. Mert abban az időben a nagy szellemek forrongó

tevékenysége okvetetlenűl túlcsapott a gáton s előretörő, megnyílt szemü

gondolkozása előtt nem tűrt semmi akadályt sem többé…

Hogy mikor mondta ki a mindent átalakító, véleménye szerint felszabadító

igéket, azt nem mondhatjuk biztosan, csak annyi bizonyos, hogy a görög

nyelvvel való buzgó foglalkozása és Augustinusának 1539-ben történt

kinyomatása az elégedetlenek részére, az eljövendő szellemi küzdelmek

tűzjelzése lehetett. A múlttal való szakítását akkor pecsételte meg,

amikor 1542-ben „Az egyházi élet tervezete Brassó és az egész Barcaság

részére“ címü fogalmazványát nyílvánosságra hozta s egy évvel később

ugyanezt könyvalakban kiadta. Ezt a művét Melanchton is olyan

jelentékenynek tartotta, hogy saját előszavával ellátva, ugyanezt még

ugyanabban az évben Wittenbergben kiadta. Luther elragadtatással szólt

róla.

Hogy milyen hatása volt ennek a műnek, azt bizonyítja az a tény is, hogy

ugyanebben az évben, nem sokkal Mindszentek napja után, a város és vidék

képviselői összeültek, hogy az egyház átalakítása iránt határozzanak.

Honterus, aki az új iránynak, az egész mozgalomnak lelke volt, a város

lelkészévé lett. Mint ilyen dolgozta át a barcasági egyházi szabályzatot

az Erdély összes német lakossága részére szóló egyházi szabályzattá

1547-ben.

Honterus hazatérése óta Brassó iskolaügye jelentékenyen fejlődik s ezt a

fejlődést különösen előmozdították a Honterus könyvnyomdájából kikerülő

tankönyvek. A háboru zajában, nagy veszedelem idején vettek egy nagy

könyvgyüjteményt Németországban! A tanulók száma növekedett s

valószinüleg már 1542 előtt átalakítottak egy kolostort iskolává s

megszaporították a tanítók számát. Ehhez csatlakozott egy könyvtár

alapítása, amely mindenféle teológiai, orvosi, jogi és másféle, a

magasabb műveltség megszerzéséhez szükséges jó munkával szereltetett

föl. Mert ezt megkivánta az új világnézet, az új szellem, a

humanisztikus művelődés.

A brassói iskolaügy szervezete, annak újjáalakítása, különösen a

gimnázium új szervezete a „Kroner Schulordnung von Magister Johannes

Honterus“ címü munkában maradt fenn, amelyet a városi tanács 1543-ban

elfogadott és bevezetett. Ebben a szervezetben benne foglaltatott egy

leányiskola is, amint ezt egy 1544-ből fennmaradt városi számla is

tanusítja, amelyben említés történik egy Martinus nevü leányiskolai

tanítónak negyedévenként két forinttal való díjazásáról.

A gimnázium és leányiskola mai napig fönnállanak és őrzik Honterus

emlékét. Szobra ott áll a fekete templom mellett Brassóban s minden

iskolaév végén Honterus-ünnepélyt rendeznek az összes szász iskolák,

amelyben részt vesz azonban a város apraja-nagyja.

Valóban, rendkívüli szellemóriás lehetett az, aki ilyen óriási

tudományos és kulturális munkásságával egy egész kis nemzetet újjá

teremtett és új útra terelt. Igazán mondhatjuk, hogy nagy idők nagy

embere!

_Fink Ida._

Franklin Benjamin.

A tizenhatodik században két nagy tábor állott egymással szemben

Nagy-Britanniában. A hitujítás kérdése lázította föl a lelkeket. Emiatt

és ekörül mozgott minden. Ez forgatta föl a trónusok és a kunyhók

békességét.

Az egyik tábor az anglikánusoké volt: a katolikus színezetü nemzeti

egyház, a high church. A másikban Knox János tanítványai küzdöttek a

hitelvek egyszerüsítéséért, a tiszta, ó-keresztyén szellemhez való

visszatérésért. Knox hívei, a presbyteriánusok rövid uralom után

vereséget szenvedtek és számüzetésbe kellett menniök.

Buzgóságukat és hitükhöz való ragaszkodásukat semmi sem bizonyítja

ékesebben, mint az az elhatározásuk, amellyel búcsut mondottak

szülőföldjüknek és a kedves hazát föláldozták a még kedvesebb hitért.

Sok száz család vándorolt ki ekkor a győztes anglikánusok kitiltó

törvényei elől az új világrészbe: szegényen, elhagyottan, de büszke

öntudattal, tiszta erkölcsökkel, szorgalommal és szilárd hittel

fölfegyverkezve. Szembeszálltak a termeszet vadságával és az indiánus

őslakók furfangjával, hogy új hazát, új államot és új szellemi világot

teremtsenek. Ezek között az erős lelkü kivándorlók között volt egy

szerény gyertya-öntő, Franklin Jozsué, akinek 1706-ban született

tizenötödik fia: az emberi nemnek egyik büszkesége, Franklin Benjámin.

A halhatatlan Franklin mindössze egy évig járt iskolába. Atyja

szegénysége miatt nem taníttathatta tovább, csak egyéniségének nemes

példájával vezette és irányította.

