Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért
annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.
Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá
hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.
Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még megvan.
Él, nincs semmi baja.
Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az
ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól:
de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok:
ime, semmi bajom.
– János.
A szolgáját szólította.
– Tessék.
A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat.
– Hol a konyakos kulacs.
Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első
felszökellés az Élet vállára.
– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is
felrobbanthatta volna, ha közelebb van…
Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső
dolgokra.
– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte,
amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem
volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól…
És már megint milyen messze volt az elmult perctől.
A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a
leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott.
Valaki megsebesült?
– Ki az?
Újabb ijedtséggel figyelt.
A szolgája szólott.
– Sárkány.
Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta
megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj.
– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra.
A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre
szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató,
őszinte, gyerekordítássá lett.
– Óóóóóó.
Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz.
Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly
mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami
üvöltő szerkezet idézi elő.
A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott
szájjal liheg.
Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.
Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és
fű, ami köhögésre készteti.
– Add mán a konyakot!
– Nincs…
– Mi?!
– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.
– Hát.
– Elvitte a bomba.
– No, a fene egye meg.
Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.
A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.
Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.
Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.
Felül.
Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s
belefekszik a távcsőbe.
Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.
Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.
Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.
Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.
S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a
szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt,
amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a
kék égen fehér felhők jönnek egész közel.
Pukkanás.
Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi
gondolatával már ott látja magát fekve a földön.
– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.
Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett,
nála valóságos földre leesés…
Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és
semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.
– Meglőttek a kutyák.
De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a
testét…
– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.
Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.
– Meglőttek?
– Azt nézem, hadnagy úr.
Ijedten várja.
– A lábom! – kiált fel hirtelen.
A tizedes kézzel végigsimítja.
– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.
– Na.
– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.
Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A
golyó a csizmában.
Már fájást is érez.
Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte
ásni kezd.
– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok meg!…
Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.
– Mí az?
A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.
– Mit ás?
S nem akarja hallani senki a szavát.
– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.
– Szólt hadnagy úr?
– Mi az?
– Hadnagy úr: roham lesz.
– Mi?
– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak.
Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak
s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.
Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.
– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.
Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy
«tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra
elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»
Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.