– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai
folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt
mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével,
handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…
Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a
szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon
fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt
volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember…
azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy
odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az
Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett
neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…
S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy
odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse
lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…
A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát
látta…
– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka
van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk
itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek
büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok
gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya
ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…
Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő
emberének a szemét.
– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.
A katona előre hajlott.
– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak,
terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab,
kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda
járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se
bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…
Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni,
szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban
elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.
A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb
igazította a szemére.
– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…
Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan,
maliciával:
– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk
el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből
mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a
svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer
csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát.
Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket.
Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt
egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a
dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a
kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt
vagyok…
Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.
– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul…
ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély
fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya
mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az
istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán
itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán
semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten
fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit
csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem
ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen
döglik is…