– Ne beszélj sokat, hanem gyere.
– Hova?
– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…
– Vásárba?
– Oda.
Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.
– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.
– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen
kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe
nem…
Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra.
Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.
A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.
– Édes apám.
– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.
De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.
– Mi van a kezén? – kérdezte.
– Mi?
– Piros.
– Piros?
– Megvágta? – szólt a gyerek.
Az asszony odanézett.
– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.
– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.
Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek
kicsi fekete kezét.
– Várjál bekötöm.
A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a
gyerek kezét.
Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint
gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy
kell lenni.
Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.
Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha
valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a
vásárra, jutott eszébe.
Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.
Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában;
szomorúan nézte.
– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.
Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.
– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.
– Kérte.
– Mit mondtál?
– Hogy délig megadom.
Az asszony ijedten nézett fel.
– Délig?
– Délig.
– Mingyán dél…
– Mán megadtam.
A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő
feszültség.
– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.
– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és
nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége
arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy
tett, mintha szomorú volna és megtörött…
– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a
szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.
– Húsz forintot, – ismételte az asszony.
– Huszat.
– Hol vetted?
– Hát… Vargáéktul.
Az asszony gondolkodva nézett rá.
– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek
a vásárra.
Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi
ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de
mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a
feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a
temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly
dolgon…
– Akkor hogy adtak neked pénzt.
Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.
– Hallod: kiraboltam űket.
Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit
ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.
– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a
siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…
Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az
éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte
szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…
– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne…
Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így
úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…
Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.
– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük,
hogy játszon velük…
Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.
Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:
– Azokat muszály vót… megölni.
Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.
– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a
példabeszéd bibliai egyszerűségével.
Avval felállott.
– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.
Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.
Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az
inget is levetette.
– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.
Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy
pillanatra sem tette le.
Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget,
a tisztát.
Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig
folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.
Aztán hozzáfogott s mosta az inget.
Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen
jól érezte magát.
A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.
– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, –
mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész
hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…
Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége
rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi
a bajt…
Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres
inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól
kimossa.
– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek.
Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit,
kiterítette a kis kamarában.
A gyerekei után kiáltott.
– Jóska, gyertek csak.
A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most
mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis
szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.
– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek.
Megyek a vásárba.
– Mit hoz?
Az apa elmosolyodott:
– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!
Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.
– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan
pondró…
Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.
Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember,
utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire,
úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha
kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De
az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a
legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség
nyugalmát.
Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva,
maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége
lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.
Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az
út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott
borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva
állottak.
Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék
a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.
– Nézd csak, nézd csak.
Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.
– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.
Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.
– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban
látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz
partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni
a jó kemény fődbe…
Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára.
Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.
– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy,
úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva:
árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen
látni a fődeken. Vigyázz…
Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és
egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.
– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent
beléd… mer leváglak…
Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és
ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.
A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves
csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.
– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék…
Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a
vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van
a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat
megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a
süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…
– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem
mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele
tisztában, hogy józan-e.
A katona nevetett.
– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig
hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja
isten: csak úgy láttam…
Átnézett a töltésen a tulsó partra.
– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a
kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az
embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér
menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a
muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja
eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges
istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát
mindegy… eccer úgyis meg kell halni…
Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan
szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta…
hogy fél… Fél már szegény…
– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna
most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy:
bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe.
Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy
merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le:
ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos,
ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ,
mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy
kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel
innen, mer átázik a cipőd.
Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és
figyelmesen, mint egy kis gyereket.
Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak,
ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat
rázott le.
– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…
Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi
urát…
Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.
– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.
Ez rettenve nézett rá, már megint?
De az ember szeliden nézett reá:
– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan
gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek
nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy
van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján
vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre
kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…