Megismerte a fiu az iparosok műhelyeit, ahol rendre minden iparág

ügyességeit elsajátíthatta. Volt egy ideig atyja mellett gyertya-öntő

is, mígnem végre a betüszedő-mesterség mellett állapodott meg. Egy

darabig bátyja műhelyében, majd egy Keimer nevü könyvnyomtatónál

dolgozott. Rövid ideig Londonban tartózkodott, azután hazatért és önálló

nyomdát nyitott Philadelphiában. Szorgalmával, kitartásával és

szerénységével csakhamar meggazdagodott és jó hírnévre tett szert. Ő

gyártotta Amerikában az első papirospénzt, New-Yerseyben. Emellett még

mindig a legnagyobb egyszerüségben élt. Maga szállította haza taligáján

a nyomtatáshoz szükséges papirost és korán reggeltől késő estig

dolgozott. Pihenő óráiban is folyton olvasgatott és tanult. Saját

szorgalmával ismerte meg a modern és a klasszikus nyelveket.

Nyomdájában naptárt készített és hírlapot indított. Bonhomme Richard

álnév alatt szerkesztett naptára huszonöt éven át tanítómestere volt az

amerikai falusi népnek. És ami tapasztalást az értelem, gyakorlatiasság

és becsületes élet terén gyüjtött, azt a _Vagyonosság útja_ címü

könyvében adta át a nyilvánosságnak. Bölcs epigrammái csakhamar

közmondásokká váltak és ma is élnek a yankee nép ajkán.

Később papirgyárat alapított, hogy az angol papiros behozatalát

megszüntesse.

Volt gyáros, kereskedő és póstamester.

1730-ban megházasodott és ekkor már eléggé vagyonosnak vélte magát arra,

hogy a könyvnyomtatást munkásainak átengedve, a tudomány és a politika

terére lépjen.

A pennsylvaniai törvényhozó testület titkárává választotta. A kormányzó

bizalmas tanácsadóul kérte maga mellé. 1743-ban tudományos társaságot

alakít. Bölcsészeti elveket dolgoz ki és alapvető kisérleteivel

bevilágít az elektromosság titokzatos tanába. Mire a londoni tudományos

társaság aranyérmével tünteti ki.

Ebben az időtájban fejlődtek ki azok az ellentétek, amelyek az amerikai

gyarmatokat szembe állították az anya-állammal. Nehéz, küzdelmes és

válságos évek következtek az új haza népére. Bölcs közvetítőkre és

vezérekre volt szükség. Meg kellett próbálkozniok a békés megoldással.

És amikor ez lehetetlenné vált, – az önállóság rögös útjára kellett

lépniök. Békében és háboruban mindenütt a legelsők között találjuk most

is Franklint, aki hősiesen megvívta küzdelmét új állama szabadságáért és

megalapozta az Unio alkotmányát. Vagyonával támogatta az állam

pénztárát. Ő maga pedig követségbe indult, hogy megnyerje egész Európa

rokonszenvét, hogy hatalmas államokat szerezzen honfitársai küzdelméhez

szövetségesekül.

Eripuit caelo fulmen, sceptrumque tyrannis.

Villámot hárita el égből

S kormánypálcát zsarnoki kézből.

Ezzel a jellemző mondással kísérték sírjába gyászoló tisztelői 1790-ben.

Magyarországi izlés szerint bizonyára az a vonás a legmeglepőbb Franklin

karrierjében, hogy ő nyomdászinasból lett tudóssá és nagy államférfiuvá.

Uri osztályunk nehezen tudná megbocsátani Franklinnak azt a

szépséghibát, amely pályája kezdetéhez fűződik: a kezeihez tapadó

nyomdafesték szagát. Pedagógusaink pedig elszomorodva csóválják a

fejüket, hogy ugyan mi válhat az olyan ifjuból, aki csak egy évig jár

iskolába és még csak latin grammatikával sem élesíti eszének

veleszületett tompaságát.

Igy itélték volna meg Franklint, ha Magyarországon születik. És éppen ez

a fonák itélet az oka annak, hogy nálunk Franklinok ma sem születhetnek.

Még száz esztendőre van szükségünk, hogy a slöjd útján megtanuljuk azt,

miszerint a kéz ügyessége az életrevalóság első kelléke. De még ki tudja

hány száz esztendő telik el addig, amíg a magyar fiu azt is megtanulja,

hogy a kézi munka még akkor sem szégyen, ha kezeinket bemocskolja, még

akkor sem, ha utcát söprünk, vagy kapálunk.

A XVIII. század elején még New-Yorkban nem volt könyvnyomda. Angliából

hozatták a könyveket, a naptárt és a hírlapokat. 1723 szeptemberében

jött ide Franklin, mint betüszedő. Mivel munkát nem talált,

Philadelphiába ment, ahova egy halászbárkán nagy nélkülözések közt,

zsebében egy tallér és egy shilling vagyonnal érkezett meg. Itt öt év

alatt annyi pénzt szerzett, hogy maga nyithatott nyomdát. Megtanulta a

betüöntést is. Pontosságával és lelkiismeretes, izléses munkájával

kivívta az elsőséget és több állam bankjegyek nyomtatásával is megbízta.

A vagyonosodás nem tette őt önzővé. Sőt gondoskodott arról, hogy a

könyvnyomtatás iparával mások is boldoguljanak. Ügyes munkásokat

képzett, akiket aztán más városokba küldött nyomdát alapítani. Hat évig

társuk maradt és a fölszerelésért, amit nekik nyujtott, – a haszon

egyharmadát tartotta meg. Igy lett a megteremtője Amerika nyomtató

iparának és egyuttal irodalmának is.

