– De az orvosság –
– Orvosság? Hiszen nem vagyok beteg.
– Hála istennek!
– Minő üveg ez kezedben?
– Nagyságod ivott már belőle.
– Én?
– Igen, reggel felé oly nyugtalan volt a nagyságos ur, hogy orvosért
szaladtam.
– Kétszer vett be a nagyságos ur.
– Csodálatos, én tökéletesen jól érzem magamat; ide ruháimat.
– Méltóztassék.
– Az orvos is mondá, hogy ezen csöndesítő szer minden bajt megelőz.
– Tiz óra óta csöndesen aludt, kedves jó uram, és erre mi is
megnyugodtunk.
– Háni, láss valami jó reggeli után.
– Tüstént.
A lyány távozott, s én gyorsan felöltözém, s a tegnapi jelenetek
lassanként ismét fölmerültek emlékezetemben, és eszembe juttaták
egyszersmind, hogy még sok teendőm van, s hogy a legközelebbi éjfél
ismét megrendítő eseményeket szülhet. Most azonban a nap barátságos
világánál, a mult éjjeli rémképek sokat vesztettek sötétségökből, s
nyugodt elmével gondolhatám meg azok következményit, mikre nézve
leginkább csak attól féltem, hogy Sobri, értesülvén a kettős
elfogatásról, rögtön elhagyandja Pestet. Ezen azonban teljességgel nem
segítheték, s csak azzal vigasztalám magamat, hogy személyes
befolyásomat e két eseményre oly gyorsan alkalmasint nem fogja
megtudhatni, s ennél fogva a legközelebbi éjszakát még mindenesetre
Pesten fogja tölteni, miután Dongainé vagyonát nem akarhatja oly könnyen
elszalasztani.
Étel s ital által megfrissítvén magamat, lakásomat elhagyám, s a szabad
levegő oly ujító hatással vala rám, hogy alig érzém a mult éj fáradalmai
és ijedelmeinek hatását.
Mindenek előtt az orvost akarám meglátogatni, hogy Eszter sorsát
megtudhassam, mely iránt azonban most már jóval közönösb valék, legalább
annyiban, hogy a fölébredést ránézve nem igen tarthatám kivánatosnak.
Alig haladék néhány lépést, midőn két fölületes ismerősömmel találkozám;
az egyik vidám köpczös emberke, zöld kabátban, a másik mogorva tekintetű
sovány alak, fekete frakban.
A zöld vigan siete át hozzám az utcza másik oldaláról, és kaczagva
szóla:
– Gondolja csak, barátom, igen jeles lovagmüvészek érkeztek le Bécsből,
azt mondják, hogy francziák; ezen igen örvendek, mert politikusaink
legalább megtanulhatják tőlük a súlyegyent, s nem lesznek többé
kénytelenek vaktában bukdácsolni, mint eddig, ha ha ha! Reménylem, látni
fogjuk egymást az első előadásban.
Zöld ismerősöm fütyörészve siete el, s a fekete valóságos szomorujátéki
lépésekkel közelíte, kezemet indulatosan ragadá meg, és dunai mélységü
tompa hangon szóla, mialatt öklét görcsösen gyomrára szorítá, mintha
szivét ott fájlalná:
– Gondolja meg, barátom uram, ismét lovagmüvészek érkeztek Bécsből, a
valódi müvészet iszonyu kárára, és mily roppant pénzt fognak ezek
egyszersmind külföldre hurczolni. Az ily ocsmány külföldieskedő ledérség
akadályoztatja haladásunkat. Ajánlom magamat!
Ezen ellentétet talán csodálják némelyek, pedig oly mindennapi ez, hogy
nagy városban, rövid idő alatt, tökéletesen megszokja az ember. És ily
példánya az ellentétnek igen sok találkozik közöttünk. Lássunk csak
néhány példát.
