Lykeioni sétáinak nyolcadik esztendejében nagy keserüség érte
Aristotelest. A derék _Kallisthenes_, akit ő Sándor királyfi mellett
nevelt, s akit melléje bölcs tanácsadóul és tetteinek jegyzőjéül
ajánlott – az elkapatott akaratu király oldalán elvesztette az
egyensúlyt. A győzelmeitől mámoros Sándor, a Nagy, nemcsak a
meghódítottaktól, hanem a maga makedonjaitól is azt kivánta, hogy keleti
módon, földre borulva hódoljanak előtte. Kallisthenes ennek az ázsiai
nemzetekhez illő módnak ellene szólott. A hódolati szertartás el is
maradt. De Sándor valami összeesküvés gyanújába vette Kallisthenest és
kivégeztette. Leveléből, amelyet helytartójának, Antipaternek küldött,
az látszék, hogy Kallisthenes miatt Aristotelesre is haragszik. Ezt
azzal is mutatta, hogy Xenokratesnek, az Akademia mesterének kezdett
ajándékokat küldeni. Aristoteles a meg nem változtathatókon
megnyugodott. Nagy Sándor is lehülepedett, s ment világverő útján, által
az Induson.
Elégtétele volt a bölcsnek az, hogy elvégre is Nagy Sándor, noha
indulatai megfosztották a királyi erények teljességétől, mégis
beváltotta a hozzá kötött legfőbb várakozást. A hellén műveltség
becsülése és terjesztése messze földön, az a nagy cél, amelyet növendéke
lelkébe beoltani állandóan igyekezett: fényes valósulásnak indul.
– Lám, Nagy Sándor városai, amelyeket a meghódított országokban,
Tróasban, Syriában, Persisben, tovább… alapít; s kivált _ez_ a nagyszerü
_Alexandreia en Aigyptó_, amelynek a tervét, Deinochares rajza szerint
egy makedon chlamys béllésére hímezve, küldé meg _nekünk_ ajándékul a
király… hellén telepítőktől népesítve, isteneink templomaival ékesítve,
intézményeinkkel nemesítve, a művészetnek, tudománynak művelői, az
erénynek és az észnek becsülői, nyelvünknek és könyveinknek megtartói
lesznek még akkor is, amikor Athenae városa (_ho mé genoito_, ments’
isten) nem lesz többé közepe a művelt világnak.
Ilyen reménység („imetten való álomlátás“) sarkalta a maga értékét is
jól ismerő nagy Stagíritát, hogy munkáit javítva, szaporítva,
rendbeszedve, teljesekké téve, páratlanúl gazdag könyvtárát is, s a
Lykeionban fölhalmozott királyi gyüjteményeit, mind úgy adhassa át az
utódoknak, amint azt egy alkotó philosophustól, nemzete jóltevőjétől,
Nagy Sándor nevelőjétől kivánni lehet.
Hatvan éves elmúlt. Bölcselkedett már az öregségről, de még nem érezte.
Gondolhatta, egészségben éri meg azt a napot, amikor Sándor színe előtt
számot adhat azokról, amikhez a világhódító király annyi talentum
értékkel járult. Addig is levéllel nem egyszer folyamodott hozzá.
Válaszokat s újabb küldeményeket is kapott. Mintha viszonyukat a
kivégzett Kallisthenes árnya nem zavarná többé. Mind a kettőjök számára
voltak még meghódítni való országok – a Hercules-oszlopokig.