A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak
lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó
hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.
A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a
szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos
szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli
csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.
– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a
nyöszörgő sebesülteket nézte.
– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.
– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.
– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.
– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan
lehetnek?
– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy
elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem
támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.
A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek
a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat.
András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre
azt mondták:
– Ja szom hrvat, szevasz magyar…
– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse
olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson.
Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is
jut…
– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt
rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is,
akik otthon vannak.
A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.
De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül
megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye
is a szemébe szökött.
– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor
szomszédolásnak vet véget az ember.
A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.
– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk,
meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette
hozzá.
András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt
mondta:
– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a
menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De
ellenséget, azt még nem láttam.
Ezzel azután elment az őrcsapatával.
– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte
tréfára vette az András nagy okos buzgóságát
– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu
felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…
– Hogy!
– Muszkák vannak benne!
– Mink hatan?…
– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz
látott.
Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is,
most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak
vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.
De erős volt a vállalkozás.
A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu
szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.
Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor
magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és
sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.
– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.
Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre
szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.
Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember
feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét.
Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe
tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól
hozzá van szokva a nyomorúsághoz.
– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!
Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni,
mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.
András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit
keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett
lopakodott, hogy kifelé innen…
Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon
borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél
kenyeret, amit András már ott hagyott…
A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos
piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy
cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.
Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s
kettétört egyet és beleharapott.
– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s
az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.
– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó
szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.
Nem volt benn egy sem.
Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a
vér is megállott benne.
Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.
Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az
arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt
szemekkel.
Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy
mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.
Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak,
mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s
kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy
markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak
néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.
Aztán valahogy megoldódott.
Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt
szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre
lépett s kinyujtotta a tenyerét.