Naptára 10.000 példányban kelt el évente és pedig nemcsak pénzért, hanem

rongyokért is, amelyekből aztán papirost gyártott. Kerek harminc évet

töltött Franklin az ipar terén. Élete delén lépett új pályára. De ezt a

harminc évet nem töltötte hiába. Nemcsak bevezetője, előszava ez a rész

az ő élete történetének, hanem alapvető, héroszi munkálat, amelynek

hasznát látta ő is, nemzete is.

Nagy állam csak munkás kezeken épülhet föl. A nyomdász Franklin

megszerzi anyagi függetlenségét, gyakorlati készséget és tapasztalatot

gyűjt, – de egyben példát is ad nemzetének, amelyet új iparágakkal

ajándékoz meg. Csak a munkában szerzett képességekkel és a munkával

szerzett közbecsülés erejével indul nyilvános pályájára, az emberiség

boldogulásának szolgálatára.

Az iparos évek hosszu sora Franklin életének szilárd, hatalmas, tápláló

gyökere, amelyből aztán a világhírü férfiu egyénisége úgy emelkedik ki,

mint egy óriás fatörzsnek áldásos koronája.

A polgártársak tisztelni és becsülni tanulták az iparos Franklin

erényeit és többször kérték, hogy vállaljon valamely közhivatalt. De

Franklint nem a hiuság vezérelte és a fölajánlott kitüntető megbízásokat

többször elháritá, mígnem maga is elérkezettnek látta az időt arra, hogy

élete hátralevő részét embertársai javára szentelje.

Az északamerikai angol gyarmat ez időtájt erőteljes fejlődésnek indult.

Az angolok nagy szerencsével fejlesztették külső birtokaikat és a

gyarmatosításban már régóta legerősebb versenytársai lettek a

spanyoloknak, akiket kapzsiságuk vezérelt. A német és francia

gyarmatosítás is gyöngének bizonyult a britteké mellett, amit egy

francia író úgy jellemzett, hogy a német gyarmatban van gyarmatos, de

nincs föld, a franciában van föld, de nincs hozzá gyarmatos, ellenben a

brittnek gyarmata is van, gyarmatosa is.

A nagy gyarmatpolitikát drága leckével: az amerikai gyarmatok

elvesztésével tanulta meg Anglia. Mert régebben ő is a kizsákmányolás

elvét követte. Nehéz idők jártak az amerikaiakra akkor, mikor Franklin a

pósta főigazgatója lett. Közpályája legelső lépésével mindjárt olyan

állásba jutott, amely őt a gyarmatosok érdekeinek védelmére és az

anyaállammal való közvetítésre hivatta.

Nagy érdemeket szerzett ott a pósta-intézmény tökéletesítésével és

bölcseségét birói és aldermani ranggal is jutalmazták. A pennsylvániai

tanácsnak csakhamar ő lett a lelke és vezetője.

Az európai zavarok miatt védetlenűl maradt Pennsylvániában ő szervezte

az első nemzetőrséget. Az indiánusok és a kanadai franciák elleni

védekezés céljából szövetségbe akarta vonni a tizenhárom amerikai angol

gyarmatot, de tervét a kormány ellenezte és inkább maga adott némi

katonai véderőt. Csapatát az európai harcmodor miatt megverték, de a

gyarmatok függetlenségét megmentette Franklin és az ifju, hős Washington

György, a virginiai mérnök, aki itt kezdette katonai pályáját.

Most már a pennsylvániai tanács készséggel megszavazta a hadi adót és

ezredesévé a határt védelmező Franklint nevezte ki. De a kormány

megsemmisítette a határozatot és egy tábornokot küldött ki védelmükre.

Nagy ügyességgel oldotta meg Franklin a gyarmatalapító Penn család

elleni pört, amelyért Londonban polgártársai megbizottjaként megjelent.

Ő pendítette meg ugyanekkor az angol politikusok körében Canada

meghóditásának tervét. Mikor szülőföldjére az angliai küldetésből

visszatért, a legnagyobb hála és elismerés fogadta. A Penn család ugyan

kibuktatta a képviselőségből, de polgártársai mint tartományi ügyvivőt

küldötték újra Londonba.

Ekkor történt, hogy a britt kormány a gyarmatra bélyegadót vetett ki,

anélkül, hogy ehhez a gyarmatosok polgári jogaik szerint hozzászólhattak

volna. Erre a csapásra a gyarmatok azzal feleltek, hogy szövetséget

kötöttek az angol áruk bevitele ellen. Ellenállásuk megbuktatta a

kormányt és Franklin ékesszólására a kamara visszavonta a

bélyegrendeletet.

De nemsokára újabb adók következtek, amelyekre a gyarmatok konventje új

áru-boykottal felelt.

Az ellentét Anglia és gyarmatai között napról-napra élesbedett. Az

amerikaiakban fölébredt az anyaország elleni gyűlölködés és most még

több tartomány fordult Franklinhoz és bízta meg őt Londonban

képviseletével. Ő már ekkor látta a bekövetkezendő szakadást, de azért

mindent elkövetett, hogy Angliát eljárásának igaztalanságáról meggyőzze.

Fölszólalásaival nem ért célt, sőt most már személye ellen is gyanakodni

kezdettek. Gúnyolták, üldözték és anyagilag is megrontani törekedtek.

Póstaigazgatói állásától megfosztották.

Ezalatt a kormány erőszakossága a tengeren túl is kihívta a nyilt

ellenállást. Megkezdődött a szabadságharc. Az 1774.-i Philadelphiában

összegyült kongresszus elhatározta, hogy védekezni fog a támadások ellen

és jogai védelméért a királyhoz és az angol néphez fordul.