Valamely uj társaság alakul. A zöld helyét sem leli örömében, legvérmesb
reményeket táplál az uj egyesület jövendője iránt, s fogadni merne, hogy
ez valamennyi már létezőn tul fog tenni; a feketének lelke azonban mély
bánatba borul, mert ő ezen uj mozgalomban csak szétágazást lát, ő fél,
hogy ez az erők egy nagyobbszerü czélra központosítását ismét továbbra
halasztja, vagy végkép megsemmíti, s azért a legfeketébb jövendőt jósol
az uj vállalat tagjainak.
A nap melegen süt. A zöld örvend, mert ő abban is örömet lel, ha néhány
gyermeket vidorul mulatozni lát a szép napfényben; a fekete ellenben
boszankodva dohog, mert véleménye szerint a nap sugarai ki fogják a
Dunát szárítani és a halászok mind tönkre jutnak.
A napot felhők rejtik. A zöld mosolyogva dörzsölgeti kezeit, mert hiszi,
hogy sok boldog pár igen regényes sétának fog örvendhetni az
Orczy-kertben; a fekete ellenben szörnyen mérgelődik, hogy az idő
homályossága miatt a szőrszálat, szemüveg nélkül, nem birja
kilenczvenkilencz felé hasítani.
Ebéd ideje van. A zöld becsületesen eszik, iszik, és örvend, hogy annyit
bir enni, mennyire költsége van; a fekete ellenben oly vastagokat
sóhajt, mint egy gőzhajói árbócz dereka, mert nem ehetik többet, mint
mennyit természete kiván.
Mások jókedvüek. A zöld kedvét ez még magosbra lobbantja, a fekete
ellenben szinte elsárgul mérgében, mert meg nem foghatja, hogy mikép bir
valaki e silány és mulandó életnek örvendeni.
Mások szomoruak és haragosak. A zöld kimondhatlanul örvend, hogy őt
könnyü vérrel áldotta meg a természet; a fekete ellenben bőréből
szeretne kibúni csupa kedvetlenség miatt, mivel azt hiszi, hogy a
harapós mogorvaságra egyedül csak ő bir kizáró szabadítékkal, s e
szerint jogai bitoroltatnak.
A zöld örvend, ha beteg, mert érzi, mily derék lesz, ha ismét
meggyógyul; a fekete pedig annyira boszankodik, hogy egyszerü
fejfájásból epelázba esik. A zöld örvend, ha kitüntetésben részesül; a
fekete boszankodik, mert a dicsőségben mások is osztoznak vele; a zöld a
szinházban tapsol, a fekete fütyölni szeretne; szóval, a zöld a lesujtó
villámot is jótékonyan fölvilágosító fénysugárnak nézi; a fekete pedig
még a májusi tiszta napvilágot is rothadásnak indult disznótöknek
tekinti.
És ily tulzók nagy számmal léteznek köztünk, s csak az a szerencse, hogy
sok olyan higgadt vérü ember is van, kik, bármily nagy is örömük, vagy
bánatuk, mindig szépen megmaradnak bőrükben, és középuton járnak, s
cselekesznek addig, mig a zöld lelkesült örömét, a fekete pedig szomoru
boszuságát mutogatja.
Az orvoshoz érkezvén, nagy megindulással vetém szemeimet arczára, de az
oly hivatalos kifejezésü vala, hogy szemüveggel sem lehetett róla
olvasni; és ugyan mért is mutatott volna öröm-, vagy fájdalomszülte
fölindulást, hiszen az orvos csak tudományát gyakorolja, valamint a
sirásó, ki oly közönösen szorítja le lábával az ásót, mintha virágot
akarna ültetni!
Nem olvashatván semmit az arczból, kérdéshez folyamodtam:
– Mit csinál betegünk?
Az orvos egy szép szekrényen sétáló legyet fogván, madarának nyujtá,
azután pedig oly nyugodtan viszonzá, mintha jó estét mondana:
– Már nem beteg.
– Tehát magához tért?
– Nem, – meghalt.
– Meghalt?
– Mindenesetre, testén az enyészet kétségbevonhatlan jelei mutatkoznak.
