hogy Móricz csakugyan megőrült, és kórházba vitetett, s hogy Eszter
irása vagy elveszett, vagy Móricznál rejtve maradt, mert különben nem
változott volna egész okiratcsomóvá. Móriczot tehát a legiszonyúbb
büntetés éré, ő elméjének világító szövétnekétől fosztatott meg, s habár
ily állapotban többé sem örömet, sem fájdalmat nem érez is az ember, a
büntetést mégis legiszonyúbbnak mondhatni, mert ez által az ember
megszünik ember lenni. S ne tartsa senki valószínűtlennek, hogy ily nagy
bűnöst is ennyire megrázkódtathat gyermekének elvesztése! Említém már,
mikép a zsidó inkább ragaszkodik családjához, mint bármely más
felekezetű ember, mert ő, mostoha állásánál fogva, egyedül csak azon
körben tarthat igényt szeretetre, tiszteletre és gyámolítatásra; a mi e
körön kívül van, az ránézve mind idegen, sőt legtöbb esetben ellenséges
elem. Családjában pedig a figyermek az, kiben az apa szeretete mindenek
fölött összpontosul, mert ez az, ki özvegyének és többi gyermekeinek
gondjukat viselendi. Móricz a kétségbeesés legszélső határán állott,
midőn embertelen tettét véghezvivé; nejét, pénzét, elveszté, nyomor s
boszúvágy által rablóvá lett, és midőn, hosszú fáradozás után, végre
azon ponton álla, hogy megboszulva hiheté magát, miután legkedvesb
kincsöktől fosztá meg azokat, kik egész lételét megmérgezék, akkor azon
irtózatos bizonysághoz jutott, hogy saját vére ellen dühönge, hogy
istentelen kezei azon kincset semmiték meg, melynek birtoka nemcsak
boldoggá teendé őt, hanem még a multakat is örömmel feledtette volna
vele. Ily szörnyű felfödözés, főkép oly borzasztó órák átélése után,
melyek azt megelőzték, bármily erős idegzetű és romlott szívű embert is
megfoszthatott volna elméjétől, annyival inkább történhetett ez meg
tehát Móriczczal, kinek keleti vérében korlátot nem ismerő heves
szenvedélyesség forrongott.
Ida szobáját zárva lelém, s összeborzadék, miután hosszas kopogásra sem
nyílt meg az ajtó, mert azt hivém, hogy ujabb szerencsétlenség történt,
s a szenvedélyes lány, vagy önkényt, vagy kényszerítés következtében, e
házat elhagyá, s jelenleg ifjúsági ábrándai bűnös tárgyának hatalmában
van; kiről már csak azért is föltehetém, hogy mindenkép iparkodni fog őt
hatalmába ejthetni, mivel méltán félhetett, hogy Ida mint igen nagy
súlyú tanú fogna ellene fölléphetni, főkép, miután őt az én
társaságomban látta.
