Platón ismét itthon van. Előadásainak most kezdődő sorozatában az ő
legsajátabb gondolatainak, az eszmény és az élet ellentéteinek újból
való kifejtésére adja lelkének még mindig ép erejét. Erre a megnyugtató,
fölemelő költészetre neki magának is szüksége van. (Csalódásai miatt.)
– A földi létben, a _látható világban_ az egyes dolgoknak
tökélytelensége, változandósága onnan van, hogy csak részben származnak
az eszméből. Másrészben az anyagból, amely határozatlan, alaktalan,
tökéletesen meg sem ismerhető, ennyiben nem is létező. Az igazi valóság
az „eszme“. Külön van, az _érzékfölötti világban_. Mindennek, ami
egyetemes fogalom alá tartozik, van eszméje. Működő erő, oka mindennek,
ami létezik, s történik. Az eszmék rendszert alkotnak. Legfőbb eszme a
jó eszméje: a legfőbb valóság, a létezés és a megismerés egy ősforrása,
az Istenség.
– Jó mesterem, a te lelked abban a láthatatlan világban is költő volt.
Költőnek születtél ez árnyékvilágra, s költő maradtál a csodáltatás és a
csalódások közt való bolyongásaidban is – gondolja magában Aristoteles,
s gondolatainak árnyékát a hallgatótársak meglátják az ajka szögletében
s szempilláinak a partjain. Látja maga a mester is, de nem komorul el
miatta.
Aristoteles a hallottak hatása alatt és visszahatásaképpen akaratlanúl
tovább szövi gondolatait. (Valamikor kénytelen lesz _könyvekbe_ is
foglalni – „a fizikaiak után.“)
– Engedj meg, mesterem, csak az egyes dolog a való. A dolog lényege nem
lehet magán a dolgon kívül. Van ugyan egyetemes fogalom, de ez csak az
egyes valónak a tulajdonságait fejezi ki; a nemi fogalmak csak az illető
egyeseknek közös lényegét. Az igazi való az, amit észreveszünk
érzékeinkkel. Érzékeink hű képét adják a tárgynak, nem csalnak. Mindenik
érzékünk a tárgynak más-más tulajdonságairól értesít, általános
tulajdonságairól pedig közérzésünk, amelyben minden érzéki benyomás
találkozik; ennek munkájával foghatjuk egybe az érzékek külön-külön
benyomásait, mint képét a tárgynak. Így alakul meg bennünk a többnek
egysége. Így lesz ez, ami magában nem létezik, tudásunknak igazi tárgya.
Az egyes való változik, történetes, létezhetik is, nem is; azért igazán
a fogalmunkba fogott érzékietlent – „tudjuk“. Ebben legyen a te igazad,
mesterem.
– Minden dolognak lehetősége az anyag, valósága pedig a forma, amelyet
benne az anyag öltött. A forma felöltése a mozgás. Az anyagot forma
nélkül (az „első anyagot“) csak „gondolni“ lehet. A formát, csak „mint
valóságot“ gondolhatjuk. A mozgást pedig nem gondolhatjuk „mozgató“
nélkül, melytől, előbbi mozgatók sorozatán, az „első mozgató“ fogalmához
jutunk. Ez az első mozgató, mely maga mozgatatlan, anyagtalan, tiszta
forma, tökéletes valóság – a maga magát gondoló ész, a világ rendjének,
fönnállásának, életének tökéletes egésze, az istenség. Ebben legvégül
ismét összetalálkozunk, mesterem.
Akik az Aristoteles gondolatait megismerték, nem kételkedtek, hogy az ő
philosophiája ma-holnap egészen elrágja a köldökzsinórt, amelyen át a
Platón előadásaiból táplálkozott. Hiresztelték önállóságát. (Ezzel csak
emelték őt.) Köznapi fölfogásúak Aristoteles és Platón közt személyes
ellentétek jeleit is hajhászták. Egyiknek kiméletlenségét, a másiknak
nehezteléseit. De ezek értéktelen mende-mondák.