– Bizonyos ön ebben?
– Tökéletesen.
– És mikor halt meg?
– Azt nem merem meghatározni, lehet, hogy már akkor is halva volt, midőn
ide hozta ön.
– Oly korlátolt az orvosi tudomány?
– Legalább kérkedni nem szeret.
– Szerencsétlen asszony!
– Kivánja ön, hogy fölbonczoljuk?
– Az fölösleges.
– Legalább megtudhatnók halálának valódi okát, és ez mindenesetre
nyereség.
– Talán csak nem a halottra nézve?
– Ej, ej, ez csipős megjegyzés.
– Kissé szomorunak találom, ha csak a beteg halála után tudhatni meg a
betegség valódi okát.
– Nem akarok önnel vitázni.
– Én sem, mert hálával tartozom önnek.
– Kérem, csak kötelesség.
– És most még egy kérésem van.
– Méltóztassék.
– Igen szeretném, ha a temetést holnapra lehetne halasztani.
– Az fölösleges, nálunk gyakran tizenkét óra mulva is eltemetik a
halottat, s biztosíthatom önt, hogy ez nem fog többé fölébredni.
– De mégis szeretném –
– A mint tetszik.
– Hová vitetjük?
– A halottat?!
– Igen.
– Kórházba.
– Nem lehetne itt maradnia a temetésig?
– Megvallom, hogy kissé alkalmatlan.
– Igen kérem önt, ha ön e boldogtalan sorsát ismerné, bizonyosan nem
tagadná meg tőle a nyugalmat. Legyen ön oly szives.
– Isten neki, ámbár meg lehet ön győződve, hogy a halottnak mindegy,
mert az mindenütt nyugszik, mihelyt az élet elhagyja.
– Holnap egészen egyszerü temetést rendezünk.
– Lehetőségig olcsón, ez az én elvem.
– Nem azért, de nem akarom, hogy az emberek sokat beszéljenek.
– Igen helyes, hiszen ugyis eleget beszélnek a gyüléseken, ha ha ha!
E hideg közönösség kimondhatlanul fájt lelkemnek, s ha az orvosi
tudomány és gyakorlat ily jégkéreggel veszi körül a szivet, ugy valóban
csak sajnálni tudom mindazokat, kik ezen különben oly dicső hatáskörü
pályára szentelik életöket, mert azon jó, melyet eszközölhetnek, igen
drágán van megvásárolva.
Futó pillantást veték a szerencsétlen Eszter hült tetemeire, s azonnal
meggyőződém, hogy az élet e szép testből örökre elköltözött. Az arcznak
szépségét nem dúlhatta ugyan még szét a halál, de a vonások merevsége
mégis magán viselé már az enyészet szomoru bélyegét. Nyugodjál
csöndesen, kiszenvedett áldozat, meg leendesz boszulva, mielőtt tested
utolsó földi szállását föltalálná!
XXXVI. Hirkovács.
Nyugodtabban hagyám el az orvos lakását, mint képzelém, mert meg kelle
vallanom, hogy azok után, mik már történtek, alig lehetett volna
kimélőbben elintézni a csábítás e szerencsétlen áldozatának sorsát. Két
érzés van, mely az asszonyt mennyei boldogságra emeli: szerelem szivének
választottja, és szeretet szivének magzata iránt; és két érzés van, mely
az asszonyt a pokoli kínoknál nagyobb fájdalomba sülyeszti: csalatkozás
szerelmében, és gyermekének halála. S ha e két érzést egymással össze
kivánjuk hasonlítani, akkor legtöbb esetben, öröm és fájdalomra nézve,
azon érzés lesz hatalmasabb, mely a gyermeket illeti; a hol pedig ez nem
igy áll, ott nem szivből fakadt tiszta érzés, hanem csak beteg érzelgés
uralkodik, mely az ember eredeti rendeltetésével merőben ellenkezik, és
azért előbb utóbb megboszulja magát. Bár mennyit szenvedett is tehát
Eszter, bizonyosan mégis gyermekének gyászos halála lett volna azon
csapás, mely a többit szorosan fölülmulandotta.