Gyanumban mindazáltal ezuttal csalatkoztam. Idát a nevelőné szobájában
lelém, s álmélkodva állapodám meg, midőn szemeim arczára esének. Egész
lénye nagy változáson látszott áthaladottnak. Színe halványabb vala,
tekintete komolyabb kifejezésű, és mégis kimondhatlanul nyájas, szemei
szelíd tűzben ragyogtak, legkisebb nyoma nélkül a vad
szenvedélyességnek, s minden mozdulata oly öszhangzó finomságot árult
el, mintha huszonnégy óra alatt ugyanannyi hónap tapasztalásin ment
volna keresztül. E nagy változásnak okát azonban nem vala nehéz
megmagyáznom. Őt első ifjúsági éveinek bálványa, mely eddig hatalmas
bűvös gyanánt uralkodék minden gondolata fölött, tegnap elhagyá; a
valónak ércz veszszeje szétpattantá a varázstükröt, mely az ábrándképet
igéző színekben mutatá, és undorgerjesztő meztelenségében tünteté elő a
gaz kalandort, rablót és gyilkost. Az első fájdalom, melyet e szörnyű
csalódás Ida keblében fölzaklatott, szilaj vala, mint szabadon kifejlett
indulatainak legféktelenebb lázrohama; mennél lesujtóbb azonban az első
fájdalom hatalma, annál hamarább következik be a megnyugvás, vagy
legalább lecsöndesülés, főkép ha félre magyarázhatlan értelmű titkos
szózat azt súgja a szenvedőnek, hogy fájdalmát méltatlan tárgy idézte
elő, s hogy e fájdalom nyilvánítását szégyelnie kell. Ily állapotban
vala Ida, s ez okozá kedvező átalakulását, mert csak rövid idő óta
jutott ugyan közelebb érintkezésbe szelídebb modorral, és műveltebb
társasági igényekkel; de jeles és élénk fölfogású lelki tehetségei mégis
határozottan tudtak már külömbséget tenni a helyes és helytelen közt; a
tegnapi szomorú fordulat pedig végkép megérlelé agyában azt, mit eddig
csak sejtésképen ismert, és maradandó életre ébreszté benne azon
öntudatot, hogy ifjusági ábrándainak bálványára iszony és pirulás nélkül
nem szabad többé visszaemlékeznie. Mihelyt pedig e határzat tisztán
állott lelki szemei előtt, igen természetes vala, hogy gondolatival
egyszersmind külső magatartásának is meg kelle változnia, mert a testnek
minden mozdulata a lelki vezér parancsa szerint szokott idomúlni.
Igy magyarázám meg magamnak a szép hölgy mostani változott állapotát, s
szemlélésében néhány másodperczig gyönyörködvén, szelíden szólítám őt
meg:
– Szobáját zárva lelém, s csaknem aggódtam, hogy –
A hölgy halvány arczait gyönge pir futotta át, s szavaimat félben
szakasztá, mintha nem kivánná többé azon tárgyat érintetni, melyre
utolsó megjegyzésem czélzott, és nyájasan szóla:
– Nem szeretem a magányt, azért költözém ide a nevelőné szobájába.
– Ezt igen jól tevé kisasszony.
– Itt legalább gyorsabban múlik az idő, melyet még kedves anyámtól távol
kell eltöltenem.
– Azon gondolat némileg vigasztalhatja nagysádat, hogy édes anyja
bizonyosan szintoly epedve várja a viszontlátás édes pillanatát.
– Oh, de meddig kell még arra várakoznom!
– Csak holnap reggelig.
– Valóban, neheztelnem kellene önre, ha oly nagy mértékben adósává nem
tett volna.
– Kérem –
– Nem, nem, ne szakasszon ön félbe, néhány szót legalább meg kell
engednie, hálám kifejezésére.
– De ha épen azt találnám legnagyobb jutalomnak tartani, hogy köztünk
háláról említés soha ne történjék? Ha ezt óhajtanám, kérném?
– Ugy engednem kellene ugyan, ha már egészen sajátommá tettem volna a
finomabb társalgási modort; de korábbi vadságomból legalább annyi
önfejűség mindenesetre megmaradt még, hogy ellenszegülése daczára is
nyiltan kimondom önnek, mikép ön örök hálámat köté le magának, mert
először becsületemet menté meg, midőn az állatszelidítő gyalázatos
körmei közől megszabadított; azután az emberi társaságnak adott ön
vissza, midőn ezen intézetben menedéket nyitott számomra; utóbb még édes
anyját is föltalálá az árva lánynak. És ha mindezt feledni tudnám is,
tett ön még valamit, mi mindezekkel fölér, ön – lelkemet adá vissza
tegnap, mely addig nem vala tulajdonom, és csak tegnap óta érzem, hogy
szemeimet most már pirulás nélkül emelhetem fel önhez és mindenkihez!
