feszítve, mintha onnan is valamit félre takarítottak volna. A szomszédok
azt mondták, hogy egy öreg úr lakott a házban, kit sok ember szokott
meglátogatni, miből némelyek azt következtették, hogy talán zálogra
kölcsönöz, és hogy talán megölték és kirabolták a mult éjjel. Én
természetesen csak hallgattam, és azt gondoltam, hogy szurokszagot
érzett a vén orgazda, és azért mindenestől tovább állott. Hanem
ugyancsak jól jártunk ám, hogy nem késtünk sokáig a pinczében ma éjjel,
mert alkalmasint alig mentünk el, és a zsiványok már körül néztek alant,
különben nem tisztulhattak volna el oly gyorsan. A nép azután darab
ideig még pletykázott, és végre eloszlott. Ennél többet nem tudhattam
ki.
Ezzel tehát be kelle érnem, s szinte örvendék, hogy ennél fogva
nyilvános tárgyaltatás alá már csakugyan nem fog e kaland kerülni.
Világossá lőn egyszersmind előttem, mikép a gaz czimborák, szökésök
sietőssége miatt, Sobrit még nem értesítheték éjféli merényök váratlan
kimeneteléről, és igen természetes vala rendkívüli meglepetése, midőn
engem élve pillantott meg. Szolgámat némely újabb utasításokkal
elbocsátván, vendéglőbe indulék, azon határozattal, hogy útközben
Pándyhoz is be fogok tekinteni.
XXII. Lélekvásárlás.
Alig haladék néhány lépést, és igen meglepetve állapodtam meg. Egy kis
csapszék előtt hosszú saraglyán hosszú fekete ládát pillanték meg,
melynek kopottsága gyaníttatá, hogy igen gyakran s régóta használtatik,
míg záratlansága oda mutatott, hogy nem igen becses holmit szoktak benne
tartani. Ugyan mi lehet e ládában, gondolám, s kandiságomat még az is
nagyobbítá, hogy az arra jövő emberek mind kitértek a rejtélyes láda
elől, mintha félnének vele közelebb érintkezésbe jőni, vagy bizonyos
irtózatot éreznének iránta. Több pillanat óta állék már a láda
közelében, s tulajdonosa, vagy vivői mégsem mutatkoztak, kik bizonyosan
a csapszékben idogáltak, nem is gondolva arra, hogy az alatt a ládát egy
pár naplopó könnyen tovább emelhetné. Már föl akarám kissé emelni a láda
tetejét, midőn a csapszék ajtaja megnyilt, s két ember kilépett, markába
köpött, és a ládát fölfogá.
– Kendtek fölvigyázata mellett hatszor is ellophatták volna ezen ládát,
– mondám s tovább akarék haladni.
– De, uram, – szóla a megszólítottak egyike, – nincs a két városban
ember, ki ezt ellopná, ha három napig az utczán hagynók is; pedig hej,
sok pénzbe került ám az, a mi benne van.
– És ugyan mi az?
– Hiszen látja a tekintetes úr.
– Én csak egyszerű ládát látok.
– Ládának látszik ugyan, az igaz, de valóságos neve – koporsó!
– Koporsó?
– Az bizony, és oly szép lyány fekszik benne, hogy hozzá foghatót még
nem láttam kórházunkban, pedig már húsz esztendő óta szolgálok ott.
– És hová viszik most?
– Az orvosi kar épületébe, hol azok rendesen fölbonczoltatnak, kik a
városi kórházban rokonok és ismerősök nélkül halnak meg.
– Ki volt ezen lyány?
– Hosszú és érdekes annak története, de nem mondhatjuk el, mert már is
görbén néznek ránk az emberek, hogy fényes nappal oly sokáig időzünk
halottal az utczán.
Ezzel fölemelék szomorú terhöket és tovább ballagtak vele, s én már
szinte azt akarám gondolni, hogy mégis rendkívül botrányos, nappal,
népes utczákon keresztül holttesteket a bonczterembe hurczolni; azonban
csakhamar eszembe jutott, mikép ez alkalmasint azért történik így, hogy
a könnyelmű és kicsapongásra nagyon is hajlandó emberek az ily jelenetek
látására kissé magokba szálljanak. Egyébiránt, azon néhány szó, melyet e
szerencsétlen halottról hallék, még inkább fölgerjeszté kiváncsiságomat,
minél fogva rövid idő mulva kitudám egész szomorú történetét, mely nem
igen érdekes ugyan, de az elmondást talán mégis megérdemli, mert
tanusítja, hogy mennyire képes a gazdag és szegény elfajulni, ez, mivel
szükségben szenved, amaz pedig, mivel bőségben úszik, s mind a kettő
azért, mivel gyávasága nem bír az élettel megküzdeni.
