mondom ki e szót, mert most már mindenről gondoskodva van. A népnevelés
teljes virágzásban áll, pompás országutainkon gondolatgyorsan röpülünk
egyik helyről a másikra, nemzeti iparunk bármely nemzetével is bátran
kiállhatja a versenyt, a szegény földművelő osztály szabad és boldog, a
nemesség lelkesülve segíti vinni szélles vállain a haza közterheit, a
nyilvános oktatás záporával fogja a hazát elönteni a nagy férfiaknak,
csatornáink és vasutaink szomszédaink irígységét ébresztik föl, a
törvény egyenlőn osztja mindenkinek malasztjait és ostorát; szóval,
hazánk a szellemi és anyagi boldogság tetőpontjára jutott. S mivel
mindez már nemcsak megtörtént, hanem meg is van késő századokra
szilárdul alapítva, tehát itt van valahára ideje, hogy a szegény oktalan
állatokra is kiterjesszük atyáskodó gondjainkat. Uraim, a vér jéggé fagy
ereimben, ha például csak azt gondolom is meg, hogy sok szamárnak mily
iszonyú teher alatt kell reggeltől estig görnyedeznie, míg mi oly
kényelmesen ülünk itt a zöld asztal mellett! Hátha még arra gondolok,
hogy a boldogtalan rákokat elevenen főzik meg! Bocsánat szavaim remegő
hangjáért, uraim, de e tény kebellázító! Igen, ennek nem szabad továbbra
is így maradnia, e bajon segítnünk kell, s hogy mindenek előtt pénzhez
juthassunk, emberbaráti czélunk előmozdítására, vagyis az állatkínzás
megszüntetésére, tehát, véleményem szerint, a kisdedóvó intézeteket meg
kellene szüntetni, és azok tőkéjét állatóvásra forditani; mert ugyan nem
kötelesek-e a szülék gyermekeiket óvni és nevelni, miután a mérges
fenevadak is dühösen ótalmazzák kölykeiket?!
Éljen! Éljen!
Mivel az állatok egyik tartományát alkotják a természettudomány roppant
országának, tehát igen természetes, hogy innen egyenesen a
természettudományi társulat gyűlésébe siet a lángész, melynek ő szinte
szavazatos tagja, és ekképen hallatja eszének kiskorú magzatjait, a
csillogó szókat:
– Tekintetes társaság! Vannak botor emberek, kikre gondolni sem tudok
szánakozó mosoly nélkül, kik minden szellemi és anyagi erejöket arra
fordítják, hogy távol külföldön búvárkodó vérmes reményű tudósak
fürkészéseit előmozdítsák. És ugyan mit hajhásznak azon szerencsétlen
tudósak? Agyrémeket! Azt akarják ugyanis megtudni, hogy a régi haddöntő
magyarok hajdan hol laktak! Lehet-e ennél nagyobb botorságot képzelni,
most, midőn szép hazánkról, melyben jelenleg lakunk, még csak épen
annyit tudunk, hogy a nadragulyát és macskanadrágot nem lehet herbaté
gyanánt használni! Hagyjuk a külföldet, uraim, és iparkodjunk inkább
szép hazánk természeti kincseivel megismerkedni.
Éljen! Éljen!
Most a Reguly-Társaság gyűlése következik, hol a lángész hasonló
lelkesüléssel nyilatkozik:
– Tisztelt urak! Kevesen vagyunk ugyan itt e pillanatban, de
méltóztassanak meggondolni, mikép a sveizi óriás bérczek csúcsairól is
csak parányi hógömb szakad le, és oly roppant tömeggé növekszik, mire a
völgybe gördül, hogy egész helységeket fagyos sírhalommá változtat. Így
növekedhetik a mi erőnk is, azon különbséggel, hogy növekedésünk nem
vészt, hanem áldást fog az egész hazára árasztani. E növekedésünket
pedig bizton reménylhetjük, mert valamint a fecske honába vágyik, és a
vadludak is fölkeresik ősi lakásukat minden évben, úgy az ember is tudni
óhajtja őseinek bölcsőjét. Mit ér nekünk hazánk minden természeti
kincseinek pontos ismerése, ha még csak azt sem tudjuk, hogy az égből,
vagy a lappok, finnek, cseremiszek vagy épen szellemdús csuvaszok közül
pottyantunk-e ide, mostani fiókhazánkba? Igen, uraim, e nagy kérdést
kell mindenek előtt tisztába hoznunk, s csak ennek tökéletes megfejtése
után foghatunk más hazaboldogító czélok eléréséhez.