Ezen utóbbi megjegyzés alatt annyira elérzékenyült a bájos hölgy, hogy
szép szemeibe könyűk tolultak, és szavai alig érthető hangrezgéssé
változtak. Ezután kezét nyujtá, forrón szorítá meg jobbomat, s én mégis
baloldalamban érzék szúrást, mely egész valómat kimondhatlan kéjjel
árasztá el. Szólani akarék, de érzém, hogy mindaz, mit most mondhatnék,
csak becsét csökkentené ezen ünnepélyes pillanatnak, melynek szentségét
életem egész üdveért sem birtam volna megháborítani.
Némán csókolám meg tehát a remegő kezet, szemeimet elragadtatva
függesztém a deli hölgy könyező szemcsillagaira, és e perczben érzém,
hogy egyetlen ily tekintet is megérdemli a türelmes küzdést az élet
terheivel és bohóságaival.
Ekkor a nevelőné belépett, s már az ajtóban szóla, miután üdvözletemet
viszonzá:
– Lenke mégsem jő, pedig órája már rég elmúlt; nem szólott önnek,
kisasszony, tegnap, hogy ma nem fog eljőni?
– Nem, – felelte szemeit törölve Ida.
– Alkalmasint beteg, – jegyzém meg én, mit különben valószinünek is
tartottam.
– Ah, talán bizonyosan tudja ön, hogy beteg? Kérem, szóljon!
– Nem, de csak sejtem.
– Igen sajnálnám.
– Nem látogathatnám meg?
Ezt nem tartám most czélszerűnek, s azért hirtelen mondám:
– Ah, de épen most jut eszembe; hallottam, hogy városi szállásukra
költözött anyjával –
– Bizonyosan tudja ön ezt?
– Bizonyosan!
– Oh, ugy hát a szükséges rendezkedés miatt nem jöhetett.
– Mindenesetre.
– Én mégis nyugtalan vagyok.
– Hiszen oda küldhetnők a szobalányt.
– Oh, kérem!
– Tüstént.
A nevelőné távozott, s én még egyszer ajkaimhoz szorítám a szép kezet,
és megindulásomon alig birva uralkodni, bucsúzólag szólék:
– Tehát holnap reggel szerencsém lesz nagysádat édes anyjához
vezethetni.
– De kérem, jókor reggel.
– Nyolcz órakor!
Még egy tekintet, s az ajtó elválasztott a bájos tündérnőtől, kinek
könyűs szemei oly varázserővel hatottak szivemre és gondolatimra, minőt
eddig még nem ismertem, ámbár sok szép szemmel találkoztak már csodálva
tisztelő pillantásaim.
[Illustration: Bűnhődés.]
Leérkezvén az utczára, csöndes merengésben haladék előre, agyamban terv
tervet űzött, s ugy tetszett, mintha minden tervem oly kimenetet tűzne
ki végczélul, mely egész eddigi életmódomat megváltoztatná, jobbra vagy
rosszabbra – ki tudná előre meghatározni! Legmeglepőbb vala azonban rám
nézve, hogy e pillanatban az éjféli találkozástól, mely eddig legforróbb
vágyaimnak gyúlpontja volt, kissé fázni, idegenkedni kezdék. Ugy
tetszett, mintha, ég tudja, mily rendkivüli és ismeretlen érdemeim
következtében, életemet sokkal többre kezdeném becsülni, s mintha azt
hinném, hogy teljes joggal nem birok többé, azt kedvem szerint bárkiért
koczkáztatni. E gondolatra kissé megdöbbentem, mert a tökéletesen
független szabadság veszélyben forgása mindenkor aggasztó hatású, habár
még oly édesen boldogító forrásból származik is.
– Félre! Félre!
– Félre az útból!
– Elgázolják önt!
– Tartóztassák föl.
– Elébe! Elébe!
Ily kiáltások hangzottak felém minden oldalról, és kellemetlenül
megzavartatva gondolataimban, boszusan fordulék hátra.
De mit kelle látnom! Egy üres urasági hintó villámgyorsan roboga felém,
két tüzes ló szélvész gyanánt száguldott előre, s a kocsis mégis
karjának egész erejével ostorozá a felbőszült tajtékzó állatokat; az
emberek boltokba és kapuk alá menekültek, s én is csak boltajtóhoz
simulás által szabadultam meg az elgázoltatástól. De mi ez? Nem
csalnak-e szemeim?