Megbizottja ismét Franklin volt, aki Anglia politikusaival 17 pontban

közölte, hogy milyen föltétellel lehetne a békét helyreállitani. Minden

hiába volt. A szenvedélyek útjára tévedt parlamentet még Chatam lord

bölcs és ideális fölszólalása sem tudta visszatartani attól a

határozatától, amellyel Massachusets tartományt lázadónak mondotta ki és

a gyarmatok leigázására hadat küldött.

Franklin ellen elfogató parancsot adtak ki és csak ügyes előrelátásával

menekülhetett vissza hazájába. Ott a polgárság élén munkához lát a

kongresszusban. S mivel az angol parlament kizárá őket a király

békéjéből – erre méltó feleletül 1776-ban kimondják az Egyesült-Államok

függetlenségét.

Megszületett az új nemzet és megalakítá az Egyesült-Államok szövetségét.

Az egyes államok alkotmányt szerveznek. Pennsylvania alkotmányát

Franklin eszméi szerint az ő elnöklése alatt működő konvent

szerkesztette meg.

Mikor a háboru a szervezetlenség és a pénzhiány akadályai mellett

sikertelenül indult és az unionisták vereségeket szenvedtek, – megint

csak Franklin volt az a férfiu, akit a közbizalom segitőül kért és

küldött Európába.

Ezuttal Franciaországhoz folyamodott, ahol nagy lelkesedéssel fogadták

és már a politikai helyzetnél fogva is megvolt a hajlandóság arra, hogy

az Uniót támogassák és számára piacot nyissanak. Passyban telepedett le,

ahol kilenc évig élt a francia szellemi élet legkiválóbbjainak

társaságában és barátságában. Igy nyerte meg ügyének előbb a

közvéleményt, majd később a kormányt és időközben Amsterdammal,

Berlinnel és a spanyol kormánnyal is összeköttetést nyert.

Washington és Gates hadi sikereinek hírére XVI. Lajos elhatározta, hogy

nemcsak közvetve, hanem nyíltan is támogatja a fölkelőket és velük

Franklin útján szövetségre lép.

Versaillesban az udvar nagy ünnepélyességgel fogadta az agg, tudós

államférfiut és itt az uralkodó szóval is megpecsételte a szerződést.

Ezután Párisba megy, ahol Voltairerel ismerkedik meg és a nép

csodálattal látja a két nagy szellemben az ó- és az újvilág ölelkezését.

Anglia első béke-ajánlata már a franciaországi tárgyalások alatt

érkezett Franklinhoz, de ezt nem fogadhatta el, mert csak a régi

állapotot hozta volna vissza. A kiengesztelő billeket is

visszautasította és kijelenté, hogy a béke egyetlen föltétele az, hogy

Anglia ismerje el az Unió függetlenségét.

A háboru tovább folyt, de most már a franciák s egy évvel később a

spanyolok és a németalföldiek is csatlakoztak a támadókhoz, úgy hogy

Anglia kénytelen volt hadait a Föld minden részében szétszórva,

védekezni. A küzdelmet Washington győzelme döntötte el York-Town mellett

és a britt miniszterium újból, most már harmadszor is alkuba lépett

Franklinnal. A nagy háboruság a párisi békével 1783-ban ért véget. Ez

lőn a méltó koronája Franklin politikai pályájának. Még néhány európai

állammal kötött kereskedelmi szerződést s aztán visszatért hazájába,

ahol ismét nagyon is szükség volt a nagy aggastyán bölcseségére.

Az új állam óriási gépezetét végleges formába öntötte az alkotmányozó

gyűlés, amelyen Washington elnöklése alatt Franklin is részt vett, mint

Pennsylvánia állam elnöke. Az egyhangu határozat kedvéért lemondott

ellenvéleményéről és az igazi bölcs boldogságával szemlélte, miként

válnak valóra egész életének vágyai, nagy törekvései. Boldogan és

megnyugvással láthatta születésében és fejlődése első éveiben édes

hazáját, azt a hatalmas államegységet, amelynek megalkotásában senki sem

szerezhete több érdemet, mint az egykori nyomdászinas, – a világhóditó

politikus.

Szép és dicső történet ez.

De vannak életében olyan fejezetek, amelyek akkor is halhatatlanná

tennék nevét, ha a história mezején nem jutott volna részeül ilyen

magasztos föladat. Ilyen az a hét év, amelyet fizikai búvárlatokra

fordított.

Negyven éves korában történt, hogy egy Spence nevü doktor Skóciából

jőve, fizikai előadásokat tartott Bostonban. Kisérletei fölébreszték

Franklin érdeklődését, aki a philadelphiai könyvtárban a Collinsontól

kapott műszerekkel maga is kisérletezni kezdett.

Az experimentálás akkoriban olyan divatos volt, mint ma az aviatika. Még

a hadaktól dúlt Erdély földjére is elterjedt. 1629-ben hívta meg Bethlen

Gábor Bisterfeldet, a kitünő német fizikust Gyulafehérvárra, ahol az új

fejedelmi iskola csakhamar elhíresedett csodálatos mágiai

mutatványaival. 1709-ben Simandi tanít kísérletező fizikát Sárospatakon.

1725-től marosvásárhelyi Tőke István Nagyenyeden. Tőke írja hazánkban az

első illusztrált kísérleti fizikát.[1] A híres Hatvani pedig épen

Franklinnal egy időben rémítgeti jámbor hallgatóit ördöngős

kisérleteivel – Debrecenben.

