Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.
Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az
első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy
szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt,
mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás,
amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.
– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó
volna, milyen jó volna… – és már aludt.
– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s
nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.
– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt.
– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.
A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül
tört ki a hang, rikotott utána:
– Aufnehmen!
Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák
gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már
rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.
A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot.
– Mérges, – mondta neki újra.
– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.
Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna
kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak,
csak mennek a déli napon tovább.
Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a
föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek
minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a
füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák,
ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból,
belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a
kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a
földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap
feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele
kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is
marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű
hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész
természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő;
valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van…
Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az
időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna,
csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának
s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna
a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos,
mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a
monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp,
tapp…
Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint
egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva,
kerítés nélkül, összevissza házak.
– Lesz itt pihenő, káplár úr?
Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a
vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott
dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből.
– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!
– Nem tudom, nézzétek az elejét.
Az elejét? Nézik. De az csak megy.
Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.
– Még itt sincs pihenő, káplár úr?
De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül
kiszökve szembeköp.
– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?
– Nem tudom.
– Hat óra káplár úr.
– Igen, hat.
– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!
Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap
felséges megvilágításában, fenyők között, mesés. Patak vize csillog
mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák
csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp.
A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák
szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást;
az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak;
– Sándor, itt vagy?
– Itt vagyok.
– Károly, itt vagy?
– Itt.
A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak
érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a
keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet
ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak:
– Az istenit a főhadnagynak…
Fél nyolc; erős alkonyat.
– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.
Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább
tapp, tapp.
– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…
Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás,
mintha ledül egy fal.
Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől
temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy
szelid állat bődülése messziről.
– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.
– Elszakadtunk?
– Csak négy katona van itt.
Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet
közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg
a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek
lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni.
– No csak tovább.
Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba mennek.
– No csak tovább, tovább.
– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!…
Útcsináló katonákra akadtak.
– Merre mentek a mieink?
– Csak menjetek, arra balfele…
A zsidó katonák sírtak.
– Nem birok menni káplár úr.
– Dehogynem, csak gyerünk.
– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…
A sarzsik káromkodtak.
– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer
most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én
vagyok…
Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már
ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet
suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok
alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit.
– Sándor, itt vagy?
– Itt.
Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja
a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés
legfelsőbb izgalma.
Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és
szidalommal fogadták őket.
– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…
– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…
Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben.
Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok
tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A
szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan.
Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik
másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni
kezdik.
– Angriff… ott angriffot csinálnak…
Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal
hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik.
Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás.
Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és
a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon
számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még
hegycsúcsok nem hallottanak.
– Aufnehmen!… Auf, auf!…
Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre közelebb.
Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy
helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl…
Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a
megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.
Fent halk rivalgás.
– Kik vannak itt?
– A XXX. ezred.
– Kik jöttek?
– A X., a XX. ezred.
– Vannak önkéntesek?
– Vannak.
– Kik vannak itt?
Nevek pattognak.
Újjongás rá.
– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…
Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt
talákozó testvérek. Sose látták egymást.
Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a
gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg:
– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem
kell még ezt is túllicitálni!
A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte
az ing alatt a testét.
– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett
érkezni!… Akármilyen fáradság árán is…