Éljen! Éljen!
Ezután a védegyleti gyűlésen így halljuk a lángészt szónoklani:
– Az isten saját arczára teremté az embert, akarván, hogy az hozzá
hasonló legyen; az apa csak akkor örvend igazán gyermekének, ha abban
saját képmására ismerhet, s miről ismeri meg hű gyermekét a haza? Arról,
ha mindazt, mit annak testén és testében megpillant, tulajdonának
vallhatja. Ki tehát hű fia kiván lenni hazájának, az egyedül honi
eledelekkel táplálja és egyedül honi készítményekkel ruházza testét,
hogy ráismerhessen hazája, mert jaj azon gyermeknek, kit anyja nem akar
megismerni.
Éljen! Éljen!
A kereskedelmi társaság gyűlésén ilyeténképen hangzik előadása:
– Tisztelt társaság! A védegylet tönkre silányítással fenyegeti egész
kereskedésünket, mert ha mi nem hozhatunk be semmit, úgy mások viszont
kivitelt nem fognak tőlünk elfogadni. Mi szeretjük a hazát, de magunk
ellenségei sem lehetünk, s józanul bizonyosan senki nem fog bennünket
vádolni, ha a külföldi czikkeket honiak gyanánt áruljuk, mert élnünk
mindenesetre kell.
Éljen! Éljen!
Most a Kasinoban hirtelen angol levest, elevenen főtt rákot, velenczei
kagylót, nápolyi makarónit, stájer kappant és sveizi sajtot eszik,
franczia pezsgőt és török kávét iszik, amerikai szivart dug az orra alá
és a gyáralapító társulat gyűlésébe nyargal, hol ekkép okoskodik:
– Uraim! gyári ipar nélkül nem boldogulhatunk, csak ez az, mi a hazát
súlyegyenbe hozhatja más európai nemzetek ellenében, s ha a kis
selyembogár képes selymet gyártani, ugyan mért ne gyárthatna a magyar
nemzet is valamit? Nyissuk meg hazánk kapuit s százezer német rohanand
hozzánk, kik legfényesb tetőpontra emelendik a magyar ipart és
nemzetiséget. Gyárakat állítsunk tehát mindenáron, vagy semmit.
Éljen! Éljen!
E gyülést a gazdasági egyesületé követi, melyben igy vélekedik a
lángész:
– Tekintetes társaság! Ne mondja nekem senki, hogy csak gyáralapítás
emelheti a magyart az európai nemzetek sorába. Mi földmüvelő nép
vagyunk, s hazánk is erre legalkalmasabb. A gyáripar szükségkép annyi
idegen elemet hozna hazánkba, hogy nemzetiségünknek mulhatlanul sirba
kellene szállania, ily áron pedig nincs boldogság, melyet megvásárolni
akarhatnánk. Egyedül a mezei gazdaság boldogíthatja hazánkat!
Éljen! Éljen!
E pillanatban már a nemzeti kör gyülése is meg van nyitva, s a
lángésznek még csak torokköszörülésre sem marad ideje, hanem azonnal
beszédre kell ajkait megnyitnia:
– Uraim! Azért egyesültünk, hogy egyesítsünk! Iparkodjunk tehát
fővárosink összes szellemi erejét magunk körül öszpontosítani, még pedig
tisztán szellemi élvezetre. Tekeasztal és kártya mindenkinek, vallási és
rangkülönbség nélkül, díjmentesen szolgáljon szellemi élvezetül, s hogy
ezt könnyebben kivihessük, tehát könyvekre és hirlapokra csak
lehetőségig keveset költsünk, mert mi nem akarjuk e helyet tudós szaggal
megfertőztetni, valamint üres okoskodások csatapiaczává sem óhajtjuk azt
tenni. Czélunk: a magyar nyerseséget sikolt padlónkon kissé lesimítani,
hogy minden fényes teremben zavarodás nélkül jelenhessünk meg, mert erre
van mostani békés századunkban leginkább szükségünk, nem pedig isten
tudja miféle elmebeli vagy nyers testgyakorlatokra.
Éljen! Éljen!