Hawksbee már megszerkesztette az első elektromozó gépet, amely az üveg

dörzsölésével állított elő elektromosságot. De egyelőre a kellő

alapismeretek hiánya miatt nem tudtak tovább haladni ennek a sajátságos

új tüneménynek a megismerésében. Az első lépés az volt, hogy Gray

kimutatta az elektromosság vezethetőségét. Majd Wheelerrel együtt rájött

arra, hogy bizonyos anyagok vezetik az elektromosságot, – mások nem

vezetik, sőt elszigetelik. Dufay már megismerte az elektromosság két

külön nemét, – amelyek egymást taszítják. Canton amalgammal tökéletesíté

elektromos gépét. Föltalálták, hogy az elektromosságot leydeni

palackokba lehet gyűjteni. És egyesek már battériákat is szerkesztettek.

Idáig jutott az elektromosság tana akkor, mikor Franklin a pennsylvániai

könyvtárban kisérleteihez látott. Hogy nagyobb mennyiségü

elektromosságot gyüjthessen, – mindenekelőtt láncos battériát

szerkesztett több leydeni palack összekapcsolásával. Tehát már első

lépésének szerencsés találmány lőn a jutalma. Megismerkedett az idevágó

irodalommal és tapasztalatait levelekben kezdé közölni. Iratait Buffon

lefordította franciára s most már Európaszerte elterjedt a híre. A Royal

Society tagul választotta és 1753-ban aranyéremmel tüntette ki.

Egyik kisérletében észrevette azt, hogy a leydeni palack külső

fölszínének fémburkolata, „fegyverzete“, – ha a palackot

elektromossággal töltötte meg, – vonzó hatással volt a selyemszálon

függő elektromozott parafagolyócskákra. Ellenben a belső „fegyverzet“

ugyanekkor a golyócskákat eltaszítá. Ebből azt következtette, hogy a

palack két fémfölületében különnemü elektromosságnak kell lennie. Ezen

az alapon elektromos ingát is szerkesztett. A különnemüségből pedig az

elektromosságot akként magyarázta, hogy az elektromozás alkalmával egyik

test fölös elektromosságot nyer, a másik veszíti elektromosságát. Innen

származik a „tevőleges“, positivus és a „nemleges“, negativus

elektromosság elnevezése. A magyarázat, az elmélet azóta, – mint tudjuk

– változott, de már ebben a formájában is nagy lendületet adott a

búvárkodásnak.

Szerinte a leydeni palackban az elektromozás után is csak annyi az

elektromosság, mint annak előtte volt, mert a belső fegyverzet éppen

annyi elektromosságot nyert, amennyit a külső ugyanakkor veszített. A

megzavart egyensuly helyreállását a két fegyverzet közé eső üveg gátolja

meg. De az egyensuly a két fegyverzet összekapcsolásával ismét

helyreáll, mert a palack ilyenkor „kisül“. Mindezt kisérletekkel is

igazolta.

A palack és az elektromozó gép működésében többen tapasztalták, hogy a

földdel fémdrót útján össze kell kötni a gépet, – ha azt akarjuk, hogy

jól működjék. Ebből azt magyarázták, hogy az elektromosság a földből jut

a gépekbe. Franklin megfordította ezt a magyarázatot. Szerinte a gép

üveggolyójába csak annyi elektromosság gyűlhet, amennyit a dörzsölőszer

veszít. Ez a veszteség pedig csak úgy lehetséges, ha a drót alkalmat ad

arra, hogy a dörzsölőszerből az elektromosság a földbe vezettessék.

Mindezek a fejtegetések az elektromosság elméleti megértésében vitték

előbbre a tudományt. De nem kevésbbé becses az a kisérlete, amellyel

bebizonyította, hogy a villám is elektromos tünemény. Evégre elektromos

sárkányt szerkesztett, amellyel elektromos szikrákat csalt le a

felhőkből. Ennek alapján szerkesztette meg a ma is széltében használt

villámháritót, amely összes találmányai közül a legnépszerűbb,

legismeretesebb. Hegyes háritóinak elméleti magyarázatát is adta és egy

polemiában erélyesen megvédte a Wilson-féle gömbösvégü háritókkal

szemben. Szerinte a villámháritó főérdeme az, hogy nemcsak a beütő

villámot vezeti le a földbe, hanem elkerüli a beütést a légköri

elektromosság állandó levezetésével.

Egyéb elektromos kisérleteit és vizsgálatait fölösleges részleteznünk,

hiszen elég érdeme már magában az is, hogy a légkör elektromosságát

megismerve, új tudománynak nyitott utat, az elektromosság tanát pedig

örökbecsü tapasztalatokkal és magyarázatokkal öregbítette.

Fölfedezéseivel az egész művelt világ elismerését, tiszteletét és

háláját nyerte meg.

Mélyen érző lelke gyermekkorában költői kisérletekben kereste örömét.

Később a munkásélet tapasztalatain, a közélet küzdelmein és a tudomány

szolgálatán keresztül eljutott az emberi értelem legmagasabb régióiba, a

filozófia birodalmába. Életbölcsességének alapjait kora ifjuságában

fejleszti ki csodálatos rendszerrel, valóságos önnemesítő erkölcsi

traininggel.

Gyermekkorában egyszer nagyon megtetszett neki a vásárban egy síp,

amelyért mindent odaadott, ami a zsebében volt. Otthon megmagyarázták

neki, hogy a sípot sokkal olcsóbban is megszerezhette volna. Erre

gondolkodóba esett és az első tanuságot sohasem feledte el életében.