Valóban nem! Igen, igen, jól látok, a dühösen korbácsoló kocsis nem volt
más, mint – Móricz! Az őrült Móricz, kit én kórházban szenvedni hittem.
Mennyi szerencsétlenséget fog ez most okozni!
Hah, a hintó kereke a sarokkőbe ütközik, a hintó fölfordúl, és néhány
bátor férfi a lovakat megállítja. És a kocsis? Ezt a kocsi lezuhanásának
ereje oly iszonyúan a sarokházhoz sujtá, hogy fejéből vérpatak özönlött
a kövezetre.
– Fiam! Istenem!
E két szót hörgé a bűnös, és élni megszűnt. Utóbb értésemre esett, hogy
a kórházban iszonyú dühösséggel szakítá ki magát az ápolók karjaiból,
mivel, mint szünet nélkül kiáltozá, fiához kell mennie, és az utczára
rohant. Ott azonnal az orvos hintajának kocsisülésére rohant föl, és a
lovakat dühösen tova korbácsolá. A kocsis szerencsétlenségre épen a
közel csapszék előtt beszélgetett, s így nem lehetett az őrültet
föltartóztatni.
XXXVIII. Jótékony szellem.
Így múlt ki a szerencsétlen Móricz, kiben most már csak embertársat
birtam látni, miután vétkeiért ily iszonyúan bűnhödött. És most annál
nagyobb elkeseredést érzék az ellen, kinek gazsága volt leginkább oka,
hogy ezen ember oly mélységbe sülyedett, mely nejét és gyermekét is
elnyelé.
Nem védhetém sem őt, sem nejét, de, tekintvén első helyzetét, mely őt a
lélekismeret tiszta ösvényéről eltávolítá, és ravasz uzsorássá tevé, és
méltányolván utóbbi körülményeit, mikbe a legszentebb emberi viszonyok
galád széttépése után, mintegy erőszakosan taszítatott, – pirulás nélkül
merem kimondani, hogy véres holttestétől szánakozás érzelmével távoztam.
A segédszerkesztőt nem lelém honn, az inas mondá, hogy bizonyos
nyilvános zeneelőadásra ment, mely jótékony czélra volt szentelve.
Minden tétovázás nélkül követtem őt, mert e pillanatban annyi ellenkező
érzés küzde egymással keblemben, hogy csak nagy embertömeg közt
reménylheték szórakozást. Jobban legalább nem birám időmet kitölteni, s
nyugtalanságomat ez úton némileg lecsöndesíthetni hivém, mert tudám,
hogy honn sem érezném magamat jól, a veszélyes találkozás kimenetele
előtt; addig tehát legalább csak az időt kivánám fogyasztani és ily
érzelmekkel léptem a nagy tánczterembe, hol az ily nyilvános zenék
előadatni szoktak.
Mindenesetre rágalmazók, kik állítják, hogy minden jótékony szellem
kihalt közülünk, s minden csak az önzés bálványa előtt hajlong. Sőt igen
is nagy még köztünk a jótékony szellem hatása, mert ime, hirdetve volt,
hogy a nagy tánczteremben nyilvános gyülde, gyülély, vagy a magyarok
istene tudja, miféle szószörnyeteg czímű mulatság fog véghez menni,
jótékony czélra, fél huszas beléptidíj mellett és annyi ember jelent
meg, mintha a mulatság – jótékony czél nélkül menne véghez. Némely
feketevérüek igen szomorúnak tartják azon fonákságot, hogy jótékony
czélokat akarván előmozdítani, nem a szívhez, hanem leginkább fülhez
kell folyamodnunk; pedig ez nagyon természetes, mert a tizenkilenczedik
század művelt divatszelleme sok embernél parányira zsugorítá össze a
szivet, a füleket ellenben tetemes hosszúságra nyujtá; ennélfogva tehát
igen rendén van, ha nem a kicsinyhez, hanem a nagyhoz folyamodunk, mert
a nagyok mindig hatalmasabbak voltak, mint a kicsinyek. De ki tehet
erről, miután azt tartja a közmondás, hogy a halál sem jő ingyen, mikép
lehetne tehát jótékony szellemet ingyen követelni?
