kocsist, de a sötétség miatt eleinte csak lassan haladhattunk, míg végre
a vihar szünni kezde és a vastag felhőrétegek kissé gyérültek és néhány
csillag föltünésének helyet engedtek.
Midőn a város azon részéhez közelíténk, hol Eszter fia ápoltaték, már
egészen megszünt a zápor; megállítám tehát a kocsit, kiszállottunk és a
kocsist visszautasítám.
– Jobb lett volna kocsin haza mennünk, – sóhajtá Bertók.
– Kivált a nagyságos urra nézve, – jegyzé meg Marczi.
– Én ugyan jó sort aludtam a kocsiban.
– Úgy tetszik, mintha magam is szundikáltam volna.
– Annál jobb, – mondám nyájasan, – mert hajnal előtt alkalmasint nem
fogtok lepihenni.
– Keresünk még valakit?
– Bizony megbetegszik a nagyságos úr.
– Elég ez mára.
– Sok is.
– Tehát haza mehettek és én magam fogok mindent elvégezni.
– De azt ugyan nem tesszük.
– Inkább mindent még egyszer elől kezdünk.
– Jól van, halljátok tehát…
– Mennydörgettét, mi ez? Majd kitörtem nyakamat!
Bertók elesett s midőn Marczi segélyével fölemelkedék, nagy tömeget
pillantánk meg, melyben megbotlott s mely mozogni látszott. Lehajolván,
közönséges napszámos öltönyű férfit láték a kövezeten heverni s mellette
nagy zsákot, mely mint sejtém, súlya által lenyomta őt. A napszámos
mozdulatlan vala. Talán ittas, gondolám s nem bir fölállani; de ugyan
mit kereshet az utczán ily teherrel éjfél után egy órakor? Vagy talán
tolvaj? Nem, ezt nem hihetém, mert a tolvaj munka közben, mikép ők
nevezik, nem issza le magát annyira, hogy ily gyámoltalan állapotba
juthatna, nyilt utczán, ha még úgy bizik is az éjjeli őrség háziassághoz
ragaszkodó békés szellemében. Tehát ki lehetett és mi járatban volt?
– Hej, atyafi, keljen föl! – mondám s vállát megrázám.
Az ember mozdulatlan maradt. Kezeit, arczát, homlokát érintém; mind ezek
hidegek és meredtek valának. Semmi kétségem nem maradt, ezen ember
bizonyosan halva volt. Szélütés vetett-e véget életének, vagy erőszak,
nem határozhatám el; az első azonban valószinübb vala, mert a nehéz zsák
bizonyosan nem feküdnék mellette, ha halálát erőszak okozta volna.
Tusakodásomat Marczi szakasztá meg, mondá:
– Néhány lépésnyire borbélyműhelyt tudok, vigyük oda a szerencsétlent,
talán még életre hozhatják.
– Helyes, csak hamar! – szólék biztatólag s embereim fölemelék a
halottat és a borbély ajtaja előtt letevék s míg én kopogtam, a zsákot
is elhozák.
Hosszú várakozás után végre megnyilt az ajtó, a borbélyok megvizsgálák a
halottat, eret vágtak karján s egyéb műtéteket is megkisértettek, de
minden siker nélkül maradt. Ekkor úgy tetszett, mintha halotti bűz
terjedne a szűk szobában, melynek okát teljességgel nem birtuk
megmagyarázni, mert halottunk minden tagja oly hajlékony volt még,
mintha csak néhány óranegyed előtt adta volna ki lelkét, sőt melle és
gyomra még meleg vala. Az egyik borbély szemei véletlenül a zsákra
esvén, szó nélkűl fölbontá azt és borzadva szemléltük, hogy csinos
öltözetű férfi holttestét foglalá magában, melyen kétségbe vonhatlan
jelei valának a föloszlásnak. E látvány mindnyájunkat annyira
megdöbbentett, hogy több pillanatig némán meredeztünk egymásra, semmikép
se birván e rendkívüli eseményt megmagyarázni. A szerencsétlent egyikünk
sem ismerte. Utóbb az egyik borbély rendőrökért siete, hogy semmi ne
mulasztassék el, mi ezen borzasztó eseményre némi fölvilágosítást
vethetne; én pedig, névjegyemet ott hagyván, embereimmel eltávoztam és
Eszter fiához siettem.