Sokszor emlegette, hogy: „ne adjunk igen sokat a sípért“. Elmélkedő

hajlamát mutatják első legkedvesebb olvasmányai: Mathernek a jótettekről

és Defoenek a tervekről irott könyve. Később Locke-ot, Addison

Spectator-ját és Xenophon Sokratesét olvasgatta. Az okoskodás eleinte

vallástagadásra vezette. De rövid ifjukori tévelygése után szilárd

meggyőződésévé válik, hogy „a fődolog a boldogság elérésére igaznak,

őszintének és becsületesnek lenni“. Elhatározza, hogy ő eléri ezt és

evégből megírja bölcsészetből fakadó vallástanát „Hitvallások és vallási

cselekedetek“ címmel. Megállapítja, hogy az igazi tökéletes élethez

tizenhárom föltétel szükséges: mértékletesség, hallgatás, rend,

határozottság, egyszerüség, munkásság, őszinteség, igazság, mérséklet,

tisztaság, nyugodtság, tiszta erkölcs és alázatosság. Föltételei

értelmében rovatos naplót szerkeszt és abban ellenőrzi maga saját

tetteit és szigoru birálatot mond nap-nap után, hogy miben vétett egy

vagy más föltétele ellen.

Sokan tanítottak már erényekről, erkölcsökről, de Franklin az első

bölcs, aki nem másokat leckéztet, hanem önönmagát neveli jobbá,

tökéletesebbé – embertársai javára. Erkölcstanának mérhetetlen becsét

életének példájával igazolta.

Filozófusnak látjuk Franklint akkor is, amikor hírlapját szerkeszti,

amelyben politikai és erkölcsi nevelője lesz népének. Ezt a munkát

folytatja később Bonhomme Richard álnévvel kiadott naptárában, amely

olyan népszerüvé vált, hogy sokaknak ez volt egyedüli olvasmányuk. Ebből

tanult a falusi nép gazdaságot, egészségtant, állattenyésztést és józan,

becsületes gondolkodást. Bebizonyítá, hogy a becsületesség a

leghasznosabb. Elvei példabeszédekké váltak és összegyüjtve „A

vagyonosság útja“ címü munkájában jelentek meg.

„A tapasztalás iskolát tart, ahol a leckék drágák, de az oktalanok is

tanulhatnak.“

„Oly lassan jár a restség, hogy a szegénység hamar utoléri.“

„Az élvezet azok után fut, akik kerülik.“

„A gőg bőséggel reggeliz, szegénységgel ebédel, szégyennel vacsorál.“

Igy tanított Franklin, a bölcs. Erkölcstanának utolsó pontját pedig

ezzel végzi:

„Utánozd Jézust és Sokratest.“

1727-ben Philadelphiában bölcsészeti klubot alapított, amely csakhamar

élénk virágzásnak indult és fiók-klubokat szervezett az egész országban,

amelyek mind az ő szellemében működtek.

Franklin filozófiája elsősorban ethikai irányu, de nem kerülheti el

figyelmünket az ő logikai és dialektikai törekvése sem. Kora ifjuságától

fogva tudatában volt annak, hogy írói tolla csupán az egyszerűség és

világosság meggyőző érveivel arathat sikert. Így lett gyakorlati

logikussá műveiben, amelyek valóban mindig meggyőző erejükkel hatottak.

Ez volt egyik rúgója tudományos sikerének is, ahol nem egy vitában

kellett helyt állania. És ez bizonyult be jogtudományi működésében és

politikai irataiban is.

Első angliai küldetésekor élénk eszmecserét folytatott a jogtudósokkal a

gyarmatok önmegadóztatási jogáról és ebben a tárgyban kiadott iratai

olyan meggyőző erővel és olyan alapos tudással tüntek föl, hogy

ellenfelei sem tagadhatták meg elismerésöket. Az oxfordi egyetem

1762-ben tisztelete jeléül jogtudorrá avatta.

Csak egy ellenfél maradt, akit érveivel nem tudott meggyőzni: az angol

kormány. Ezen a ponton vereséget szenvedett Franklin logikája, de

erkölcsi egyénisége annál nagyobb diadalt aratott.

Igazi bölcsnek bizonyult már akkor is, mikor Massachusets államot

képviselte az angol államtanács előtt lefolyt pörben. A lordok

kihasználták nehéz helyzetét és hogy népszerűségét lerontsák, –

szembeállítottak vele egy éles nyelvű, szemtelen prókátort és maguk is

jókat nevettek a nagy férfiu kigúnyoltatásán és megrágalmaztatásán. Ő

nyugodtan hallgatta és tűrte végig. A beszédre nem válaszolt. Csak

annyit jegyzett meg utóbb, hogy „szép beszéd, de a vevő még nem fizette

meg teljesen; lehet, hogy többe fog kerülni, mint gondolná.“ Jóslata

beteljesedett, mert a gyarmatok nemsokára ugyancsak megfizettették az

árát ennek a beszédnek.

Egy klasszikus bölcshöz méltó volt az a viselkedése is, amikor az angol

parlamentben hallgató szemlélőként kellett jelen lennie a hazája sorsa

fölötti döntésnél.

Fönséges drámai erejü jelenet lehetett.

Az indulattól elvakult többség élén Sandwich lord miniszterelnök a haza

legdühösebb ellenségének nevezi a korláton kívül álló Franklint, aki

nyugodt méltósággal tűri a támadást, melyre nem válaszolhat.