Sok ember tolong a teremben, s büszke öntudattal sétál föl és le, mert
hiszen ők most mindnyájan jótékonyságot gyakorlanak; azt pedig egy sem
gondolja meg, hogy a csattogó zene nélkül bizony egyetlen réz krajczárt
sem tett volna a jótékonyság oltárára, valamint azt sem fontolják meg,
hogy jótékony czél nélkül is eljöttek volna, hogy halljanak, lássanak s
láttassanak; mert ugyan ki győzne mindenre gondolni, midőn a
tizenkilenczedik század szelleme csak tetteket követel, és ki akarhatna
valamit megfontolni, miután senkinek nem lehet kedve, magát fontolva
haladónak gúnyoltatni!
És mily dicső érzelmek dagasztják az emberi kebel lágyabb részeit, midőn
e népes gyülekezetben a kéjtől remegő lélek a testnek ablakain, vagyis a
szemeken át kitekint! Ha éhezők számára adatik a hangverseny, akkor mily
jól esik látnunk a sok domború ételtárt és meggyőződnünk arról, hogy nem
minden ember éhezik; ha tűz által károsultak fölsegélése vetetik czélba,
akkor jól esik látnunk, hogy nemcsak a szegény károsultakat tette tönkre
a tűz, hanem a jótékony hallgatók szíveiben is ugyancsak nagy
pusztításokat vitt véghez némely szemeknek pusztító tüze; ha végre víz
által szerencsétlenültek megvigasztalása szülte a hangversenyt, akkor
némi engesztelésül tapasztalhatjuk sok arczon, hogy nemcsak a víz, hanem
a bor is romboló erővel bir.
De a zene megharsan, s a gyülekezet nadrágos része a teremben sétálni
kezd, és szemlét tart az ülő hölgyek fölött. Ezen lassú mozgás igen
hasonlít a «Báléj» czímű daljáték utolsó jelenetéhez, s különösen ennek
azon részéhez, melyben a pogány istenek körjárásukat tartják, csakhogy
itt minden római és görög istenség többszörösen van személyesítve,
kivévén Pallast és Minervát, kik csak igen gyéren láthatók. Van ellenben
sok Jupiter, kik sokat tudnának junoi szeszélyekről regélni, s kikre
csak hattyuvá változhatást nem mernék fogni, az Európa-féle kalandra
alkalmazhatásukat azonban örömest elhiszem, ámbár ezzel épen nem akarom
azt mondani, hogy valósággal szarvakat viselnek. Van sok Merkur, kik a
kereskedés legjövedelmezőbb részét gyakorolják, mert pénz nélkül
vásárolnak, és oly gyorsasággal adnak túl az ekkép szerzett tárgyakon,
mintha valóban szárnyakat viselnének lábaikon, és ezen szárnyaknál fogva
azt is reménylhetik, hogy idővel magosra emeltetnek. Van sok Amor, kik,
hogy fegyverökkel rémülést ne okozzanak, ezüst nyilaikat zsebökben
hordozzák magokkal, és ha a fővárosi krónikák szava hiteles, ezekkel
épen oly nagy hódításokat visznek véghez, mint az elhíresült kis nyilas,
kitől csak annyiban különböznek, hogy szakállosak, és szemök nincs
bekötve; e kis különbség azonban épen nem lényeges, mert azért legtöbb
esetben mégis csakugyan gyermekek, és nyilt szemekkel sem látnak eléggé
világosan. Van igen sok Pluto, kik nem laknak ugyan föld alatt, de
roppant kincseiket mégis oly módon szerezgetik, hogy ez által sok
becsületes embert idő előtt föld alá juttatnak. Van sok Vulkán, kik nem
