Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni…
Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán
vegyen egy hatosért mézest…
Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét,
felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró
mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány…
méz nélkül és jóisten, be drága…
Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a
vásárból… egy hatos ára mézes…
Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor
közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.
Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten,
életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.
Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.
Egyszer megállt.
Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.
– Köztünk van a víz… – mondta.
Az asszony nem értette.
– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…
– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.
Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak
magának rabol, még a gyerekeire se gondol…
– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az
ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk
közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak
ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk
nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk
van a víz…
Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában
tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt,
ahogy nézte az asszony.