De föláll a kisebbség vezére, az agg lord Chatam és kimondja, hogy ha ő

első miniszter volna, szégyen nélkül hívna segítségül olyan férfiút,

„aki annyira jártas az amerikai dolgokban, mint az, akire az imént oly

sértőn tétetett vonatkozás; azt a férfiút, akinek tudományát és

bölcsességét egész Európa a legnagyobb mértékben tiszteli; s aki nemcsak

az angol nemzetnek, de magának az emberi természetnek dicsőségére

válik.“

Franklin egész lénye filozófus. Filozófiával tűri a csapásokat és

filozófiával „Erkölcsi algebrájának“ mérlegével dönti el a

legbonyolódottabb kérdéseket. A bölcsesség tette életét boldoggá és

szerencséssé, egyéniségét szeretetreméltóvá, stílusát meggyőzően

szellemessé.

Irói modorára jellemzők azok a sorok, amelyeket La Fayettenak, az

amerikai szabadságharcban segítő francia tábornoknak írt, mikor az Unio

nevében díszkarddal ajándékozta meg Havreban:

„Uram! A kongresszus érezvén, – mily szolgálatokat tett ön az

Egyesült-Államoknak, de képtelen lévén azokat méltóan megjutalmazni, –

elhatározta, hogy díszkardot ajándékoz önnek, hálája csekély jeléül. Azt

parancsolta, hogy e kard illő jelszavakkal legyen fölékesítve. Néhány

jelenet van ábrázolva rajta, amelyben ön bátorságával, magatartásával

magát kitűntette. Ezek és néhány allegóriai alak – mind remekül készítve

– teszik főkép a kard becsét. Ama kitűnő művészekkel, – kiket

Franciaország bir – mint látom, mindent könnyü kifejezni, csak egyet

nem: azt, hogy mennyire meg vagyunk hatva érdemei által és mennyire le

vagyunk önnek kötelezve. Ezt nem allegóriai alakok, de még élő szavak

sem fejezik ki.“

Egy ízben Hartley Dávid figyelmezteti, hogy ha soká késik az angolokkal

való békét megkötni, élete is veszélyben forog. Az agg bölcs így felel:

„Hosszu életet éltem már, nem becsülöm sokra azt, ami belőle még hátra

van. Mint a posztókereskedő, akinek a végből csak egy darabkája maradt,

kész vagyok azt mondani: „Ez a vége, nem akarok önhöz szűk marku lenni:

vegye azon az áron, ahogy akarja.“

Mikor az angolok első békekérésére azt tanácsolta, hogy ismerjék el az

Unio függetlenségét, így kezdte levelét:

„Azt állítja Ariosto, hogy minden, ami a Földön kárba vész, – a Holdba

kerül. Eszerint sok jó tanács lehet a Holdban, mert ugyan sokat adtam és

vesztegettem ebben az ügyben. Mindazonáltal adok még önnek kérésére egy

kis tanácsot, habár éppen nem várom, hogy kövessék. Csak Isten teheti,

hogy a jó tanács mellett megadja az okosságot is, amely annak

fölhasználására képesít.“

Amikor pedig a Franciaországgal megkötött szerződés elvágta az

anyaországhoz való visszatérés útját, – ezt a változást így jellemezte

az angol követ előtt:

„Amerika kénytelen volt magát Franciaország karjaiba vetni. Erényes és

kötelességtudó leány volt ő. De gonosz mostohája kicsapta a házból,

bemocskolta hírnevét és életét is fenyegette. Barátai azt óhajtották,

hogy tisztességgel férjhez menjen. Azt hiszem, hogy amilyen jó és

becsületes leány volt, éppen olyan jó és hasznos feleség válik belőle.

Sokáig fogja még siratni az a család, amelynek köréből olyan méltatlanul

kihajtották.“

Azt mondják, hogy a bölcsek az emberiség legnagyobb jóltevői. A bölcsek

jóra, igazra, boldog életre tanítják az emberiséget. És éppen ez az, ami

a nagy Franklin érdemei között a legelső, mindent magában foglaló.

Megajándékozta nemzetét iparral, gazdasági önállósággal, postával,

iskolával, könyvtárral, irodalommal, tudománnyal, áldásos

találmányokkal, jóléttel és szabadsággal.

És megajándékozta nemzetét és az emberiséget a férfias kitartás,

szorgalom és csodás sokoldalúságnak olyan példájával, amely üdvözítő

fényként él örökké és vezérel bennünket a tökéletesség felé.

Ő nem dicsekedhetett nemesi származással, ranggal, öröklött vagyonnal.

Bűzös betüszedő műhelynek homályos zugából tört elő a magasba csodálatos

erejével.

Gondos nevelésnek, oktatásnak hosszúra nyújtott iskoláit nem járta. De a

maga szorgalmával megszerezte a legszélesebb körü tudást, a legmélyebb

műveltséget.

Ódon falak közé zárkózva nem sillabizálta avult korszakok elsárgult

krónikáit. Nem tudakolta a mások véleményét, hanem saját szemével

olvasta ki a nagy természet törvényeit, dörgő, villámló fellegeknek

csodás titkait.

Európai udvaroncoknak túlművelt finomkodásait, cifra díszruháit föl nem

ölté soha. De egyszerü szava, szerény polgári egyénisége hódolatra

kényszerítette hatalmas királyok fényes udvarait.

Nem volt világverő hadvezér. De bölcsességével világot hódított.

Nem igázott le országokat, de szabadságot szerzett népének. És

megnyitotta az emberiségnek a boldogulás útját.

Új világ fia ő, új világot teremtett.

Élete fényesen emelkedő üstökös-pálya, dicsőséges küzdelem, – igazi

karriér.

_Dr. Szilády Zoltán._

Cuvier.

