Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak
valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát.
Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel
Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen
kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit
csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben
oldalba bökte:
– Fecske!
– No.
– Kék egy menyecske?
– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!
Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.
– Fecske!
– No.
– Hát nem kék egy menyecske?
Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk
is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a
hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp
innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak
szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a
fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát
pirítani, meg kávét főzni.
De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli
fáradtsága.
Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a
lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának
híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen
átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és
kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos
nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár
volna már.
Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a
mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú
volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a
boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden
levél a nap szines sugarán.
Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok
olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve,
hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy
sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel
nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra
fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az
is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön
elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a
haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a
pillanatban a maximumon volt.
Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát.
Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak,
hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.
– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?
– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin?
– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes
úr?
Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is,
mint a delelő malacé.
Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc
esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy
feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt
borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan
maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.
– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva.
– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal,
de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a
Dürer-metszetek lovagjai.
– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak!
Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még
a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a
Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…
Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú
kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben
nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát
játszva birt.
– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki
hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt
korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!
Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős,
tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az
adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha
ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte
magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót
játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először
igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint
gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint
mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát
a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban,
amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.
A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.
– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig,
becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom,
csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis
drágám egy százkoronást…
– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott:
mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a
harcászati dolgokon volt az esze.
– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz
korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…
A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben
mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát,
fegyvert pucolta.
Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén.
Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték,
a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték
magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban
kiáltották:
– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!
A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád
volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már
azt akarták vezényelni, hogy:
– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis
lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert
végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen
kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!
Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek
előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt
percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak
már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a
hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.
No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt,
megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt
elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb
hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak
s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.
Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű,
mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy
pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény
csintalanságot kiált oda nekik.
A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig
párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a
taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.
– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?
A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a
nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már
megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz
kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s
ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó
vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.
– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.
– Mit akar?
– Mámma mennyit fogunk marsolni?
– Majd meglátja.
Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó
szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett
nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.
Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld
bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek
a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg
kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a
sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet
ugranak utána, hogy utolérjék magukat.
– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár.
Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a
Gáspár szavára.
– Én ettem.
– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet
ettem vóna.
– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.
– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre
mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány
megszólalt.
Hátulról a zsidó előre igyekezett.
– Önkéntes úr, önkéntes úr.
– Tessék?
– Hova megyünk, a frontra megyünk?
– Nem.
– Rezerve maradunk?
– Igen.
– De hogy lehet az?
Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:
– Menjen a helyére.
Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét,
kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű
neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki
tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt,
nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a
magyarázat.
– Kérlek szépen, fénrik úr…
– Szervusz.
– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?
– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk.
– No de ha így előre visznek.
A fänrich se tudta, akkor mi lesz.
– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.
– De gyere vissza megmondani.
– Igen.
A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga
cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak
hallgatot s beállott a sorba.
– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar
paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, –
megyünk a frontra?
– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve
vagyunk!
Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.
S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban
szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat
úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre
szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.
Egy magas hegy tövében állottak meg.
– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?
A káplár felemelte félszemét a hegyre.
– Fel, – mondta s véres volt a szeme.
– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba.
– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.
– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…
Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a
hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat
levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel
végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc
szélén.
Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia
kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet
kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj
volt kiállani s el egy bokor megé.
Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden
pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá
közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind
ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás,
ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A
szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme
fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak,
bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp,
tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és
rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a
talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt
kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet
legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember
együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült,
lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy
azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre
átkozottul újra rájött a hascsikarás.
Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De
Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét
kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket
hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha
harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes
szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele
és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy
pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a
nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint
rohanni a szakasza után…
– Ez az ötödik század?…
– Nem, ez másik ezred…