gyártanak ugyan vészárasztó fegyvereket, de mégis oly ügyekben
sántikálnak, hogy sok becsületes embert levernek lábaikról. Van sok
Neptum, kik, tengernek hiánya, vagy legalább rendkivüli távolsága miatt,
borba fullasztják gondjaikat és szigony helyett kártyát pörgetnek ujaik
közt, melyek a vihart nem csillapítják ugyan, mint a szigony, de sok
családban oly iszonyú vihart támasztanak, hogy a házi boldogság bárkája
menthetlenül elmerül. Van sok Mars, kik a mostani békés korszakban nem
harczolnak ugyan aczél karddal, de bezzeg használják az aczél tollat és
oly műbirálatokat írnak, ha valaki ellen agyarkodnak, hogy! Néhány
Herkules is kullog, gombos szattyán czipellőben, csikos nadrágban,
fecskefarkban, darázsderékkal, és kimondhatlan arczkifejezéssel, de
ezeket csak annyiban nevezhetni Herkuleseknek, mennyiben Augias király
istálójára emlékeztetnek, melyben igen nevezetes szerepet játszhatnának,
a valódi Herkules seprője alatt.
Ezen csenevész tömeg közt azonban derék ifjakat is láthatni, s szinte
jól esik a szemnek, rajtok a sok lelki kín után megnyughatni; ezek közől
sokan a tanácsban vének, mig ellenben oly éltes embereket is láthatni,
kik tettben valódi ifjak, midőn ember kell a gátra.
E tömeg, a nagy tolongás miatt oly aprókat lépeget, mint a franczia
gránátosak az «Ezred lánya» czímű daljátékban, és mégis mennyi
hódításokat tesz; pedig meg vagyok győződve, hogy ily haladás mellett a
valódi franczia gránátosak egyetlen deszkabódét sem foglaltak volna el
Napoleon számára. A hölgyek ellenben szépen ülve maradnak, s ki tehet
erről, miután házasulni nem szerető ifjaink magok szoktatták őket erre!
Az ülés mellett azonban néznek és nézetnek, és ez már maga is elég az
üdvösségre. E közben a zene folyvást harsog, s most néhány magosb
körökhez tartozó úr és hölgy is lép a terembe, kik azzal dicsekednek,
hogy elsők a hazában, és azért rendesen mindenütt utolsók szoktak
megjelenni; de csakhamar ily megjegyzéseket hallatnak:
– Mily tömeg.
– Kiállhatlan tolongás!
– Mily bűz!
– Ah, egyet sem léphetek!
– Mily surlódás!
– Mindenütt ily emberekkel kell érintkezni!
– Semmi figyelem!
Még több megjegyzés is történik, de ugyan ki tudhatna annyi nyelvet,
hogy minden megjegyzést hiven lefordíthatna!
Ezek tehát rögtön ismét távoznak, mintha hinnék, hogy nem örömest
láttatnak. Ám boldoguljon mindenki hitében!
A keringők nyom nélkül hangzanak el, a magyarok zajosan tapsoltatnak meg
és ismételtetésök kivántatik; ki hitte volna ezt tíz év előtt?! Csakhogy
aztán oly hamar ne forduljon vissza a koczka, a mily gyorsan megfordult.
Szellemdús politikai megjegyzéseket is hallhatni, minők például:
– Mit tart ön X… szónokról?
– Okai fontosak.
– Melyek?
– Miket elhallgat.
– És előadása?
– Igen érdekes.
– Miért?
– Mert senki nem hallja.
De ime itt hevesen vitatkozik két férfi, ugyan miről beszélnek?
– Lesz e pesti kikötő?
– Bizonyosan.
– Bajosan hiszem.
– Ugyan miért?
– Mert nagy hasznot igér.
– És azért nem sikerülhetne?