A halottról jelentést tevék az illető helyeken, s mindent ugy intéztem
el, hogy a temetés másnap zajtalanul véghez mehetett, minden alkalmatlan
kérdezősködés nélkül; a halottrendezővel egyszersmind tudattam, hogy az
asszony mellé egy kis gyermek is temettetni fog, s a költséget előre
letevém kezébe, mondván, hogy becsületességéről tökéletesen meg vagyok
győződve, s e szerint részletes számadásra nincs szükségem. Meg leheték
tehát nyugodva, hogy minden intézkedésem legpontosabban teljesítetni
fog.
Még a segédszerkesztővel szerettem volna beszélni, részint, mivel
annyira, mennyiben kalandimba avatva volt, tudósítni kivántam őt a
legujabb eseményekről; részint pedig, mivel igen óhajtám tudni, mily
állapotban van Pándy és Lenke. Különösen ezen utóbbit szerettem volna
még meginteni, hogy vigyázó legyen, mert nem tudhatám, hogy a mult éjjel
meghiusult szöktetési merényt nem kivánja e a gaz csábító még egyszer
megujítani, minek kivitelét épen nem számíthatám a lehetlenségek sorába,
miután Börgerné oly mellékutczában lakott, hogy vakmerő és ravasz
kalandor akár nappal is megkisérthetett volna nála hasonló merényt.
Előbb mindazáltal Rózsához, vagy most már Idához tekinték föl, mert őt
sem tarthatám minden veszély ellen biztosítottnak, ámbár oly nagy házban
lakott, hogy lakosai akár fél ezreddel is megküzdhettek volna. Itt
azonban, mint hivém, Ida részéről sem leheték tökéletesen ment minden
aggálytól, mert regényes szellemét igen tudám méltánylani, s jobb
társaságban élésének ideje oly rövig volt még, hogy visszaeséstől is
méltán tartanom lehete, ámbár minden ily gyanu ellen hatalmasan küzdött
bennem valami, mit megmagyarázni nem tudék, vagy talán nem akarék.
Már közel valék a nevelő-intézethez, midőn mögöttem rögtön e kérdés
hangzott:
– Barátom uram, ugyan kérem, várjon csak kissé.
Visszatekinték, s egy urat láték felém sietni, kinek vonásai nem valának
ugyan egészen ismeretlenek előttem, de nevére nem emlékeztem.
Hozzám érvén, a nagy sietség miatt csaknem fuldokolva szóla:
– Hallotta e már?
E kérdés után hosszu lélekzetet vőn, és kabátom gombját megragadá, hogy
ki ne szabadulhassak körmei közől.
– Ugyan hallotta e már? – ismétlé előbbi kérdését.
– Mit? – kérdém viszont, lehető legnagyobb nyugalommal.
– Tehát nem hallotta még?
– Nem értem önt.
– Elhiszem, de valóban csodálatos, hogy ön még nem hallotta, pedig
reggel óta csak erről beszél a két ikerváros.
– De miről?
– Már látom, hogy csakugyan szót sem hallott ön még az egész borzasztó
eseményről.
Ah, gondolám, ez bizonyosan rendkivül nagyot akar hazudni, és arról
győződik meg előbb, hogy biztosan megeresztheti e nyelvét!
Megnyugtatására tehát, s hogy annál hamarább szabadulhassak alkalmatlan
tolakodásától, még egyszer ismétlém:
– Mondom szót sem tudok.
Erre csodálkozva rázá fejét, s ünnepélyes hangnyomattal szóla:
– Borzadni fog ön.
– Kiváncsi vagyok.
– Mult éjjel a .... utczában iszonyu gyilkosság történt.
Azon utczát nevezé, melyben a kis Móricz gyilkoltatott meg.
– Mult éjjel? – kérdém tettetett bámulással, hogy tökéletes bátorságba
helyezzem őt.