E közben szabad legyen e két halott történetét röviden elmondanom, mikép
az több hét mulva tudomásomra jutott. Egy ismerősöm volt, ki ezen idő
előtt hat nappal falura utazott s csak négy hét mulva tért vissza.
Ekkor, velem találkozván, megindulással mondá, mikép elutazása után két
nap mulva reggel X… barátja szállásáról kisétált s azóta nyom nélkül
eltünt. Én elmondám neki a két halott föltalálását s ő leírásomra
összeborzadott, mert az egyik halottban – eltünt barátjára vélt ismerni
s erről csakhamar meg is győződék, miután a halottnak eltett ruháit az
illető helyen megtekinté. Ezen szomorú felfödözés után azonnal X…
asszonysághoz siete, kit elhunyt barátja rég remény nélkül szeretett,
kiről azonban, elutazása előtt mondá, hogy két nap mulva szerelme
viszonzását véli remélhetni, mert akkor a férj néhány napra el fog
utazni, ki száz őrszemmel kisérte nejének minden lépteit. X… asszonyság
megdöbbent ismerősöm beléptekor, ki így szóla hozzá:
– * * * barátom halva találtatott, valamint az is, ki holttestét zsákban
tova hurczolá.
– Szent ég, ön mindent tud! – sikolta az asszony, és lábaihoz omlott.
Ismerősöm megrettent, ő csak részvétet keresett, és iszonyú vallomást
kapott, mely röviden ebből állott: * ur a kitüzött órában csakugyan
eltávozék szállásáról, azon állítással, hogy Komáromba utazik. Kevés óra
mulva megjelent * * * ur, de alig szólhatott szerelméről, midőn a férj
hintaja ismét a ház elébe robogott; az asszony kétségbeesve mutatott egy
a sarokban álló nagy ládára, és * * * azonnal bele ugrott, s födelét
magára ereszté, az asszonynyal együtt azt vélvén, hogy a férj talán csak
valamit feledett, s rögtön ismét távozni fog. Reményökben mindazáltal
csalatkoztak, mert a féltékeny férj megbáná könnyelmüségét, s nejét
magával jövetelre kényszeríté. A boldogtalan nő nem mert vonakodni, s a
férjjel távozott, reménylvén, hogy az ifju alkalmat lelend távozásra. De
csalatkozott! Két nap mulva visszatértek, s a nő, mihelyt egyedül vala,
remegve nyitá föl a ládát – * * * halva feküdt benne! A láda teteje
rácsukódott, s kiáltásit senki nem hallá, mert a férj, midőn távoztak,
az ajtókat bezárá, s csak a negyedik szoba kulcsát hagyá a cselédek
kezeiben. A nő másnap egy ismeretlen napszámost szólíta meg, s éjfélre a
ház kapujához rendelé, mondván, hogy munkát bizand rá, mit csak akkor
végezhetni. A napszámos pontosan megjelent, mert ki munkája után akar
élni, az nem válogathatja az időt. A nő csöndesen elsurrant férje oldala
mellől, az iszonyu terhet a kapuhoz vonszolá, a napszámosnak pénzt és
egy üveg bort nyujtott, s parancsolá, hogy a zsákot vesse a Dunába; a
szegény napszámos a pénzt eltevé, a bort megivá, és a zsákot vállára
emelé s távozott. Gyanított e valamit, szándéka volt e a zsákot
megvizsgálni, és tartalmáról jelentést tenni, azt nem tudhatjuk, mert a
szerencsétlen ember a borban halált ivott, s ha a rettegő bűntudat el
nem árulja a vétkes nőt, ugy örökös titok maradt volna e szörnyü tény.
Büntetés alá azonban nem lehete őt venni, mert még említett ismerősöm
jelenlétében méregpoharat üríte, s két óra mulva követte áldozatait.
Ez a két rejtélyes halott valódi története, melyről sokfélekép
eltorzított alakban regéltek néhány hétig az emberek, mig végre ezt is
feledékenységbe temeték az ujabb napi események, melyek csak azért
támasztanak pillanatnyi érdeket, hogy rögtön ismét ujabbaknak helyet
adjanak! – –
XXXIV. A sors keze.
Közelítvén azon házhoz, melyhez oly feszült érdekkel érzém magamat
vonzatva, igy szólék embereimhez:
– Most egy házhoz fogunk érkezni, mely előtt virrasztással kell az időt
hajnalig eltöltenetek.
