Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a
morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől
különösen fázott.
Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette
őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy
kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha
kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami
ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.
András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két
hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes
káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a
veszélyben, bajban az összevaló emberek.
– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke
alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz
megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.
– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre
kinn voltak a dróton.
Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az
orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan
felnézett az égboltra s szalutált.
A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb
hadúrnak szeme elé lépett.
A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük
s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.
András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg
valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát
húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt
hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is
hallotta.
Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak
csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen
szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen
megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a
helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is
előre értek s az ágyuinkra várniok kell.
Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz
hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink
fegyvereit már el is hallgattatták.
– Gyerünk csak fel ide – mondta András.
Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a
tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé
indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség
tüzének.
– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán
hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki
mechanikus volt Pesten.
– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe
nézett.
– Ép olyan baka vagy, mint én.
– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka
a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!
Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér
benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.
András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.
– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s
elfordult.
Felnézett a hegyre és vezényelt.
– Forverc.
A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait
adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki
indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos
lován.
Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.
Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a
fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben
volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.
Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt
volna értelme, átszaladtak egyfolytában.
A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a
farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi
ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó
volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal
fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott
indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova,
miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában
untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás
után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek,
tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy
ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.
Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt.
– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.
Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek
megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.
– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a
jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?
– Tudja – szólt lassan Medvecki.
A többi hallgatott.
– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt
ideesik, akkor is tudja!?
Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta.
Szomorúan.
Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:
– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a
távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy
ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem
dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó
Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…
Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét
alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy
beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen,
ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az,
hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy
tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd
bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek
csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha
azelőtt nem látták az Istent?…
András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is
szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis
itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának
megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.
Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás
alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne
akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember
mond.
– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy
csakúgy repül…
Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most
úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.
– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s
megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat,
mintha tövis szúrta volna meg.
– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt
szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja,
a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én
tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk
az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor,
siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével
vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem
maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg
felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy
szedtek föl, mégse lett semmi bajom…
Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:
– Jó ember vót a maga sógora?
A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!
– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt,
serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az
öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett
vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…
Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is
hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia…
András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.
– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon
elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni,
aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…
Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.
– Szanitész – ordította egy emberi szó…
Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak
hallgatott a nagyobb része.
Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos
veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a
hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká
lőtték őket.
András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok
hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel
a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.
– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét,
sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:
– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az
emberi szót.
András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell
lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a
visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk
menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha
nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a
hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük
ágyútalan prédára marad…
Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik
bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván
az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van
nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András
a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy
mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal,
Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:
– Patruj… orosz patruj…
András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok
közül kiküldött kisded csapatot.
Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz
hegyoldalnak.
– Leszedjük őket.
Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi
esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.
Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta
egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak
élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.
Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha
pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás
útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára
bejött nekik az orosz őrcsapat is.
Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy
zászlóalj volna itt.
Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb
megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az
kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között.
De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál,
hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen
tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem
a halál áll-e arra a foltra.
Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az
ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan
csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat
lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a
fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a
kebelében, hogy aztán veszítse el.
Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.
Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön
intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.
Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást
bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a
dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét,
kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő
veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német,
ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem
köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi
történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még
egyszer!…
Végre visszakerült az ezredes.
– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?
Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét.
S megrázta emberül a közbaka öklét.
– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.
András megingatta a fejét.
– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette:
«ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy
lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.
Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány:
– De kár vót azér a jó vacsoráér.
– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a
kopasz hegy oldalára.
– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.
András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:
– Oda…
Később azt vetette:
– Fiúk: van elég éles!
Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este
kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.
Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott
állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az
orosz roham.
Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy
több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést
indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett,
sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a
csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…
Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg
megjöttek a horvátok.
Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány
szuszogni alig bírt, mikor mondta:
– E jó vót, András, de most osztán haza!…
– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a
főhadnagy úrnak!