A philosophiai vitatkozásokban is, de még inkább számos népszerü
szónoknak mindennapi mesterségűzésében bántották Aristotelest az
álokoskodás, a csalfa bizonyítás, szőrszálhasogatás, a félrevezetés,
megtévesztés fogásai, amelyeknek gyakorlatát még a Sokrates előtti idők
óta az észmesterséget pénzért tanító sophisták fejlesztették. Az igazság
evezőlapátjait így örökös hinár nyügözi.
Ennek elhárításáról, az elhárítás tudományáról sokat elmélkedett az ifju
philosophus tanítvány. Elmélkedéseit rendszerbe foglalta. Ez a rendszer
részletes pontokban megköti a bonthatatlan egyességet egyfelől a
parancsoló értelem, másfelől a szóló és hallgató (bizonyító és cáfoló)
vagy a két félt egy személyben egyesítő okoskodónak józan esze között.
Aristoteles _Organona_ (logikája és dialektikája) ez a hatalmas elmével
szerkesztett egyezség-levél, amelynek az ókori tudományosság
hagyatékában csak az Euklides Geometriája a méltó párja.
Logikájának még csak alakuló, de az akademiai beszélgetésekben meglepően
alkalmazott tanaival volt Aristoteles az öreg Platón fiatal társaságának
Esze.
Huszonnégy éves volt, amikor a 68 éves Platón (361-ben), inkább a
számkivetett Dion kedvéért, az ő érdekében való közbenjáróul, de elvégre
a maga tisztességéért is, újból Sikeliába utazik, kisérletezni az „okos“
királyság eszméjével. (Egy év múlva, végképp csalódottan tér haza.)
Ezt az időt Aristoteles logikai rendszerének teljes átgondolására és,
ennek a rendszernek folyományául, _rhetorikai_ tanúlmányokra fordította.
A közkeletü rhetorika leginkább a megindítás eszközeivel foglalkozott.
De a sophisták iránya, a fortélyokra való oktatás is uralkodott benne.
Aristoteles itélete szerint a beszélés művészete az _okoskodás
helyességéből_ meríti fő erejét. Egyebekre nézve pedig becsületesség,
bölcseség, az igazság hő szeretete a szónok jellemének elengedhetetlen
vonásai.
A rhetorika értékét általában véve nem becsülte annyira, mint az
athenaeiek közönségesen. Athenaeben a 75 éves Isokrates volt akkor,
régóta már, mint a szónoklás elsőrangu tanítója, divatban. Remekbe
szerkesztett, simított, csiszolt, a stílus választékos faragványaival
(olykor cikornyáival is) felettébb ékesített beszédeit (egy részöket
másoknak készítette nagy pénzért) a közönség csodálta. Aristoteles
ajkáról pedig néha-néha olyan mozdulatokat s lelkéből olyan ellenhatást
váltottak ki ezek, mint valamikor a pontosi Heraklídes mesékkel bővített
előadásai. Elgondolta, hogy komoly szükség van a rhetorikának igazabb
iskolájára. Tervbe is vette. Mentől előbbi feladatul tüzte ki magának.