Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton
egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől,
hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb
rendetlenséget sikerült produkálnia.
– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a
pucerekkel.
Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a
megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a
legtöbb baj.
Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a
trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját
kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd
megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.
– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is
másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.
– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a
szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben,
ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik.
– Jelentem alássan, – a kapitány úr…
– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr
jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak
vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?
Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.
– No csak fölfelé.
A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték,
hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott,
s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott
Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy
sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?»
A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra
állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani.
– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig
sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó
mellől.
– No most auf!
Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte
magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt
volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy
szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a
távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a
lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a
fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a
szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az
időnek, a térnek a határát.
– Mehetünk! Tovább, tovább.
Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra megindultak.
– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona fekszik.
– Megyek.
Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került
elő valahonnan s úgy ordít mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a
Bihonec s egyszerre visszafordul.
– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a szekereit.
Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.
– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan
szidalmak ömlenek, mint a zápor.
A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül,
pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le
onnan.
– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér,
tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem
fel, mert sánta!
– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez,
majd megtanítalak én mindnyájatokat!
– Igenis kapitány úr!
A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott előre.
– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te
tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A
fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a
tornisztered az én holmimmal.
Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy
kipakoljon.
– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert –
dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett.
Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált.
– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?
– Azt tetszett mondani…
A zászlóst majd megütötte a guta.
– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy
sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön,
meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a
szekeren.
Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott
eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy
azt mondta, várjanak rá…
Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó
kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban
két-három, vagy négy ló.
– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér
tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.
– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a
szekérre ezt a beteg katonát.
– Hű, a jebuzeusát.
Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban
bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről,
hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya.
– Hisz ez kolerás!
Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a
védencét baj éri.
– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.
– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le
onnan.
A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan gőzölögtek.
– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.
– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy
bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?
Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a
feje félre esett.
– Vigyétek a bokor mögé.
Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit
felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes
vörös szín egyre fogyott.
Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak
egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta.
Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt
el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja…
Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.
De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak
rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember,
nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb
kinlódások.
Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe
őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól
ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a
testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.
Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.
– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.
– Jelentem alássan el van intézve.
– Visszaküldted?
– Igenis.
– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a
berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…
Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas
legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a
kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra
sántítani.
Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát,
meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még
otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr
szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a
muszka…
– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.
– Igenis…
Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a
hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai
sötétségbe.
– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott
a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal
felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem
még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a
szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add
át ennek a tuloknak…
Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő
fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy
el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet.
Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol
gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós
úr.
De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok
világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása,
az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések
kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt,
két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s
bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem
is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…
Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban ébredtek
fel.
Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része
üresen állott.
A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban
találta magát.
Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb
volt mint kinn.
– Bihonec, rakj tüzet.
– Igenis.
Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás
hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de
kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.
– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.
– Igenis.
Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de
nemsokára egy asszonnyal jött vissza.
Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén
asszony nézett félve és rettegve maga körül.
A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De
mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy:
– Igenis.
A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a
szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne
leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy
a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még
szobában sem volna szabad lenni.
No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az
átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve
vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még
annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek
intett, hogy pucolja le.
Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát
szipogatva.
– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was
ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna,
hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a
faluban?
Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító
szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan
kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta
szebbnél-szebb nőkkel.
– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de
beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb
baj…
– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi
tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem
lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen
csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni.
A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért
kár.
– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a
kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj!
– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.
A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja
fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire,
szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke
fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren
szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott
magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon
fogta, s halkan a fülébe mondta:
– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a
front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a
nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe,
ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A
szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai
szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de
legalább nem sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a
szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy
micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!…
Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt
fel.
Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a
parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a
sötét kendőből.
– Hol vannak a tisztek?
– Hier…
– Á, és a többiek?
– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.
A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó szemű.
– Hát kell főzni?
– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…