Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a
többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük
feltűzött szuronynyal.
András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett.
– Cigány.
– Nohát.
– Lesz-e gomba?
– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.
– Mégy.
– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen.
– Mégy cigány…
– Ne legyél mán olyan pogány.
– Mégy.
A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett
kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával
vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így
osztán egy kicsit megbékült.
– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked
azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.
András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.
Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni
kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik
oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis
csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani,
vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza
tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen
pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne
legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja,
aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső,
csöndesen elgondolkodó, komoly ember.
A vékony Medveczki megszólalt mellette.
– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam
hazajutni.
– Eccer?
– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett.
Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka
majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik
hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a
legnagyobb fiam.
– Hány esztendős?
– Mán lehetős… nyóc.
– Osztán gyalog jött magával?
– Gyalog.
– Osztán hogy ment vissza?
– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán
leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.
– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni.
– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot
se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.
– Derék gyerek.
– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt
gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok
is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün
mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.
Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta
sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha
előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.
– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, –
hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem
látná.
– Úgy.
– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba,
de majd csak hazakerül…
– Úgy.
– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor
otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán
hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…
– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán
láttam mi van odahaza.
– Mi?
– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett
bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja
az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt
a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba
fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden
szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta,
hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs,
az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy
nekik. De hát hogy van a.
– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres,
habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok
vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…
– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent,
szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig
ott van.
András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! –
fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne!
Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.
– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki
nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a
rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a
háborúba.
– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.
– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze…
A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az
orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.
– A baj… – mondta a Medvecki.
Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem
száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.
– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…
– Olyan az asszony mind.
– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk
ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább
elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek
is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták
most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az
anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»
Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát.
Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd
elindult tőle…
– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal
asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…
Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta
a fogát.
– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni
valamelyik.
– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó
az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne
vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó
feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem
veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette,
úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez
a háború nem vót…
András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.
Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben,
amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg
semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és
gondolkodott…
Azt mondja Medvecki:
– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van
valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják
csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…
András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna,
zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt
mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a
cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt,
arra valahova a másféle világba, fogolynak…
– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek
magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most
meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna
magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a
jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer
akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert
akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az
ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van
a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne
gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…
András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha
jól kisirta vóna magát.
– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt,
meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki
itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak
guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta
vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos,
rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a
pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé
fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám
mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek
én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod
szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De
lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja.
Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa,
aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla,
hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a
jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa,
lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes.
András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már
föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos
volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony,
hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S
egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön
rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma
levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga
keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S
egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan
boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni,
hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony,
hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni…
Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de
szeretetbe…
– András!
Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:
– Van mán gomba!
– Jól van, Imre! Jól van cimbora!
– De meg a mieinket is látom András:
– Az is jól van. Jól van testvér…
– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…
– Jól van… jól…
Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra.
András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz
foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott.
Majd megették érte.
– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!…
Százhúsz foglyot hozni!
– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.
De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy
gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.
– Hős maga, András.
– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.
– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek!
András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:
– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!
– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes
úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda
káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…
– Mit András?
András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden
kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.
Csendesen azt mondta:
– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.
S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna
az ujját. Aztán egyet gondolt.
– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…