– Ugy van, én is jelen voltam.
– Ön, uram?
– Igen, kis szerelmi kalandom volt azon vidéken, s haza tértemkor épen
jókor érkeztem az iszonyu látványra; mindent tulajdon két szememmel
láttam, ugy van.
– Valóban?
– Becsületemre! Bizonyos zsidó, nevét nem tudhattam meg, egy kis fiut
gyilkolt meg.
– Gyermeket?
– Igen, bizonyos külföldi herczegnek egyetlen, de törvénytelen magzatát.
– Lehetséges e?
– Ugy van. A rokonok fölkeresték a gyermeket, és eltakarítaták az utból.
– Zsidó által?
– Hja, ki tudja, hogy valódi zsidó volt e azon zsidó, vagy csak tettette
magát. Én az utóbbit hiszem, sőt meg vagyok felőle győződve.
– Ugyan miért?
– Mert a gyilkos őrültnek tetteti magát, s az ujságokból tudhatjuk, hogy
minden rendkivül főranguak személye ellen elkövetett, vagy megkisértett
gyilkolás miatt befogott bűnösöket őrülteknek szokás hirdetni.
– De mi czélból?
– Oh, ennek megfejtése igen természetes! Az ily okos bolondokat azután
nem akaszthatják föl, hanem tébolydába zárják, rövid idő mulva
természetes halálukat hirlik, és – –
– És?
– És dús jutalommal szabadon bocsátják, azon barátságos tanácsadással,
hogy más országban üsse fel sátorfáját, s azzal vége az egész
komédiának.
– Lehetetlen!
– Becsületemre mondom, ugy van. Egyébiránt ez alkalommal is ilyesmi van
a játékban, mert az ápolónő párnái alatt aranyozott szekrénykét leltek,
drágaságokkal megrakva, és okiratokkal, melyek a gyermek magas
születését világosan tanusítják.
– Valóban?
– Becsületemre mondom, hiszen tulajdon szemeimmel láttam; azonkivül egy
igen urias külsejü ur volt ott, ki mindenről nagy részvéttel
tudakozódott, s kit mind a gyilkos, mind az ápolónő jól ismerni
látszottak.
Ezen urias külsejü ur bizonyosan én voltam, kiváncsian kérdém tehát:
– Látta ön azon urat?
– Hogy láttam e? Hiszen mellette áltam. Igen külföldiesen beszélt
németül, nem ám ugy «aufi,» meg «abi» és «auszi,» mint nálunk szokás. Ez
bizonyosan a rokonok ügyvivője, mert álruhás kisérői is voltak, kiknek
egyike szerecsen volt.
Ezen bók Bertók czigányomat illeté.
– És mi történt a fontos szekrénykével?
– Nem sejti ön?
– Teljességgel nem.
– Az nyom nélkül eltünt.
– Csodálatos!
– Sőt igen természetes, mert azt a magas rokonok titkos ügyviselője
bizonyosan elsikkasztotta.
– Hm, hm!
– Ugy van, becsületemre mondom.
– Hát a gyilkos?
– Oly badar beszédeket vitt véghez ma reggel a vallató biróság előtt, és
oly iszonyuan dühösködött, hogy kórházi őrültek közé kelle őt vitetni,
honnan bizonyosan ki fogja őt annak idejében szabadítani a titkos
ügyviselő; de fogadom, hogy szemmel tartom őket, és lármát csapok.
– Helyesen!
– Nemde? Azonban, bocsánat, igen sok dolgom van, még sok barátommal kell
e szomoru eseményt tudatnom, mert annyi hazug hirkovács van Budapesten,
hogy már csak annak adhatni hitelt, ki mindent a maga saját tulajdon
szemeivel látott. Minden szómat bátran ismételheti ön, mert minden
nagyításnak ellensége vagyok. Alázatos szolgája!
Ezzel tova robogott, mintha legalább százlovas gőzerőmü hajtaná lábait.