– Szivesen, – mondák mindketten legnagyobb készséggel.
– Én haza megyek, s ti mindenre jól figyeltek; ha Móricz, vagy más
gyanus ember a házba akarna rontani, fogjátok el.
– Nem szabadul ki körmeink közől, habár csak puskalövésnyire
pillanthatjuk is meg.
– Napfeljöttekor te, Bertók, értem fogsz jőni, Marczi pedig itt marad.
– Értem, – viszonzá Marczi.
– És ha valaki jőne, és gyermeket vinne magával, letartóztatod, vagy
lármát csapsz, vagy legalább nyomát mindenütt követed.
– Meglesz.
– Őrködjetek legnagyobb figyelemmel, s dús jutalomra számolhattok.
– A nélkül is mindent megteszünk.
– Meg bizony.
– Örömest mellettetek maradtam volna, de nagyon el vagyok lankadva, és
jövő éjfélkor még nehéz munka várakozik rám.
– Egyetlen macskát sem bocsátunk a házba.
Most befordulánk az utcza szögletén, s ki képzelheti szörnyü
rémülésemet, midőn a kérdéses ház kapuját nyitva láttuk, és előtte
embereket szemléltünk csoportozni.
– Mi történik itt? – kiálték magamon kivül, és a kapuhoz rohantam.
Minden oldalról ily zavart hangok hatottak füleimbe:
– Gyilkosság!
– Iszonyu szerencsétlenség!
– Gyermeket öltek meg.
– Egy kis fiut.
– Még alig tudott járni.
– Hallatlan!
– Oly szép fiucska volt.
– Alkalmasint valami gazdag örökös.
– Vagy szerelem gyermeke.
– Mily elfajultság.
– Mégsem jőnek a rendőrök?
– Meg kell a gyilkost ölni.
– Tehát el van fogva?
– El ám.
– Megkötözték?
– Hiszen ugy sem mehet el.
– Ismeri ön?
– Azt mondják, zsidó.
– Szörnyüség!
– Üssük agyon.
– Csitt, helyet ezen urnak.
– Kicsoda ez? Kicsoda ez?
– Alkalmasint hatósági ember, mert erőszakkal utat tört magának a
szobába, és ugyancsak nem kimélte könyökeit.
E szók hangzottak utánam, midőn a tömegen át utat törtem magamnak, és a
szobába rohantam. Szent isten, mily vérfagylaló jelenet várakozott rám
azon szobában!
Egyik oldalát félig felöltözött emberek foglalák el, mindnyájok arczán
legmélyebb iszony halálszíne vonaglott. Az ágyon Eszter gyermekének
ápolónője ült, szinéből kikelve, behunyt szemekkel; körülötte két éltes
nő sürgött, halántékait eczettel dörzsölve, s a szoba közepén az öreg
Móricz a padlózaton ült, körülötte vér folyt, bal kezében véres irást
tartott, melyre rémesen meredeztek üregeikből kinyomult szikrázó szemei;
jobbjában pedig a kis Móriczot tartá görcsösen kebléhez szorítva, kinek
hátra hanyatlott torkán mély és széles seb tátongott, melyből vér
szivárgott a zsidó köntösére.
Elkéstem tehát csakugyan, s az iszonyu tett véghez vitetett, még pedig,
sejtésem szerint, Móricz maga teljesíté azt, mire más embert nem
találhatott, és a végrehajtással sietett, hogy boszujának ártatlan
martalékát véres kezeiből ki ne ragadhassam. A mily borzasztó vala e
jelenet, oly szivrázó volt egyszersmind annak meggondolása, hogy mit fog
a szerencsétlen anya cselekedni, ha még egyszer uj életre találna
ébredni, s megnyiló szemei holt gyermekének sápadt arczára esnének! Ez
második, valódi halált fogna okozhatni, s ha az bekövetkeznék, csak
jótékonyságnak lehetne rá nézve mondani, mert, legutóbbi szomoru és
kétségbeejtő tapasztalásai után, egyedül csak e gyermek alkothatá azon
kapcsot, mely őt még az élethez csatolhatná!