– Igen, mert a haszonban nem osztozhatik minden ember, s mivel a nem
osztozhatók száma sokkal nagyobb, tehát igen természetes, hogy a többiek
bukni fognak, és a kikötő elmarad.
Itt egy vastag úr óralánczát morzsolgatja és komolyan jártatja végig
szemeit a hosszú teremben.
– Keresni méltóztatik valamit?
– Nem.
Természetes, hiszen szemeiből is látszik, mikép annyit szerzett már
magának, hogy keresettel nem igen fárasztja többé magát.
– Ugyan mennyit jövedelmezhet a mai előadás?
– A költségek levonása nélkül?
– Hiszen ma minden ingyen megy.
– Igen, de mégis vannak apró napi költségek, melyek mintegy száz
forintra rughatnak.
– És miből állnak az ily apró napi költségek?
– Azt nem tudom.
Elhiszem, hiszen a drámairó sem tudja azt és azért mégis ugyancsak
ráborsolják a szinházi pénztárnál, midőn jövedelmi osztalékának kiadását
alázatos tisztelettel szorgalmazza.
Ily, s ezekhez hasonló beszélgetések közt az idő lassanként eltelik, s
végre megzendül Rákóczi indulója és a gyülekezet oszladozni kezd azon
édes megnyugvással, hogy emberbaráti kötelességét teljesíté, s a
jótékonyság szellemének hódolt; egyszersmind pedig a nap óráján
kellemesen tuladott, miket nem tudott volna máskép fölhasználni.
Azonban, nem kell mindent szigorral birálgatni, a jótékony czélra
csakugyan begyül néhány forint, s ezzel be kell érnünk.
Mindjárt a nép oszlásának kezdetekor az ajtó mellett foglalék helyet,
gondolván, hogy nem fogja barátom figyelmemet kikerülhetni.
Először a gazdagabbak oszlottak, mert ezek könnyen benn hagyhattak
másfél krajczárnyi hangot, a takarékos szegények ellenben utolsó
pillanatig késtek, hogy még azon recsegést is meghallhassák jó
pénzökért, melyet a mogorva bőgő okozott, midőn szekrényébe záratott.
Hogy barátom is ezen utóbbiak sorába tartozott, azt alkalmasint említnem
sem kell, mert a segédszerkesztők többnyire nem legfényesb tartalmú
erszénynek vannak birtokában; azonkivül pedig mindenütt elsők és utolsók
tartoznak lenni, hogy semmi ne kerülje el figyelmöket, mit hirlapjok
számára fölhasználniok lehetne, mert ha ők nem várnák be a hangászok
távozását, ugyan ki fogná meg- és leirni, ha valamely rohanva haladó
hegedűnek konok húrja lepattanna, vagy valamely fontolva haladó klarinét
a zene után véletlenül még egyet nyikkantana?!
És csakugyan nem csalatkozám, barátom az utolsó ember vala, ki az
ajtónál megjelent.
Azonnal megszólítám őt:
– Rég keresem önt.
Ő czélzással felele:
– Nem állottam mindig egy helyen.
– Természetesen, mint hirlapiró!
– Ugy van.
– Szállásán is keresém önt.
– Sajnálom, Pándyval voltam, mielőtt ide jövék, s így kissé hamarább
hagyám el a szerkesztőhivatalt, mint különben szoktam.
– Valóban? Ez igen derék.
– Talán miatta…
– Igen, miatta kivántam leginkább önnel találkozni.
– Megszidtam őt.
– Ugyan miért?
– Nem lett volna szabad szobáját elhagynia, és ő megszegé a tilalmat.
– És hol volt?
– Kocsit hozatott, és Börgernéhez viteté magát, mivel megtudta, hogy már
a városba költözött lányostól; pedig megárthatott volna neki.
– És mikép tudta ezt meg?
– Csodálatosan.
– Valóban?
– Lenke kisasszony hozzá küldé cselédét, azaz tulajdonkép inasához, azon
meghagyással, hogy Pándy állapotáról tudakozódjék; de az inasnak jól
lelkére kösse, hogy urának erről szót se mondjon.