Igen, fővárosunkban igen sok hazug hirkovács van, s az, kivel most
találkozni szerencsém vala, bizonyosan nem a legszerényebbek egyike
közöttök, és fogadni mernék, hogy, ha ezen eseményt ma még tíz ember
előtt fogja elmondani, mindannyiszor jóval megtoldandja minden
részletét, mig végre maga sem tudja majd a gyilkosok, halottak és titkos
ügyviselők számát voltaképen meghatározni, és utoljára maga is szentül
hiszi az egész koholmányt, mintha csakugyan saját tulajdon két élő
szemével látta volna.
Az ily hirkovács igen furfangos ember szokott lenni, s hireit rendesen
igy nagyítja: mióta valamennyi hirlap nagy dicsőséget helyez annak
elősorolásába, hogy X… utczában hány kő repedt meg a járdán, hány
targonczás sóhajtott, hány bérkocsisló csóválta aggályosan fejét, hány
vargainas fütyölt különös veszélyes kifejezésü elszántsággal, hány kutya
csóválta minden fontos ok nélkül farkát, hány hölgyecske botlott meg,
hány arszlán kereste eszét, a nélkül, hogy meglelhette volna, hány
vizcsepp csurgott le az ereszről az ujdonságiró tiszteletre méltó
orrára, hány légy vakarta bal lábával jobb szárnyát, hány kan veréb
csiripolt ugy, mintha nem lett volna csalogány, – azóta a hirkovács csak
rendkivüli uton juthat oly ujdonsághoz, melyet elmondhatna, mielőtt az
még kinyomatnék, kifordíttatnék, és ujra kinyomatnék. Azonban, ő mégsem
esik kétségbe, hanem külföldi hirlapot vesz kezébe, melyben többi közt
például ezt olvassa:
– Párisban a Szajnán egy ladik fölfordult, de e nagy városban oly
példásak az elővigyázati intézkedések minden nemei, hogy mind a nyolcz
ember szerencsésen kiszabadítatott, ámbár sűrű köd borítá a folyamot.
Ezen igénytelen kis hirnek ugy örvend a jóravaló hirkovács, mintha
egyszerre tíz hazugságát hitte volna el valaki.
Rögtön megrohan tehát valakit az utczán, és lélekszakadva szól hozzá:
– Hallotta ön már? Dunakeszi alatt egy ladikot a szél fölfordított, s az
emberek mind vizben lelék halálukat!
Más ismerőséhez már így szól:
– Dunakeszinél egy ladikot a Bécsből jövő gőzös felfordítván, hat ember
a hullámok áldozata lett.
A harmadikhoz:
– Ó-Budánál a Bécsből jövő «Marianna» gőzös egy ladikot fölfordított, s
nyolcz ember munkás életének szomoru véget vetett.
Mert meg kell jegyezni, hogy minél inkább távozik az igazságtól a
budapesti hirkovács, annál közelebb történteti szomoru eseményét
Budapesthez, miközben ábrázata mindinkább nagyobbuló szomoruságot fejez
ki.
Negyedik ismerőse előtt már igy nyilatkozik:
– A lánczhid oszlopánál iszonyú szerencsétlenség történt, egy kenyérrel
rakott ladik jött ugyanis Dunakesziből, s a «Marianna» gőzös hatalmas
kerekei darabokra morzsolák a töredékeny csónakot. Tíz ember lelte
iszonyú halálát a tátongó hullámsírban, s mi még borzasztóbb, mind a tíz
családapa volt, kik összesen mintegy harmincznyolcz neveletlen árvát
hagytak magok után, kikre nyomor és inség várakozik. És képzelje csak,
barátom uram, ezen rémséges szerencsétlenség a két roppant város színe
előtt történt, fényes nappal, midőn az ég tiszta volt, s a hullámtükröt
egyetlen szellősuhanás sem borítá. Oh, rendőrség!
És ez így megy tovább, és mindig tovább, s ezen hírek mind napvilágot
látnak valamelyik ujságban, mert az ujdonságiró gyakran így kiáltana föl
az ismeretes angol királylyal: – Királyságot egy lóért, akarám mondani:
egy ujdonságért! – ha királysága volna!