A vértett szinhelyén mély csönd uralkodék, csak kivül zajgottak az
összetódult szomszédok; a szobában állók ellenben hallgatva oszták meg
figyelmöket az asszony és zsidó közt, különösen ez utóbbinak minden
legparányibb szemmozdulását figyelemmel őrizvén, hogy valamikép meg ne
szökhessék a büntető igazság hatalma elől; megkötözni azonban mégsem
merészlék őt, mert testét vér borítá, és arczán oly félre magyarázhatlan
jelei vonaglottak a legvadabb kétségbeesésnek és legszilajabb
fájdalomnak, hogy ezen embernek érintése e pillanatban valóban nem
mindennapi bátorságot igénylett.
Az asszony, kevés percz mulva beléptem után, magához tért, s szemei
először is legmélyebb megrázkódást tanusító tekintetembe ütköztek. Ő
összeborzadott, kezeivel arczát elfödé, s alig hallhatólag rebegé:
– Nem vagyok oka!
E nyilatkozatra minden szem kiváncsian felém fordult, mintha
arczvonásimból akarták volna kiolvasni, hogy mily viszonyban állok ezen
elvérzett gyermekhez, s ezen egész szomoru eseményhez? Ugy látszott,
hogy az emberi természet gyarlósága itt is megtartá szokott jellemét, s
a henye kandiság minden egyébb érzelmet leküzdött, és meg vagyok
győződve, hogy e pillanatban ellenszegülésre találás nélkül
megszökhetett volna Móricz, annyira csak személyemben öszpontosult az
egész csoportnak osztatlan figyelme. Ámde Móricz távol vala attól, hogy
menekülésre gondoljon; ő mozdulatlanul megmaradt előbbi helyzetében, s
csak az asszony fönebbi néhány szavára látszott kissé megrázkódni, és
suttogó hangon szóla:
– Csöndesen, nem látjátok, hogy a gyermek alszik? Föl ne ébresszétek!
Ezután szorosabban ölelé magához a gyermeket, és ajkai, alig hallható
hangon, bölcsődalt mormogának.
Az iszonyu jelenet ezen ujabb fordulata még mélyebben hatott rám, mert
hinnem kelle, hogy ezen ember megőrült. Vagy talán csak tetteté magát,
hogy, mint őrült, az igazság fenyítő ostorát kikerülhesse? Jelleméről,
mennyire azt eddig ismerhetém, ilyesmit fölteheték ugyan; de ezen arcz,
és e szemek nem csalhattak, a tettetés ennyire nem terjedhet; e
kifejezést csak valódi őrültség ültetheti emberi ábrázatra, mert ha a
színlést ennyire lehet vinni, akkor ragadozó, mérges vad állatok közt
biztosabban élhetnénk, mint az emberek társaságában. De mikép juthatott
ily állapotba ezen ember, kit, csak pár óra előtt, oly hideg számítással
hallottam e bűntettről értekezni, mintha legfölebb néhány értéktelen
ócska ruhadarab fölött alkudozott volna? Mi rémítheté őt meg oly rövid
idő alatt annyira, hogy testi és lelki ereje ily kétségbeesett állapotba
roskadott?
Egy tisztes férfihoz fordulék, ki hozzám legközelebb állott, s
megszólítám őt:
– Mi történt itt?
E hang görcsös vonaglásba ejté Móriczot, mintha kemény villámcsapás
futott volna végig minden tagjain. Arcza ólomszinüvé változott, szemei
lángoltak, ajkai mozogtak, a nélkül, hogy egyetlen szót lettek volna
képesek kiejteni. Az emberek rémülve nyomultak az ajtó felé, oly dühös
kifejezés lepé el e pillanatban a gyilkos ábrázatát. Végre nagy nehezen
e szót rebegé:
– Ördögöm!
Keble nehezen emelkedék, és lélekzete tompán hörgött, mintha a halál
végső kinaival küzdött volna gyöngülő ereje.
Rövid szünet után ismét megnyiltak ajkai, és e szókat hallaták:
– Nyomorult kontár, mért nem czéloztál jobban? Jer, ülj mellém, és
énekelj te is. Vagy nem látod, hogy a gyermek nem alszik? Nem hallod,
mily iszonyuan kiált szegénykének vére? De hiszen ez természetes, torka
már elfáradt, berekedt, most tehát vére kénytelen kiáltani.