Kevés helye van a mi Földünk fölületének, amely olyan sok időt látott

volna, mint a régi jó Normandia és Bretagne. Az ifju Franciaországnak ez

a két virágzó félszigete a Seine torkolata alatt, Britannia felé

nyúlakodik, mintha újra baráti jobbot nyújtanának egymásnak ezek az

egykor elszakított ősföldek a közbe tolakodott tengeren keresztül.

Ki hinné, hogy a hatalmas Kárpátok, a fenséges Alpok és az óriási

Himalája még csak bölcsőjükben ringatództak, mikor az az európai

őshegység keletkezett, amelynek utolsó maradványai, rögöcskéi egyebek

között a Normandiát és Bretagnet borító, ma alig néhány száz méternyi

magasságú dombocskák. Ki hinné?

Tövig elkoptak az idő vasfogától, vagyis az örökjáró-maró víz koptató

munkájától az egykori hegyláncok. Nagyságukat és régiségüket csak az a

nehány apró kövesedett csiga hirdeti, amelyekből a földet búvárló

tudósok ezt a szép és igaz mesét kitalálták.

Sajátságos, érdekes és változatos növényzet ékesíti az eltörpült hegyek

lankás oldalait. És a sziklás partok alatt a hideg Észak és a messze Dél

csodás tengeri szörnyetegei adtak egymásnak találkozót.

Amilyen érdekes ez a bájos, ósdi vidék – anélkül, hogy valami nagyszerü

vonása volna, – éppen olyan érdekesek és sajátosak a lakói.

Nyelvök élesen elüt a szomszédos Ile de France irodalmi francia

nyelvétől. Az őslakók alakították ezt a nyelvjárást, akik többé-kevésbbé

alkalmazkodva egyben-másban ma is őrzik régi szokásaikat, viseletüket. A

fényes, modern Páris szomszédságában ma is kövön süti a lepényt, mint

itthon a mi oláh szomszédaink és mint ahogy a kőkorszaki őslakók

sütötték. A bretagnei paraszt is falapáttal fordítja meg a lepényét, ha

a féloldala megsűlt. De a forgatója nem olyan ős fakés, mint a

marosmenti oláhé, hanem a régi gallus kardjának az utánzata fából.

Ahol növény és ember, állat és kő – mind régi időkről regélnek, ahol a

természet ezernyi érdekességet kínál, – az a föld istenadta nevelőhelye

lehet egy természetbúvárnak.

Normandia északi részében, Caen városka mellett fekszik Fiquainville,

ahol a XVIII. század végén d’Hericy grófnak volt birtoka. A gróf

1788-ban nevelőt keresett fia mellé s ismerősei ajánlatára Cuvier

Leopoldot hívta meg, aki azelőtt a híres Carlsschule növendéke volt

Stuttgartban.[2]

Az ifju Cuvier francia protestáns családból származott, amelyet hitéért

üldöztek ki. Ő maga a württembergi Mömpelgardt városkában született és

már gyermekkorában szerette a természeti tárgyakkal való foglalkozást.

Kezébe került a francia „Brehm“, Buffonnak az állatos könyve s abból

kimásolgatta az állatok képeit, hogy aztán kiszinezhesse. Tanúlmányaiban

is a természettudományokat kedvelte. Így jut a Carlsschule kamarai

fakultására, ahol legkedvesebb tanára és barátja, a nála kevéssel

idősebb Kielmayer, a jóhírü anatomus.

Mikor normandiai új otthonába megérkezett, első dolga volt, hogy a

környék érdekességeivel megismerkedjék. Tanítványaival nagy sétákat tett

a szabadban, különösen a tengerparton és tömérdek növényt, állatot

hozott haza. Ott aztán hozzálátott a gyüjtött holmi földolgozásához, az

állatok fölboncolásához. A természet tárgyairól tanított és közben

tanúlt ő maga is. Tapasztalatait levelekben közölte Kielmayerrel.

Szemébe ötlöttek az ős kőzetrétegek kövesedett csigái, Terebratulái és

összehasonlítgatta azokat a ma élő fajokkal. A tengeri állatok

boncolásából pedig azt a tanúlságot vonta le, hogy az öreg Linné

rendszere nagyon fölületes és sokban téves.

Amíg ő csöndes búvárkodással tölti idejét Normandia partjain, azalatt a

szomszéd fővárosban véres események, rettenetes napok következének. A

zsarnokság ellen fölkelő nép 1790-ben beveszi és lerombolja a Bastillet.

Az ujító szellem 1791-ben elveszti nemes vezérét, Mirabeau grófot és a

köz hangulata a rombolás felé terelődik, a nemeseket üldözőbe veszik.

1792-ben Danton öldököl. 1793-ban nyaktiló alá kerül maga Lajos király.

A mérsékeltebb Gironde-pártiak többfelé megelégelik már a vérontást és

ellene fölkeléseket szerveznek a vidéki városokban. Többek közt Caenben

is.

De ezek a lázas forrongások nem érintik az ifju tudós kedélyét. Mint egy

új Archimedes folytatja cirkulusait és nemzete érzelmeitől annyira távol

áll, hogy német barátaihoz írott leveleiben kicsinylő és elitélő

megjegyzésekre fakad.

A vidéki fölkelések ellen kegyetlen biztosokat küld a kormány s azok

vérbe fojtják az elégületlenséget. A köztársaságiak Carnot vezetése

alatt, a marseillaise hangjai mellett, védik a határt a betóduló támadók

ellen. De a következő évben, 1794-ben már önmagát fojtja meg a tomboló

rémuralom. Az őrjöngő Robespierre, annyi társa után maga is vérpadra

kerül és bekövetkezik a mérsékeltebb elemek uralma, a tömeg

lefegyverezése, a direktórium.