De mikép hallja meg e híreket történetesen épen az ujdonságiró? kérdezi
talán valaki, és fejét kételkedve csóválja, mintha tamáskodni akarna.
Oh, tisztelt olvasó, önnek fogalma sincs arról, hogy hol fordul meg
mindenütt a szegény ujdonságiró!
Figaró itt, Figaró ott! Kire lehetne ezt inkább alkalmazni, mint a
boldogtalan ujdonságiróra! Ő mindenütt jelen van, s fogadni mernék, hogy
a rendkivül szomorú Hamlet herczeg boldogúlt atyjának szegény lelke is
ujdonságirói hivatalt viselt a túlvilágon, és azért volt mindenütt
jelen, és azért kiáltá mindenütt oly rémesen:
– Esküdjetek!
A mostani ujdonságirók azonban, fájdalom! ily rémséges eskü nélkül is
elhinni kénytelenek a furfangos hírkovácsok ujdonságait, részint azért,
mivel a hírkovácsok esküjében sem igen bizhatnának, részint pedig azért,
mivel sem czéhben nem állanak, sem kizáró szabadítékkal nem bírnak, az
ujdonságok közlésére, és így rendkivül féltékeny vetélytársaik által
gyakran megelőztetnének, és végre azon rendkivül vészes következményű
ujdonságot kényszerűlnének teljes czímű olvasóik elébe terjeszteni,
hogy: nincs többé fogfájás, nincs többé kopaszfej, nincs többé aranyér,
nincs többé tüdővész, és – boruljatok el, szemérmes csillagok, és
nyöszörögj kimondhatlanul, oh, földnek vaskos tengelye! – és – és –
nincs többé ujdonság!!! –
Hogy tehát ezt elkerülje a szegény ujdonságiró, és a hazát ez által oly
leirhatlanul érzékeny csapástól szabadítsa meg, melyhez képest az
egyptomi hét csapás csak gyermekjáték, a szabólegények forradalma pedig
csupán szakadékony erejű és foszlányos természetű sodratlan czérnaszál,
kénytelenek az ily ármányos hírkovácsnak hitelt adni, már csak azért is,
mivel különben majd más vetélytárs ad neki hitelt, és ez által leragadja
halhatlan halántékairól a hervatag természetű, és mégis hervadhatlan
repkény-koszorút, melynek száritott leveleivel keserű életét legalább
kissé megsavanyíthatja, ha a búbánat sorvasztó eczetjével fölereszti!
A fönebbi négyféle hírkovácsszülte ujdonság tehát négy hirlapban jelenik
meg, s a hírkovács minden ismerősét így szólítja meg az utczán:
– Barátom uram, méltóztatott már olvasni a mai ujdonságokat,
hírharangot, budapesti szemlét és mi hír Budán? czímű rovatot?
Mondhatom, mind igen érdekes, és különösen azon borzasztó
szerencsétlenséget ajánlom ön szives figyelmébe, mely Dunánkon történt.
Egyszerre négy szerencsétlenség a Dunán! S mind a négy tökéletesen igaz,
becsületemre mondom, mert magam saját tulajdon két élő szememmel láttam.
Néhány nap mulva a dunakeszi hites jegyzőtől, az ó-budai tanácstól, a
lánczhid-hivataltól, és a gőzhajótársaságtól nyilvános czáfolat jelenik
ugyan meg, mely mind a négy ujdonságot rágalomnak nyilatkoztatja; ámde
ki tehet erről? Hiszen az emberek is mindennap elmondják: – De szabadíts
meg a gonosztól! – akkor tulajdonkép ezt akarják mondani: – De szabadíts
meg a hírkovácstól! – és fél óra mulva – ismét hazug torkába rohannak,
mert a vaskarú és sziklaszívű sors ezt így, és nem máskép rendelé!
XXXVII. Bűnhődés.