E szók után összegörnyedt, s szemei oly fénytelenek levének rögtön,
mintha a halálnak újai közelítettek volna hozzájok. El kelle szemeimet
róla vonnom, s érzém, hogy vannak helyzetek, mikben még gyilkos iránt is
szánakozás támadhat az emberi kebelben. Az asszonyhoz fordulék, ki ez
alatt egészen magához tért, és fölállott, s e kérdést intézém hozzá:
– Az istenért, szóljon, mikép ment véghez e szörnyü szerencsétlenség?
Az asszony zokogva viszonzá:
– Isten látja lelkemet, én ártatlan vagyok!
– Azt épen nem kétlem, de magyarázza meg ezen ember állapotát, mondjon
el mindent, nekem mindent tudnom kell.
Móricz nem is figyelt szavamra, s mély kábultságban ült, az asszony
pedig igy szóla:
– Szokás szerint lefekvénk tegnap este, s a gyermek ágyacskája szorosan
mellettem volt, mint mindig. A gyermek egészséges, nappal kijátsza
magát, és éjjel jól alszik, s a munka után én is mélyen szoktam aludni.
Egyszerre azonban ugy tetszett, mintha az ajtón lassu zörrenést
hallanék, s szemeimen fájó érzés reszkete át, mintha villám fényétől
kápráztak volna. Hirtelen fölnyitám szemeimet, s iszonyu álomrémet
véltem látni; ezen ember közelíte lábujhegyen a kárpitfal mögül, mely
ágyam végén és az ajtó közt áll, baljában lámpát tartva, melynek fénye
szemeimre fájdalmasan hatott, jobbjában pedig kést láték. Künn épen
akkor erősen menydörgött. Én kiáltani akarék, de nem birtam, nyelvem
ajkaimhoz tapadt, lélekzetem fojtó vala, mint midőn nehéz álommal
küzdünk, és lesujtó hatalma alól szabadulni nem birunk. Nem hittem
szemeimnek, és csakugyan puszta álomnak tartám az egész jelenetet, mert
ugyan ki törhetne be hozzám, szegény asszonyhoz, és ki akarhatna
gyermeket gyilkolni!
Az asszony elhallgata, és mély lélekzetet vőn, mi alatt Móricz folyvást
némán merengett a gyermekre, mintha az egész előadásból szót sem
hallana, vagy általa legkevésbé sem érdekeltetnék.
[Illustration: A sors keze.]
A szobában mély csönd uralkodék, minden szem a halovány asszony remegő
ajkain függött.
– Folytassa, – mondám bátorítólag, és az asszony engedelmeskedett.
– Mondom, álomnak hivém a félelmes látványt, s ennél fogva szemeimet
ismét behunyám, és arczomat a csöndesen alvó gyermek felé fordítám.
Mielőtt azonban a fél szendergésből ismét mélyebb álomba merültem volna,
a gyermek gyönge elhaló sikoltása hatott füleimbe, mely azonnal halálos
hörgéssé változott. Erre rögtön távozott szemeimről az álom, s hangosan
fölkiálték!
– Tovább! Tovább!
– A gyilkos véres késsel állott előttem, lámpáját az ágyacskára tevé és
iszonyu káromlások közt fenyegetőzött, hogy tüstént a gyermek véres
sorsában osztozom, ha ellenállás nélkül nem hagyom magamat
megkötöztetni, s először is számat akará bekötni. Istentelen, mondám
ekkor, mit tevél, hiszen nem keresztyén vért ontottál, ezt nem
használhatod! Mert azt hittem, hogy a gyermek vérét akarja, mivel nem is
képzelhetém, hogy egyébként mért törhetne valaki ily ártatlannak élete
ellen; azt pedig már többször hallottam, hogy a zsidóknak ártatlan
keresztyén gyermekek vérére szükségök van.
– Ez haszontalan, bűnös rágalom; csak folytassa, mi történt tovább?
