De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment,
ment előre…
Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.
Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és
bolyongva, olyan idegenül…
Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi
asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt
és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós
galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre:
vajjon észreveszi-e.
De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az
asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy
volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón
lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre,
lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy
ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van…
egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…
Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a
vasas zsidó sátora előtt…
Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott.
Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz
ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet
megtartott.
– Mi az ára? – kérdezte.
– Forint negyven.
– Sok.
– Tegye le.
Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett.
Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.
Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.
Visszakapott egy hatost.
Azt odaadta az asszonynak.
– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…