– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.
A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett,
összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az
András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se
eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira,
mennyire magához józanodni.
Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt
látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.
Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s
egyenként kezet szorított a muszkákkal.
Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami
kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak
néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen
valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna
egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak
köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a
távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze
mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak.
Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna
egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek
teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik
egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem
harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem
harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A
szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát
fogott volna beléje…
De csak egy-két pillanatig tartott.
Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult
már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s
mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a
fogoly-transzportra…
– Nincs több? – kérdezte Ándrás.
Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.
Két muszka mászott elő a parányi kamrából.
Azok is odaadták a fegyvert.
– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?
András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva,
sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a
többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező
hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a
menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette
őket.
A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre
csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.
Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az
első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok
visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek
miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett
hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a
piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:
– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem
fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…
András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon
csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.