Innen csak legnagyobb sietség mellett érkezhetik még jókor az
agarász-társaság gyülésére, hol ezek szerint nyilatkozik:
– Uraim! A magyar annyira elpuhult már, hogy görcsöket kap, ha fél óráig
nyeregben kell ülnie, s ez szégyen, gyalázat! Nem kell nekünk sikolt
padló, sem csuszkálás fényes termekben, sem lélekölő kártya és egyéb ily
elpuhitó nyomoruság! Lóra termett a magyar, s ha nincs is már pusztító
török a szép magyar hazában, de bezzeg van elég gyáva nyul és ravasz
róka, kiket üzőbe kell vennünk. Mindenek előtt testi erőnket kell tehát
kifejlesztenünk, mert beteges korcs testben a lélek is gyönge és
tehetetlen!
Éljen! Éljen!
Most a Kisfaludy-Társaság gyülésébe rohan, és igy szól:
– Valóban, nem birom eléggé érzékenyen kifejezni örömemet, hogy ezen
tisztelt társaságnak is tagja vagyok, mert egyedül a szépirodalom az,
mely nemzeti nyelvünket terjeszti, s ez által leghatalmasb tényezője a
haza boldogításának, miután mi a szépnemhez szólunk, ez pedig a férfiak
fölött uralkodik, s igy ezek által közvetve mi parancsolunk az egész
országnak.
Éljen! Éljen!
Ezután más székre ül a lángész, frakját balról a jobb oldalra gombolja,
arczára komoly és busongó kifejezést ültet, s összegörnyed, mintha
hirtelen meghült és csikarást kapott volna. Természetesen, mert hiszen
most a tudóstársaság gyülésében ül, és ezek szerint nyilatkozik, egészen
megfagyasztva a tudományosság szele által:
– Tekintetes társaság! Szomoruan kell tapasztalnunk, hogy társaink nagy
része a szilárd tudományosságot nem igen kedveli, pedig a mely nemzetnél
a tudományok nem müveltetnek, ott valódi nagyságot nem is képzelhetni.
Én tehát, a társaság ezen balirányának megváltoztatására, azt
indítványozom, hogy ezentul egy oly uj tagot se válasszunk, ki magát a
szépirodalom mezején kitüntette, és nem tud értekezést irni a görbék
meghatározásáról, vagy az infusoriák anatomiájáról, mert az ily tag sem
társaságunknak díszére, sem a hazának hasznára nem válhatik.
Éljen! Éljen!
Ime, hol Európában oly lángész, ki a magyar lángész iszonyatos
sokoldaluságával mérkőzhetnék? Pedig felét sem soroltam ám el azon
társulatoknak, mikben ő hasonló nagybefolyásu szerepet visel. És ne
mondja őt senki szavaiért kétszinűnek, mert épen az a valódi lángész
legkitünőbb érdeme, hogy ő magát mindenütt és mindenkor ügyesen
föltalálja, és zavarba soha nem jő. Légy tehát büszke, oh, haza, és
némuljatok el, rágalmazó irigyek, mert százával van köztünk az ily
hasonlíthatlan lángész!
XXIV. Lyányvásár.
Ebéd után pillanatra szállásomra térvén, Bertókom ily tartalmu czédulát
ada kezembe:
– Ma délután a városligetben fontos hir várakozik önre.
Az irást nem ismerém.
– Ki hozta ezt? – kérdém inasomat.
– Azon hárfáslyány volt itt, kit már egyszer láttam, és itt irta a
czédulát, mivel személyesen nem szólhatott a tekintetes urral.
– Jól van. Bertók, siess Marczihoz, én a városligetbe megyek, s ti engem
követni fogtok, és mindenütt nyomomban lesztek; de okosan, hogy
jelenlétetek szemet ne szúrjon.
– Értem.
E rövid utasítás után a városligetbe indulék, melyre inkább illik e név,
mint a büszke erdő czím, miután csak épen annyi fa van benne, hogy néha
egy-két életunt golyhó fölakaszthatja magát, kik már puszta
kétségbeesésből is véghez vihetik ezen kedélyes műtételt, ha a
helyszinén meggondolják, hogy a nagy Pestnek ez egyetlen mulatótanyája.
