És fölébredt.
Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte
tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.
Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon!
Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő
fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól…
Itt van egésségben, bátorságban…
Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta
a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a
háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy
csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek
ropagásátúl a hegyen.
– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s
újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!
Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.
– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő,
hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem
állított.
A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon
volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény
strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették
a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk,
válluk, minden csontjuk fáj.
– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső
fáról.
Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni
kezdte vele a cimborákat.
– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…
De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.
Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős
levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a
köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még
azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.
– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.
Csapó hiányzott.
– Elesett, – mondta morogva valamelyik.
Többet nem beszéltek róla.
Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen
álltak.
– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.
András azonban azt mondta:
– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.
Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most
el fognak tévedni maradni.
De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is
versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…
A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a
hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a
tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás,
ködös hegycsúcsra.
Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva
hevert még.
– András! – kurjantott messziről a cigány.
Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges
kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!…
Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is
kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény,
pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…
– András… – rikoltott újra a cigány.
– No!
– Meg vannak a horvátok!
– Hun vónának, no…
– Ahun a, ott tanyáznak-e!…
András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett
észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.
– Látod má?
András megvetően mordult.
– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne
legyen.
Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a
bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott
vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza
kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…