Az asszony megrázkódva szóla:
– A mi ezen szavaimra következett, az még sokkal borzasztóbb volt mind
annál, mit eddig láttam és hallottam fölébredésem óta, s nem vagyok
képes azt oly hiven leirni, mikép véghez ment. Nem keresztyén? kérdé a
gyilkos, és a kés kihullott újai közől, s arcza halovány lett, mint a
halál, s szemei majd kiugrottak mély gödreikből. Nem, felelém én, hanem
zsidó, valamint te. Ekkor mindkét kezével megragadá torkomat a zsidó,
fogait csikorgatá, és dühének egész kitörésével mondá: mond, hogy
hazudsz, különben torkodba fojtom öldöklő szavaidat! Nem szólhaték, s
csak kezemmel az ablak párkányára mutaték, melyen bársony szalagon függő
parányi arany szelencze feküvék. Mi az? kérdé a gyilkos, és kezei
nyakamról lesimultak. Nyisd föl és olvasd, viszonzám én. A zsidó az
ablakhoz ment, engem folyvást szemmel tartva, a szelenczét hozzám hozá,
néhány sikertelen kisérlet után fölnyitá, papirost vett ki belőle és
olvasá. Oh, uram, mindig, még halálom pillanatában is szemeim előtt fog
lebegni azon iszonyu jelenet, mely most következett.
Az asszony keble lázasan emelkedék, s előadását csak hosszabb szünet
után folytathatá.
– Mihelyt az irást elolvasá, azonnal vad hahotára fakadt, mit rögtön
ismét keserves zokogás válta föl, mintha szive repedt volna meg; a vérző
gyermeket ágyából kiragadá, csóközönnel borítá, azután szörnyen
átkozódott, fejével a falnak rohant, haját tépte, földhöz veté magát, és
mindezt fölváltva folytatá, a nélkül, hogy engem legparányibb figyelemre
is méltatna. A gyermeket legédesb neveken szólítá, ajkait a vérző sebre
szorítá, – oh, uram, ezen iszonyu jelenet látása csaknem eszemtől
fosztott meg! Nem tudom, mit csináltam, de bizonyos, hogy rémülésemben
iszonyuan kiáltoznom kellett, mert kevés pillanat mulva emberekkel tölt
meg szobám és én ájultan rogytam jószivű szomszédnőim karjai közé, s
csak nagyságod belépte után tértem ismét magamhoz.
– És minő irás volt az, melyet ön említett?
– Tegnap, midőn azon asszonyság, kivel nagyságod nálam beszélt, a
gyermeket visszahozá, és távozott, kis arany szelenczét vettem észre
nyakán, melyet ezelőtt nem láttam. Este, a gyermeket lefektetvén, a
szelenczét nyakáról levevém, hogy alvás közben valamikép meg ne sértse
magát vele. Azután kiváncsiságból addig forgatám újaim közt, mig végre
fölnyilt, s finom papiros esett ki belőle.
– Elolvasta ön?
– Nem kellett volna ugyan tennem, de nem tagadhatom, hogy csakugyan
elolvastam.
– Tudja ön tartalmát?
– Igen.
– Kérem, mondja el.
– A szókra nem emlékszem ugyan tisztán, de tartalma körül-belől ez volt:
Lehet, hogy a sors és férjem akarata gyorsan és váratlanul elszakasztnak
e gyermektől; szükségesnek tartom tehát, lélekismeretem megnyugtatására,
ünnepélyesen nyilvánítani, hogy ezen gyermek, kinek neve Móricz,
Schufterle Móricz, első férjemnek törvényes fia, és nincs
megkeresztelve, hanem az izraelita vallás törvényei szerint nyerte
nevét. Hogy ez szóról szóra igaz, uj vallásom legszentebb esküivel
erősítem. Eszter, előbb Schufterle Móricz törvényes neje. Ezt olvasá el
a gyilkos, és ez zavarta meg elméjét.
– Igen, – jegyzém meg nehéz sóhajjal, – mert ő – Schufterle Móricz, ezen
fiunak atyja, kit saját kezeivel gyilkolt meg!
– Borzasztó! – hangzott a szobában minden oldalról.
– Ha ha ha! – kaczagott vadul a boldogtalan gyilkos, kit a sors vas keze
ily iszonyuan lesujtott, – kaczagjatok, jó emberek, mert ily tréfában
nem mindennap részesülhettek. Lehet e mulatságosb, mint midőn az apa
gyermekét öli meg, kinek minden hajszálát ezer élettel kész lett volna
megváltani, kinek egyetlen mosolyáért a világ minden kincsét legnagyobb
örömmel áldozta volna föl! – Mégis itt állasz, te szakállas ember?