Azonban, lehet, hogy ennek is van jó oldala, ha meggondoljuk, hogy csak
szorgalmas munka után igényelhetünk mulatságot, ebben pedig Budapesten
nem igen erőtettük meg magunkat. És ugyan ez annak oka alkalmasint, hogy
ezen ugynevezett mulatóhelyre is csak verejtékezve juthatunk ki, nemcsak
távolsága, hanem még inkább az ut kényelmetlensége miatt. Ha minden
ember, ki a városligetbe megy, csak egyetlen krajczárt fizetne is, ugy
egy pár év alatt valódi bájkertté lehetne azt varázsolni; de hiában,
nálunk sem a törvényes, sem az önkéntes adó nem kaphat lábra, mert az
elsőt ellenzik, a másikat meg kinevetik. Ennél fogva tehát a városliget
is megmarad a réginél. Az oda vezető királyutczáról nem is akarok többé
szólani, mert annak érdemeit annyira méltánylottam már, mintha
fizetéstelen történetirója volnék, és igy csak a hosszu fasort említem
meg, mely a királyutcza végéről az igéret földére vezet. E fasor közt
először honi por, azután honi szivar, és honi viz az, mi a vándort
megenyhíti, vagy honi sár, ha az égnek csatornái megerednek, és
bebizonyítják, mikép a sár nem kellemesb a pornál, s hogy e szerint a
rendes öntöztetésre egyáltalában nem kell pénzt fecsérleni. A két
oldalon kertek magas falaiba ütközik a szem, mi igen jótékony hatásu,
mert legalább messze látásban gátolja az embert, s emlékezteti, hogy ne
lásson orránál tovább, ha mulatni, vagyis kellemesen élni kiván. E
kertek ajtai zárvák, s falaik mögött mély csönd uralkodik, mert mi csak
tanácskozni szeretünk zajosan, de családi köreinkben oly csöndesen és
elzárkozottan mulatunk, mintha attól félnénk, hogy hangos örömünk talán
még mást is fölvidítana. Itt ott poros csemegét kinálgatnak németül,
hogy pillanatig se feledje az ember, mikép a magyar főváros egyetlen
mulatóhelyére siet; a nyomorékok és egyéb koldusok ellenben magyarul
kéregetnek, tudván, hogy a magyar jószivü, és mindenét örömest
elosztogatja, mihelyt gyönge oldalán támadtatik meg. A fasor végén
korlátokba ütközik az ember, melyek a mulatóhely előtt fölállítvák, és
mindenkit arra emlékeztetnek, hogy rendkivüli jó kedvnek át ne engedje
magát, mert minden csak ugy jó, ha korlátok közé van szorítva, mi alól
még a gondolatot sem vehetni ki; mert ugyan mi lenne a világból, ha
minden ember azt gondolhatná, hogy neki igaza van? Egyébiránt e
korlátfákat talán példás szerénység jeleinek is tekinthetni, mintha
tudniillik arra akarnák az embert előre figyelmeztetni, hogy itt bizony
csak rendkívül korlátolt örömeket fog élvezhetni, főkép ha bal
csillagzata azon gyalulatlan szálfák és deszkák közé vezeti, hol
pallérozatlanok számára holmi faragatlanságot mutatnak és adnak elő,
szinköri előadás czim alatt, melynek csupán azért nincs födele, hogy a
zápor néha elmoshassa a sok mosdatlan beszédet, a szél pedig ártalom
nélkül tova sodorhassa a száraz előadásokból emelkedő kártékony port.
