Az asszony éles szemmel meredt rá.
Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.
– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes
volt ezért?…
Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt.
De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.
Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna,
mintha meggyülölték volna egymást.
Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak.
Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.
Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár
megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.
– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott
volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy
esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis
Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt
zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való
vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik
lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.
– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…
– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket
nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet,
undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják,
mi a háború…
Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva
ment előre.
Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:
– Hová szaladsz má no…
Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.
Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.