Szégyeld magadat, még lőni sem tudsz! Vagy azért nem választád czélul
szivemet, hogy fiamat öljem meg, és ez által százszoros halált
szenvedjek? Emberek, ragadjátok meg őt, ő a gyilkos! Átok fejedre,
kegyetlen gyilkos! – – De nem, egyikünk sem gyilkos, hiszen a gyermek
csak alszik, és csak azért nyöszörgött, mivel álmában megijedt.
Énekeljetek, jó szomszédok, csöndesítsük meg szivecskéjét, hogy álma
édesebb legyen!
Igy őrjönge még sokáig a boldogtalan gyilkos, s szivem összeszorult
keblemben, mintha érczkapcsok által ragadtatott volna meg. Nem tarthatám
magamat vétkesnek, és mégis oly fájdalom dúlt lelkemen, melyhez
hasonlóra még nem emlékezem. Mily kebellázító törpeségben tűnt föl
előttem e pillanatban az ember, nagyszerü terveivel és bölcs
számításaival! Egyetlen intése a sorsnak mindent elront másodpercz
alatt, mit az emberi ész hetek s hónapok alatt építeni törekedett, és
egyetlen csapással egészen ellenkező eredményt idéz elő, mely
kegyetlenebbül sujt, mint a villám, mert nem tesz semmivé, hanem csak
kínokat teremt!
Végre megérkezett a rendőrség, s most rémes tusa támadott; Móricz nem
akará karjaiból a holt gyermeket elbocsátani. Sírt, kiáltott,
átkozódott, fenyegetett, könyörgött; utóbb pedig óriási erővel védelmezé
magát, s alkalmasint véres lett volna a legszilajabb őrjöngés ezen
kétségbeesett küzdésének eredménye, de egy rendőr letérdelt, hátulról
átkarolá Móricz lábait és lerántá, mire azonnal megkötözék, és tova
hurczolták őt. Már távol valának vele, s átkozódásai és vad hahotái még
folyvást rémesen viszhangzottak az éji csöndben.
Leveretve, kínos fájdalommal küzdve hagyám el e borzasztó jelenet véres
színhelyét, s már hajnali három óra volt, midőn testben és lélekben,
csaknem összeroskadásig eltikkadva, szállásomra érkeztem és
eszméletlenül ágyamra hanyatlottam.
XXXV. Zöld és fekete.
Ne kivánja senki, hogy azon kínokat körülményesen leirjam, melyek,
eszméletlen állapotomban, lelkemet nevezhetlen fájdalmakkal gyötrék. A
közelebbi borzasztó események egész sorozata vérszínben uszott el lelki
szemeim előtt, s nem egyszer, hanem tízszer, százszor kelle mind azt
ismételve átélnem, minek puszta meggondolása még évek mulva is jéggé
fogja ereimben a vért dermeszteni. Ugy tetszett, mintha ezer élettel
birnék, csupán azért, hogy ugyan annyiszor, mindig nagyobbuló kínok közt
meg kelljen halnom. A bitó alatt legkeresettebb kegyetlenséggel öltek
meg a gyilkosok, de csak azért, hogy ismét uj életet nyervén, felbőszült
kutyák éles fogai indítsák folyásra szívvéremet, s a mi még megmaradt
bennem, azt a hölgyrablók kései, és Móricz görcsösen remegő körmei
ontsák ki! Ily képek zaklaták lázas álmomat, s annyira kínozának, hogy
végre a képzelődés ereje is elalélt bennem, s elmémre tompa merevültség
jótékony fátyola borult. –
Midőn szemeimet fölnyitám, szelid félhomály uralkodék szobámban, a
függönyök le valának eresztve, s Bertók és Háni aggódva függeszték rám
szemeiket; arczaik azonban csakhamar legkicsapongóbb öröm kifejezésétől
sugárzottak, midőn nyugodt hangon kérdém:
– Sokáig aludtam?
– Oh, nem! – mondá Háni, és gyógyszeres üveg után nyult.
– Épen most ütött négy órát, – jegyzé meg Bertók, és közelebb lépett.
– Tehát még csak hajnal van?
– Nem, délutáni négy óra.
– Délután?
– Igen.