Most már egyenesen, s jobbra és balra mehet az ember, mert meg lehet
győződve, hogy a három ut egy czélhoz vezet, tudniillik a gyönyörüségek
közepéhez, vagyis azon néhány öreg fához, melyek egyike oly dús
lombozatu, hogy árnyékában legalább hét vagy nyolcz ember elfér, midőn a
nap nem süt épen oda. Ezen fa alatt mindig több szalmaszék áll, miken
igen kényelmesen lehet ülni, ha a rajtok ülők a súlyegyent fön tudják
tartani, s hevesb mozgalmaknak nem nagy barátai. Azonban, nemcsak ezen
kényelmes székek miatt nevezetes e fa, hanem még azért is, mivel alatta
rendesen lyányvásár szokott tartatni. Igen, igen, lyányvásár! És kérem a
nyájas olvasót, ne méltóztassék e kifejezésben megütközni, mert
reménylem, hogy sikerülend azt tökéletesen igazolnom. Már eladó lyánya
van, – ez oly szokott kifejezés nálunk, hogy hallása senkit nem
botránkoztat meg; a hol pedig eladni való tárgy van, ott természetesen
igen örülnek, ha a vásár nem marad el; de különben is, nálunk legujabb
időkben minden megvásárolható lévén, a szabad nemes ember
meggyőződésétől, vagyis szavazatától kezdve, egészen a kállói gubáig és
honi makrapipáig, bátor vagyok reményleni, hogy a lyányvásárban sem fog
senki megütközni. Tehát e fa alatt rendesen lyányvásárt szoktak tartani,
mert minden ember, ki e mulatóhelyre jött, vagy innen távozott,
kénytelen vala e fa előtt kétszer elhaladni, ha épen más rendkivüli és
még rosszabb utat nem választott jövetelre vagy visszatérésre. A vásár
most is állott, midőn arra menék. Középen kövér asszony támaszkodék a
fához, mely örömest meghajlott volna e nagy teher alatt; arcza és szemei
mosolyogtak, s minden arra menő nadrágos férfi ezen óhajtást olvashatá
vonásaiból: jer, halandó, jer, válassz lyányaim közől, és boldogságod
halhatlanná teend. Ez ohajtást azonban nem igen akarják az emberek
érteni, s ezt nem is lehet csodálnunk, ha meggondoljuk, mikép a sok
gyülési fanyar beszéd annyira elkeseríté már az embereket, hogy a szót
sem birják megértetni velök a szónokok, főkép, ha adóról folynak a
viták. Lehet é pedig nagyobb adózás annál, mit a vastag asszonyság
ohajtása, még testénél is vastagabb sohajtások közt, kifejezni és
megértetni törekszik?! Előtte két üres szék áll, körülötte hat üres szív
csücsül, azaz: hat eladó lyány, kiket oly emberbaráti szelid érzelmekre
nevelt, oktatott, és szoktatott, hogy minden embert, még az ökölnyi
férfit is, oly örömest boldogították volna, habár ez tulajdon
életüdvöket dulandá is föl. Mily készek voltak az áldozatra a szegény
báránykák, de a sors megkimélte őket. Könyörtelen, kegyetlen sors!!
Pedig mily szépek valának mindnyájan! Az anya jobbja mellett a szende
Etelka ült, kezei ruháján és szemei kezein nyugodtak, s vékony dereka
oly mozdulatlan vala, mint a beszorult járomszeg; ha valaki rátekinte, ő
azt nem vette észre, de mégis elpirult, mert az édes mama parancsoló
hangon suttogá:
[Illustration: Lyányvásár.]
– Etelka, pirulj el!
Ime, a tisztelt nőtlen olvasó, ha szende emlénykét kivánsz kebledre
tűzni, tekintsd meg jól e hajadon képét, jegyezd meg magadnak vonásait,
és keresd föl. Az anya baloldalán a szendeség ellentéte, az arszlánias
kihivó tekintetü Aranka ül, hosszu fürtökkel, merészebb vágásu
öltözetben, s villogó szemeit bátran jártatva végig minden férfi arczán,
még a házasokén is, mert hiszen a házasférfiak özvegyekké is válhatnak.
E két lyány közelléte rendkivül emeli egymás különböző jellemét, s
ajkaik is oly jellemzetesek, hogy Etelka, csupa szendeségből, a borsót
bizonyosan bojszónak mondaná, mig Aranka akár egy pár lánczhordtát is ki
tudna szalasztani, ha ezen elszánt kifejezés a csizmás férfit
papucsviselővé változtathatná. Aranka mellett a falusias egyszerüségű
Piroska ül, kissé hegyes orral, és tompa búkifejezéssel; ez ismét
ellentéte a másik kettőnek, és leginkább oly férfit boldogíthatna, ki
falusi jószágán szeretné napjait csöndes boldogságban leélni. Kételkedve
csóválja ön szép fejét, nyájas falusi olvasónő, s azt hiszi, hogy a
városi, főkép budapesti hajadonok nem szeretnek falun lakni? Oh,
méltóztassanak szavaimnak hítelt adni, mert becsületemre mondom, hogy
Budapesten ezer meg ezer szép lyányka van, kik annyira gyűlölik a
fővárosi szegénységet, hogy legnagyobb örömmel falura költöznének –
férjök jószágába. A többi három lyányka háttal ül felénk, de azért
bizvást meg lehetünk győződve, hogy ezek sem kevésbé érdekesek. De mit
használ példátlan szeretetre méltóságuk az érzéketlen férfiak ellenében!
