Az idősebb Dionysios, Syrakusae tyrannusa egy (Hektorról írt)
tragédiájával végre-valahára díjat nyert Athenaeben. Ezen való örömében,
vagy lehet, hogy bő áldomásitaltól (méregcseppek is keverődhettek bele),
hirtelenűl meghalt. Helyét fia, az ifjabb Dionysios foglalta el.
Ennek a sógora, Dion, Platónnak volt a tanítványa. Platónnal az idősebb
Dionysios nagyon istentelenűl bánt volt, rabszolgául adatta el. Ezt az
ifjabbnak kell jóvátennie. Ezért Dion Platónt Athenaeből Syrakusaeba
hívja, viszi, hogy a még faragatlan ifju uralkodóból erényes királyt
neveljen, akivel ott az eszményi államot is megteremtheti, ha akarja.
Azalatt, amíg Platón oda volt, érkezék Athenaebe egy tizennyolc éves
ifju _Atarneusból_, Mysia partjáról, ahol évek óta mint anyátlan-apátlan
árva, gyámjának, _Proxenosnak_ hű gondja alatt nevelkedett vala
erényekben és alapvető tudományokban.
Hajón érkezett. Partraszállásakor „sok örömet“ kivánt a
hajóparancsnoknak s a kormányosnak. Az evezősök számára pedig obolusok
osztogatását bízta az alkormányosra.
Az athenaeiek kiváncsi nép. A kikötőben járkálók a hajóbeliektől,
ismerőseiktől, az érkezett idegenek felől apróra tudakozódnak.
Elméskednek is felettök.
– Ki ez a szikár termetü úrfi? – Pompás ruhája van. – Mennyi gyűrüje. –
Előkelő tartásu. – Kicsoda nyírta a haját? – Milyen fürkésző szeme van.
(A kérdezők is, úgylátszik, fürkésző szeműek.)
– _Aristoteles_ a neve, Asklepias nemzetségéből. Szülőhelye _Stagíra_,
fönt, a háromujju félszigeten. Az apja, amíg élt, a makedonok királyának
volt házi orvosa; gondolhatni, mit tesz az. Mondhatom, szeretetreméltó,
komoly ifju. Sokat kérdez mindenféle dologról, többet, mint amennyire az
ember felelni tud. Ládáiban sok-sok irattekercset hoz. Olvas, ír és
figurákat rajzol. Az úton mindennap engedelmet kért, hogy a vitorlák
forgatásával próbát tehessen. Az evezősök közé is járt s válogatva majd
ennek, majd annak a helyére ült evezni. A kormányrúddal is tud bánni,
mintha csak pírata (kalóz) volna. De más neki a gondja. Vonalakat
rajzol, mint a _mechanopoiosok_, szép rendben, meg úgy is, mint a
polymathák szokták, keresztűl-kasul. Ez a vonal, azt mondja, az evező,
emez a kar ereje, s amaz a tenger súlya. Szintúgy a kormány is, a hajó
farán, egy jobbra-balra emelő rúd. Vonalakkal mutatja az árbócot, a
szelet s a hajót is. Szokásai, kedvtelései s beszélgetései nagyon
elütnek más ifjakétól. Az égi tünemények és a szelek járása, más-más
nemzetbeli emberek, foglalkozásaik és ügyességeik, földi és tengeri
állatok, ritkaságok… ilyenekről beszélget. Kérdéseiben szavajárása a
„miként?“ Ha beszél, sokszor ismétli azt, hogy „miért?“ s feleléssel
folytatja. Tudakozásomra megvallotta, hogy tapasztalni és tanúlni jön,
azért telepedik városotokba. Voltak és vannak nálatok jeles férfiak (de
mennyien), akiket ő írásaikból ismer. Egyszer-kétszer említette, de
köztünk nem volt kivel beszélgetnie róluk. Inkább kérdezősködött hát az
éjjeli _álomlátásainkról_, s magyarázatokkal felelt rájok. Vagyonos és
bőkezű. Maga gazdája. Mindenben életrevaló, s föltalálja magát.
Ezalatt ő, szóba állván a kiadó lakások kinálóival, a Nagypiacon
fogadott szállást (– Vigyék oda a ládákat). Ahonnan a kerített városból
a Dipylon-kapun ki az Akademos kertje felé visz a Cserepes-út.
Szép őszi nap volt. Az ifju, házigazdájával, gyalogosan sétált a Hosszu
falaktól zárt népes utcán befelé. Egyet-mást kérdezett ihol jobbra, a
phalerumi vizenyős térről, amely az Ilissost, s a Kephisost issza.
Egyebekről csak úgy, mintha már többször járt volna itt, váltott egy-két
szót. De szemével mindent fürkészett. A tömérdek Falakat. A Fellegvárt
messziről. Templomokat. A piacról a Pnyx s az Areios Pagos közt a
Cserepes-út. Fönt a várban a Parthenon. Lent a Dionysos játékszíne.
Mögötte az Odeion; födele mint a Xerxes sátora, hogy összetartsa a
hangot; zsákmányul esett hajók árbócaiból ácsolták. El nem árulná, hogy
jövevény, s megy a fordulókon, s oszlopcsarnokokon elől, mintha itt a
járást ő tudná legjobban.
Hogy betelepedett a lakásába, még aznap, de a következő napokon is,
folyvást rótta a város minden részét. Mindenütt megismerte
magukviseletéről, külsőjükről az idegeneket, s leginkább ezekkel állott
szóba (mint aki itthon van). Tudakozódott tőlük tapasztalataik felől.
Hacsak elfogadták, útbaigazításokat adott nekik. A városiakkal, akik
viszont neki kellemeteskedtek, szintén elbeszélgetett.
Szokást csinált abból, hogy esténként a házigazdáját, amikor mezei
jószágáról hazatért, élményei, munkái, kilátásai felől kérdezgesse.
Máskor meg a polgárok vitatkozásait, hangulatait tudakozta. Maga pedig,
cserében, idegen népek, tartományok s uralkodók _oekonomiájáról_ beszélt
a gazdának érdekes dolgokat. Ezeket a jövő-menőktől naponkint szedegette
össze és sorolta be ismeretei közé.