Néhány nagy tudós életrajzát mutatjuk itt be oly világításban, hogy az
illetőknek inkább szellemi karrierjét értsük meg. Nem rendszeres
foglalat akar ez lenni, nem is éppen klasszifikáció, hogy talán azok a
legnagyobb szellemek a tudomány terén, akiket itt bemutattunk. A
különböző időkből, különböző körülmények közt fejlődött tudósok és
lángelmék kis koszorúja ez, amelyekben lehetőleg különböző
jellemvonásokat akarunk nyujtani, mintegy példaképpen. Hisz ha igazán
klasszifikálni akartunk volna, akkor Newtonnak, Keplernek, Leibnitznek,
Gaussnak s még egynéhány szellemóriásnak nem lett volna szabad
kimaradnia. Különösen a görög „bölcsek“ érdemeltek volna sokkal, sokkal
több helyet ezen az Olümposzon. Talán lesz még alkalmunk amazokat is
bemutatni, amikor egy második kötettel sokkal teljesebb lesz a
gyűjtemény.
Most is élő nagy elméket nem akartunk bemutatni, pedig hazánkból is
lehetne néhányat. Itt azonban éppen veszedelmes a klasszifikáció vádja s
azért inkább azok fölött elmélkedjünk, akiknek emléke már megtisztult
minden földi salaktól.
Ha ezeket az életképeket végigolvastuk, föl fog tünni, hogy minden igazi
nagy elme óriási munkásságot fejt ki. Ha nem is mutatkozik ez
könyvtárakra menő kiadványokban, hanem a szellem folytonos munkájában,
amely mindig termel, amely pihenést alig ismer. Intő példa lehet ez
fiatal óriásainknak, akik valami kisebb alkotásuktól önelvakultan
tétlenül hevernek képzelt babéraikon, hogy _nem_ nagy szellem az,
amelyik nem dolgozik és alkot szünet nélkül, izzó szenvedéllyel és
nyugalmat nem ismerő, soha le nem törhető energiával. A legtöbb nagy
szellemet nem értette meg kora és nem méltányolta. A kisebb tehetségek,
amelyek csak mások letörésével tudják föntartani képzelt nagyságukat, a
lehető legfukarabbak az elismeréssel s azért nincs féltékenyebb,
irigyebb osztálya a társadalomnak, mint a céhbeli tudósok, az
akadémikusok, a bureauszerüen dolgozó tudósok osztálya. Ez mindig
féltékenységgel és kellemetlen érzelmekkel tekint a rendesen kellemetlen
modoru, szélsőségekre hajlandó lángelmék felé s csak akkor lélegzik föl
nyomasztó hatása alól, amikor bezárul fölötte a sír s nem kell többé
félni tőle, hanem annál „érdemesebb, akadémiai elismerésre méltó“ munkát
lehet végezni az elhunyt szellemóriás „fölfedezésével“, hagyatékának
„megmentésével“ és „méltatásával“. Ez így volt és így lesz mindig, amíg
a tudományos érdemek egyszersmind az anyagi jólét emelését is
biztosítják. És ezen segíteni, egy Galilei, Bolyai stb. életét
munkaképesebbé tenni alig lehet, de annál kevésbé, minél műveletlenebb
az a társadalom, amelyet a sors számukra kijelölt.
S az emberiség fejlődésének éppen ezek a nagyok a legfontosabb rúgói.
Mert azok az irigyek, azok a féltékenyek, akik életükben csak „személyi
minősültség“ szerint osztályozzák munkatársaikat, azok a holtakat annál
jobban megemésztik, méltányolják s akkor aztán közkinccsé válik a
szellemóriás hagyatéka.
Egy kis koszoru ez itt, találomra szedett virágokból, nem pedig
botanikus gyűjtemény, amely mélyebb betekintést enged ugyan a virágok
élettanába, de nem gyönyörködtethet bennünket s nem mutatja be azokat
legszebb hivatásukban, amikor lelkünkben megnyugvást, gondolatainknak,
érzelmeinknek nemes emelkedettséget sugallanak.
_Cholnoky Jenő dr._
Aristoteles.