Ime, azon vastag ur, ki Etelka mellett áll, egyetlen tekintetre sem
méltatja őt, ámbár már tiz percz óta folyvást pirul a hasonlíthatlan
deliségü hölgy. Fogadni mernék, hogy ezen hustömeg nem is sejti a szépek
jelenlétét, hanem talán épen azon töri fejét, hogy mikép állíthatna föl
valamely honi gyárt, melyben silány külföldi készítményeket drága pénzen
árulhatna. Piroskával szemközt pedig a mostani arszlánias ifjuság
legtündöklőbb példányképe áll, kinyujtott gémnyakkal, és annyira
meggörbesztett derékkal, hogy hátán három majom kényelmesen lovagolhatna
egymás mellett, vagyis inkább egymás mögött; s ezen szeretetre méltó
ifju sem tekint rá, hanem meglehetősen koros asszonyságnak udvarol,
kinek hatalmas befolyása által, legfölebb tiz év mulva, alkalmazást
reményl mint számfölötti tiszteletbeli valami. Szegény kis lyányok, ne
szomorkodjatok e miatt, mert hiában, a mai romlott világban az ifjak
inkább szeretnek így udvarolgatni, mint nőt venni, miután mindinkább
terjed azon szomoru tapasztalás, hogy a fizetés nélküli hivatalocska
mellett is jobban megél az ember, ha egyedül marad, mint szűk hivatalban
másodmagával. Szegény lyánykák, ti ennek nem vagytok okai, mert hiszen
ti nem vagytok követelők, s becsületes szegény ifjuval is örömest kezet
fognátok, és legfölebb csak azt igényelnétek a boldogítandó férjtől,
hogy azt szerezze meg számotokra, mire mulhatlanul szükségtek van, s e
kivánságtokat néhány nyomoru ezer forintocskával évenként vajmi könnyen
kielégíthetni! De a férfiak, a férfiak! Ők azt hiszik, hogy nem lehet
akkor néhány ezret költeni, midőn néhány száznak sincsenek birtokában,
és e botrányos tévhit miatt nektek ismét és ismét csak ülnötök kell a
lyányvásáron, s nem csoda aztán, ha végre ugy megszokjátok a sok ülést,
hogy világért sem birnátok saját tüzhelyetek mellett mindennap néhány
pillanatig állani. És mennyit kell ezen sok ülés alatt szenvednetek! A
mama mindig zsémbel, s csak bennetek szereti a hibát keresni, pedig
lehet-é ennél igazságtalanabb bántalom? Ti mindent elkövettek, mi
erőtökből kitelik; de ki birná a férfiak szeszélyit kitanulni? Az
egyikhez könyvekről szóltok, és ő iszonyodva fordul el, mert tudós
nőtől, saját tudatlansága teljes érzetében, borzad; a másikhoz konyháról
szóltok, és ő orrát fintorgatva távozik, mert nőt és nem szakácsnét
keres; a harmadik előtt vig kedvet mutattok, és ő hátat fordít, mert nem
akar könnyelmü bohóval párosulni; a negyedik jelenlétében komolyak
vagytok, és ő ijedve fut, mert oly nőt keres, ki életét földerítse; ha
csinosan öltözködtök, fényüzés ellen kiáltoznak; ha igen egyszerüek
vagytok, akkor lomha izetlenséget emlegetnek; ha szépek vagytok,
házibarátoktól rettegnek, a rutakra pedig nézni sem akarnak; szóval,
valóságos tizenkilenczedik századbeli csoda, ha férjhez juthattok, s
legtöbb esetben csak arra számolhattok, hogy idővel hites
betegápolónőkké lesztek, s mégis boldogoknak kell magatokat tartanotok,
ha legalább kétségbe nem kell esnetek.
Ily gondolatok jártak agyamban, midőn ezen érzékeny lyányvásárt látám,
és sohajtva fordulék más oldalra, hogy vigabb látványon legeltethessem
szemeimet; tekintetem azonban a hárfás lyány halavány arczára esett, ki
szorosan mellettem állott és halkan szóla:
– Holnap éjfélkor.