– És az inas?
– Természetesen mindent kifecsegett. Erre Pándy annyira megörült, hogy
sebét feledé, és azonnal a hűtlen kedveshez sietett.
– És mikép fogadtatott?
– Azt nem tudom, de annyit mondhatok, hogy örömében magán kívül van.
– Ennek igen örvendek.
– De hát ön mire ment ügyeiben?
– Holnap számolok.
– És mért nem most?
– Most még csak igen keveset mondhatnék.
– Tehát várni fogok.
– De még egyet. Nem hallott Pándy semmit Lenkénél azon merényről, mely
korábbi mezei lakásán a mult éjjel véghez ment?
– Merény?
– Betörés, lopás.
– Ezt nem említé.
– Annál jobb. Igen szeretem, hogy erről még nem értesült Lenke; mert
bizonyosan igen megrémült volna, mi ártalmára válhatandott, mostani
fölizgatott állapotában.
– Tehát háztörés, lopás? Oh, kérem, szóljon körülményesebben!
– Majd holnap.
– Holnap? Úgy tehát legközelebbi számunkban már nem használhatom föl.
– Hiszen nem késik el!
– De egész általánosságban mégis tehetnék felőle néhány szóval említést?
– Azt nem ellenzem.
Ezen barátomra nézve rendkívül érdekes és örvendetes engedmény után
elváltunk.
XXXIX. Esti mulatságok.
Lenke és Pándy sorsára nézve tehát tökéletesen megnyugtatva érezhetém
magamat, és biztosan reménylém, hogy a korábbi viszony ismét helyre fog
köztök rövid idő mulva állani, és a gőgös anya örömest fogja gyermekét
boldogítani, kellő fölvilágosíttatása után, melyből átlátandja, hogy
kapkodás hiu álfény után gyakran igen keservesen boszúlja meg magát.
Elhatározám azonban mégis, hogy a közelgő éj folytában mind Lenke, mind
Ida lakása előtt néhány biztos embert őrködtetni fogok, mert tökéletes
biztosításomra, legalább most, az utolsó pillanatban, semmit nem akartam
elmulasztani, mi által Sobri ármányait megsemmíthetém.
A kártyajósnőnél tizenegy órakor akartam megjelenni mult éjjeli derék
kisérőimmel, s addig még sétálásra határozám magamat, mert ezen
elhatározó pillanatban oly nyugtalanságot érzék, hogy állandóan sehol
nem lelhetém maradásomat. Órámat minduntalan kivonám, s nem győzém
lassúságát csodálni; nem hiszem, hogy boldog mátkapár valaha ily
türhetlenséggel várta volna azon pillanatot, mely őket örökre
egyesítendé. Pedig ki tudja, nem várakozott e rám legborzasztóbb
alakjában a halál?!
És míg én ily sötét gondolatokkal küzdve jártam végig az utczákon,
körülöttem mindenütt szívvidítólag tünedeztek föl azon esti mulatságok,
mikben a boldog pestiek mindennap gyönyörködhetnek, ha épen patkószeges
eső, vagy csákányos förgeteg nem hull a felhők közül.
Ezen nagy vendégfogadó étterméből víg zene harsog, mintha valami
rendkívűli diadalt ünneplenének a vendégek, ámbár alkalmasint legfölebb
csak annak örvendhet nagyobb részök, hogy a dob hangját e mellett
megszokja, s nem fog annyira iszonyodni, midőn a csődület megpördülend
ajtaja előtt. A ház előtt divatos öltözetű kisasszony áll, s nyugtalanul
tekintget a vendéglő ajtajára, mintha valakire várakoznék. Ugyan ki
lehet az óhajtva várt imádó?
De íme, nem imádó, hanem egy kis fiú, alig hét esztendős lépett ki, és
félve közelített a kisasszonyhoz, ki azonnal rárivalgott:
– Hol voltál oly sokáig, gazember?
A fiú legnagyobb félelem közt rebegi:
– Én – én – az urak – én –