Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett
mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira
szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az
öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.
Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt
rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon
a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt,
húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán,
apatikusan és gépiesen.
– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg,
aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az
ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel.
Akkor lesz jó tavasszal.
– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.
– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van.
Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a
fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.
A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.
– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.
– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy
kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem
lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba
meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni
lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az
emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a
vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a
szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.
Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.
– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel
esszeházasíttya.
A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy
és erős dolgot jelentene ki, így szólt:
– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem
érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton,
de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.
– Meghiszem.
– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is
akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.
– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona.
Aszongyák. Mer én bion nem vettem.
A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.
– Mit evett fröstökre?
– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul,
merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz
krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.
A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott,
magába merült. De az öreg folytatta.
– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre
meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a
vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan
káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a
káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell
köszönni a jóistennek.
– Lisztje van?
– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni!
Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.
– Zsírja van?
– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak,
van még vagy két liter.
– Csizmája van?
– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan
pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a
bakkancsra szert tehettem.
Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.
– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két
nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy
liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50
krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10
krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…
– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén.
– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval,
mintha a tüdejéből szakadna ki szó.
– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert
bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem
kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!…
Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…
Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal
szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme
meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő
fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen
szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.
– Dógozzunk mán, – mondta morogva.
– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen
kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval
is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat
nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.
– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz
dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz
fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe,
van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is
acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden
kapáját.
A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.
Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni,
mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.
S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a
balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a
sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…
– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.
Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a
szót.
– Sturmba. Ugyi sokszor.
Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.
– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét.
– Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg
először?… Embert…
A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.
– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal
lyánt először…
– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a
legegyszerűbb dologról volna szó.
– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott
szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a
szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon…
Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik
golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a
combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de
olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment.
Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat
bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a
gyerekeket is.
Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s
folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor
nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit
kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem
akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a
beszédet.
– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az
aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale
mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az
emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,…
ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd
vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…
– Ha.
– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál,
«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak
be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót
ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy
bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy
jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…
– Osztán tik?
– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.
Az öreg rábámult.
– Osztán tik mindenkit levágtatok?
– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.
– Osztán lyány vót az első?…
– Mi?
– Aszontad, hogy az első lyány vót…
De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s
mintha valahova távolba figyelt volna.
– Nagylyány, vagy kislyány?…
– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy
kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda
kócsa…
Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.
– Most ütötte a tízet a toromba.
Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a
távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor
kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor
osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt
vót…
Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte
szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke
sapkát a szemébe húzva.
– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra.
Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.
Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.
A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom
felé.
Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de
inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett…
Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor
egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha
váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács
lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor
félre verik a harangot.
A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra.
A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a
földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas
felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak
rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.
Körülpillantott, nem látja-e senki.
Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit
még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe
az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos
belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda
faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat
megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet
kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte,
mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az
élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába
támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy
hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs
most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen
parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas,
osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy
tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas,
kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint
itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az
átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a
lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját,
gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a
puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy
mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…
Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s
zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke
fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a
harctereken.
Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a
Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd…
s hideg verejték volt a homlokán.
Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott
heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint
mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott
a csuklójába, az ingen keresztül.
– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér
szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.
Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.
– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.
Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt
kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt
s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra
gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…
Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység
kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele
akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan
muszály?
Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl
«délig megadom».
Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról
a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai
földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás
közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb
tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták
a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»
Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.
Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig
legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.
Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.
Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az
ajtó mellé volt odatámasztva.
Most mi lesz.
A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve
a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is
szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg
a bornyut… most vannak az ezrek…
– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.
A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.
– Itthon vannak, – motyogta.
Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.
Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel,
tátott szájjal nézett.
Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a
Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…
– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.
– Neem.
– Hát.
– Elmentek reggel.
– El?
– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.
A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.
S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha
most már joga volna felül kerekedni…
A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan
gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a
lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…
Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a
parancsot…
Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A
fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s
keresztül szúrta a kislányt.
A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a
torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt
a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…
Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes
szobába.
A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a
katonának minden mozdulatára.
Ez intett, hogy be.
A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az
emberről.
Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.
A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
– Hol a kócs? – mondta.
A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű
reszketéssel.
– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.
– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.
– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
– Bent van a másik szobában a sifonban.
A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó
fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.
– Hamar!
A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából.
– Elvitte a néni magával.
A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt.
De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte
s teljes erővel belevágta.
Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja
a villa két szára közé került.
A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést.
Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába
szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette,
úgyhogy a feje szinte leesett.
– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.
A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér
végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot
fognak nézni, ha hazajönnek.
Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.
A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli,
azért sír.
– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd
törüljem meg.
De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel
futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be
s elhallgatott.
– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem
baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három
napig olaszt ettem…
Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap,
mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé
fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen
elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.
Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó
arcocskájára…
– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.
Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a
vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér
csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka
alá s az egészet kiemelte.
Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.
Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a
bőrtárcát, a sok pénzzel.
Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és
rendesen.
Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.
– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára.
Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a
felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»…
mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott
mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják
s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket
adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy
se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.
– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el…
Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s
megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint,
meg valami krajcárok.
– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem
adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg
hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.
Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy
zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még
egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.
A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s
a kabátja külső zsebébe tette.
Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély
szórakozottsággal nézett maga elé.
Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy
kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.
– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát
mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint
a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a
kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a
száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket,
meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán
egymás torkát keresztül harapták…
A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle
álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem
izgatta semmi…
Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy
a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de
hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk
nyúlni…
Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte
keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem
nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette,
aztán kilépett a szabadba…
Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját
kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s
kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják…
Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől
pattant szét a melle, most pedig…
Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be
magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette,
aztán a setétúton visszament a templom felé.
Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.
– Hé. Öcsém.
Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István
bácsi az ásásból kiált.
– No. Gyere ásni má. Má kerestek.
– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet
ásni.
– Hun veszel?
– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz
ugye.
Az öreg nevetett.
A katona nem merte firtatni a kérdést:
– Hallottam, mikor ütött…
Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az
öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni
nem mert többet.
A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek
a felesége adós volt ötven forinttal.
– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek.
– Jól van.
– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.
– Jól van.
Az öreg elvette a pénzt.
– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most
meg mán van.
A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s
kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény
embereket.
– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt,
azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat.
Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy
kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján.
– Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota
jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?
A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy
végig sem hallgatja a beszédét.
– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb
csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a
szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan
borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a
fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek
előre?
A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás
gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom
volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját
hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen
műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás
hangján tovább mondta az adomát.
– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér,
így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy
gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután
eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb
harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most
meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön
jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a
tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az
nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az
hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!
Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a
harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak,
amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a
hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.
– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér
van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol
megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a
kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná
el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja
rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a
bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik,
hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van
kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen…
Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább
koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…
– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az
adósság…
– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve
az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát
a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a
munkájának.
A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt
annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az
ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…
Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.
S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy
ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire
neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna
kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda
volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda
harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…
A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz
körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki
lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat
csinálni… Ez a haszna, ez a vége…
Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a
három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert
nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.
– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony.