Pompásnak találta ezt az életrendet, amelyet az athenaei nép színe-java
folytat. Ezt a folyton-folyó szellemi cserekereskedést, amint itt
hullámzik. A kikötőkben, téreken, oszlopcsarnokokban, sétahelyeken.
Friss híreket adnak, vesznek. Régi vitákat új ötletekkel, új fonalon,
elől kezdenek. Hangulatokat csinálnak. Mesélnek és jövendölnek.
Okoskodnak és elméskednek. Bölcsek és bölcseségkedvelők társalognak a
nyilvánosság előtt. Fölolvasásokat és fejtegetéseket hallgatunk.
Leginkább szerette és látogatta itteni első reggele óta a gymnasionokat.
Különösen az Akademos kertjebelit. Ott előkelő ifjak űzik
testgyakorlataikat, versenyjátékaikat. A csarnokok ülőhelyeit a Platón
hallgatósága (most gyérebben) foglalja el. Platón távol van. Beszélik,
hogy Sikeliában Dionysios milyen nagy hű-hóval, pompával, négy fehér
lóval várta, fogadta. Helyén itt egyik ifju tanítványa, _Heraklídes_, _a
Pontusi_, tanít vala. Sokat tudó, bőbeszédü előadó, de tanítását
mesékkel, hihetetlen dolgokkal keveri.
Aristotelesnek, amint ott ült a kőlócán, a feje tartásán, a nézésén,
olykor-olykor az ajka mozdulatain látszott a kételkedés. Rendre-rendre a
hallgató társaság (kortársai) egy részének a figyelmét az előadóról
önmagára vonta, s az ő magaviseletének tükrében szemlélték a Heraklídes
tanításainak felszínét. Nem bánta ő. A napokban éppen a
_physiognomoniából_ olvas vala egyet-mást, annak az igazságát próbálja
ki.
Előadás után a hallgatótársai közrefogták, s kérdéseikkel faggatták.
Kivonultak a kertbe, s ott _sétálgatva_, párhuzamos előadásocskával
felelt nekik.
Amikor ő elmaradt az akademiai előadásokról (pedig válogatósnak
mutatkozott, s el-elmaradozott), csappant az érdekességök.
De a Heraklídes előadásai Aristoteles számára nem voltak
gyümölcstelenek. Ethikájában sok selejtességet sejtett. Grammatikáján
pedig, azt vélte, nem volna nehéz túltennie. Hanem históriai és
geografiai ismereteinek közlése annál érdekesebb volt, mentől több
meséssel és csodással tarkította. Mert ezek az ifjunak fölgerjesztették
a kedvét az utánjárásra, tudakozásra, olvasásra, keresésre. Ha aztán
alapos helyreigazításokhoz jutott, elnyomta magában az ujjongást, de
mégsem éppen büszkeség nélkül jelent meg ismét az Akademia csarnokaiban.
Heraklídes kezdte valami gyanúval nézni az ő jelenlétét, s hallgatói egy
részének viselkedését. De Aristotelestől, végképp, semmi
tiszteletlenséget sem tapasztalt. Izetlenkedésre nem került sor.
A csodálatos dolgok között, amelykről Heraklídes emlékezni szokott, nem
utolsók voltak az üstökös csillagok, csillaghullások, a földrengések és
a tűzhányások, tűzesők. Tűzhányásról, amely nem rég éppen az ő
szülőföldjén, a pontusi Heraklea vidékén történt, a leghitelesebben,
körülményesen szólhatott.
Aristoteles számba veszi ezeket a nem közönséges, de nem is mesebeli
tüneményeket, egybesorozza az égen, légben, földön, tengeren
tapasztalható – hozzájok fogható – minden más tneményekkel és rendszeres
megértésükre adja magát. Az _elemek_ természetének vizsgálatához jut. Az
elemek, könnyebbről súlyosabbra menő sorban: tűz, levegő, víz és föld;
kettőjük száraz, kettő nedves; kettőjük meleg, kettő hideg. Az elemek
alaptulajdonságaik szerint hatnak egymásra, s hoznak létre változásokat.
Így lehet kihozni, kicsikarni a „_meteorologiai_“ tünemények egyen-egyen
való magyarázatát. A magyarázatokat alkalmilag, úton, vagy a kertben
beszélgetve, meg is kisérlette.
Az elemekről való okoskodásait az akademiai hallgatótársak elég
világosaknak és tetszetőseknek találták. Többen belemelegedtek a
tünemények értelmezéseinek vitatásába, s ebből Aristoteles tanúlságokat
merített okoskodásainak további rendezéséhez.