Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi
erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és
fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s
egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása,
hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…
Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András
maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis
szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.
Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy
ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán
visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát
látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a
földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek
már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi
cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék
az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit
éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az
ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi
pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az
adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha
is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz
forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém,
evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet
húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A
nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz
forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán
mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek
kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a
mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a
kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se
csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát
még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes
ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy
kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik
belé…
András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben.
Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.
De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra
éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába
csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos
porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a
harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes
pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.
O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és
áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.
– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba
kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a
mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a
szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba
kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint
egy köjök, nem vón a mák homokba!
András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját
s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s
most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:
– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig
vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett,
hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok,
ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen
menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki
vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit?
Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos
vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani
magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…
Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az
asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem
hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik
tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.
És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok,
amilyen lármát tudtak vele csapni!
A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt
isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a
két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt
cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és
innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett
ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy
odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a
méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…
Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők
szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan
boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud
szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.