– A kártyajósnőnél? – kérdém, oly kifejezéssel, mely tudathatá vele,
hogy nem mond előttem különös ujdonságot.
– Igen, s ön már tudta ezt?
– Legalább sejtém, mert az egyik félnek igéretét birom.
– Hogyan?
– Ugy van, nem vagyok ugyan jós, de mégis mindenesetre hatalmas. Ön
szomoru történetét már ismerem, s azért reménylem, hogy ön is
mindenesetre jelen fog lenni.
– Minden bizonynyal. Még azt kell önnel tudatnom, hogy semmi
elővigyázatot ne mulasszon el, mert különben –
– Oh, jól tudom, most, vagy soha!
A szerencsétlen lyány a tömeg közé vegyült, s én örvendék, hogy Dongainé
megtartá szavát, és csakugyan hálóba kerítjük a rablót.
XXV. A nép mulat.
E nap igen nagy nap vala, nem azért ugyan, mintha nagyobb lett volna a
többinél, hanem mivel nagy hirdetmények tudaták minden emberrel, hogy a
városerdőben nagyszerü mulatság fog tartatni, parányi belépti díj
mellett, bizonyos meg nem nevezett nagyszerü jótékony czélok
előmozdítására, mikép azt némely ügyes vállalkozók, nevezni szokták, kik
néha magokat is jótékony czéloknak tartják; még pedig teljes joggal,
mert ugyan mikép szerethetne az mást, ki magát sem szereti? Vannak, kik
nem szeretik, ha jótékony czélok előmozdítása végett az emberek
mulatnak, s ez mindenesetre nagy tévedés, mert csak amugy szárazon
pénzzel adakozni nem minden ember szeret; de ha ezzel mulatság van
egyszersmind kapcsolatban, akkor örömestebb mozdul meg, s már maga ezen
megmozdulás is nagy nyereség nálunk, hol oly nehéz mozgalmakat
eszközleni. S ha elcsöppen is valamicske a bevételből, az épen nem baj,
mert a vállalkozó nem tartozik ingyen fáradozni, s az egész összeg
nagyobb része mégis csakugyan jótékony czélokra fordíttatik. Ily
nagyszerü ünnepély volt tehát a mai, mely sok ezer embert csábíta ki a
városerdőcskébe, s a budapesti zsebelőket rendkivüli zavarba hozta,
miután csak nehezen birák magokat elhatározni, hogy künn a sűrű
néptömegek közt használják e hosszu újjaik ügyességét, vagy pedig a
városban, az üresen hagyott szállásokon. Én nem merem ugyan
meghatározni, hogy mire határozták magokat, de mégis hajlandó vagyok
hinni, hogy sokkal jobban értettek az elosztáshoz, mint a tagosztály
némely kezelői, mert mind a városban, mind künn annyi lopás történt,
hogy mind a két osztály tökéletesen megelégülhetett napi munkájának
sikerével, és sok mulatozó azon nem igen kellemes tapasztalást tevé,
hogy a szabadban erszényét, vagy zsebeit, négy fala közt pedig
szekrényét, vagy ládáját üriték ki.
Midőn egyes embereket vagy zárt köröket látunk mulatni, az oly
mindennapias, hogy említést sem érdemel; de midőn mondhatjuk: a nép
mulat, ez már egészen más! A nép, mely izzad, dolgozik hat napig, hogy a
hetediken egy pár óráig mult nyomorát feledje, és azt is, hogy másnap
ismét meg fog az ujulni. És mily kevés kell arra, hogy e boldogtalan nép
mulathasson és magát boldognak képzelhesse! Sokan ezreket dobnak ki
pillanatnyi kéjekért, s bizonyára nem élveznek annyit, mint ezek néhány
fillérökért. A legszegényebb napszámos is kimegy e mulatságra, mert
hiszen csak tiz krajczárt kell fizetnie, és e csekélységért legalább tiz
óráig mulatságok örömében uszhatik. Ő legalább igy nyugtatja meg magát,
s ha gazda nélkül csinálja a számadást, mint a németek mondani szokták,
azért épen nem kell őt gáncsolni, mert ezt legnagyobb politikusainknál
is annyira megszokhattuk már, hogy ilyesmi miatt az együgyü dolgozó
osztályt épen nem szabad kinevetnünk; sőt inkább örvendenünk kell, hogy
ők is értik már a napi politikát.