Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg
azokat… Kettévágott gégével.
De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én
itt vagyok…
Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek
szaladtak a templom felé.
A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a
borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott,
s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a
lelkén.
Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.
A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és
csókolta őket.
Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még
mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte,
hogy keresik.
Két csendőr állott meg a kapuban.
Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.
Neki a szeme se hunyorított.
A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.
– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester.
– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.
– Még pedig ma.
– Éppen ma?
– Éppen ma.
– Mer tegnap jártam.
A csendőr a szemébe meresztette a szemét.
– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.
– Napszámért. Igen.
– De mámma vót ott?
– Mámma?… Minek lettem vóna ma.
– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.
A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a
zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.
Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.
– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.
– Hogy? – szólott a katona.
– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy
bármely pillantban használhassák.
A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.
– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is
kötöttem.
A csendőrök meglepetve figyeltek.
A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja
mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a
legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.
– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a
gyereket.
Az még nagyobbra nyitotta a szemét.
– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte,
mikor hazajött, pedig az övé vót véres.
Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a
kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte…
– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…
Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete
őrmesterhez.
– Hát én vótam… csendőr urak…
A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal.
Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő
maga nem volt megrémülve.
Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.
– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel,
mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna
ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem:
megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok
mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…
Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer.
Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.
Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött,
nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki
eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.
– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul
kérd el…
A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.