Mindenütt, következéskép hazánkban is, vannak emberek, kik fiatalok,
gazdagok és függetlenek. Ezek közt nem ritkán olyanok is találkoznak,
kik az emberiség legszentebb kincsét, a függetlenséget, csak arra
használják, hogy minden jó tanácsot és oktatást mellőzve, vagyonukon és
ifjúságukon mielőbb túladhassanak, és nem gondolják meg azt, hogy többé
egyiket sem fogják visszaszerezhetni. Az ily életpazarlók és
pénzfecsérlők, jószágukon unatkozván, pénzzel rakodtan a fővárosba
érkeznek, s itt azonnal oly emberekkel ismerkednek meg, kiknek egyetlen
föladásuk: az ily gazdag bangók erszényét megkönnyíteni, s erre minden
eszközt használnak, mik közül természetesen a szívkalandok sem
hiányozhatnak. Az ily nadályok nemcsak a városban, hanem műveltebb
társaságokban iszonyú pusztításokat visznek véghez, és e mellett még oly
emberektől is kézszorítást kapnak, kik a becsületes parasztot még
keztyűs kézzel sem fognák illetni, s hogy ezen iparlovagok börtön
helyett puha pamlagokon ülnek, azt épen nem kell csodálni, mert ők
honiak, jelenleg pedig a honi ipar minden ágát pártolni kell,
következéskép az iparlovagokat sem szabad bántani.
Egy ily iparlovag szokás szerint ismeretségbe jutott bizonyos birtokos
uracskával, ki azon nemes szándékkal jöve fővárosunkba, hogy egy-két év
alatt nemcsak megszegényedik, hanem még a természetet is megtréfálja, s
ugyanazon rövid idő alatt tökéletesen meg is öregszik. Az iparlovagnak
azonban ugyancsak meggyűlt vele baja, mert az uracs nemcsak pénzben,
hanem erő és egészségben is oly gazdag volt, hogy tönkre juttatása
hallatlan pusztítást tett szükségessé, főkép miután az uracs nem
kártyázott, a boritalt pedig úgy győzte, mintha kortesvezérnek született
volna. Annál gyöngébb volt azonban a szépnem ellenében, sőt valóságos
gyermeknek mondhatni őt e tekintetben, mert a mi szemeinek megtetszett,
az után mindjárt kiváncsian nyujtá ki kezeit, és a legnagyobb
áldozatoktól sem riadt vissza, mihelyt azok által czélhoz jutást vélt
reménylhetni, valamint a gyermek, ki egyetlen kis játékszerért milliókat
is kidobna, ha történetesen ily kincs fölött rendelkezhetnék. Az
iparlovag tehát majd kizárólag csak e körben működheték, s kifogyhatlan
volt újabb meg újabb tárgyak kikutatásában. Történt azonban egykor, hogy
az uracs igen gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg az utczán, minek
természetesen az lett következménye, hogy megismerkedni óhajtott vele,
miért is az iparlovagnak azonnal kiadá a szükséges utasítást. Ez
csakhamar kitudá, hogy a lány falun lakik, s anyjával bizonyos pör miatt
van itt, mely egész jövendőjüket el fogja határozni, mert atyja, ki
mezei haszon bérlő volt, nemrég meghalt, s egész vagyona nagy veszélyben
forgott, bizonyos kereskedőnek rögtön bekövetkezett megbukása által. Az
özvegynek még hat gyermeke volt otthon s nála levő tizenhat éves lánya
ezek közt a legidősebb. Ezenkívűl az illető ügyvédektől még azt is
kitudá az iparlovag, hogy az özvegy pöre mindenesetre szerencsétlen
kimenetű leend, és az asszony örvendhet, ha annyi pénze marad, hogy
koldusbotot vásárolhasson rajta. E hirek természetesen megörvendezteték
őt, mert ily szomorú körülmények közt könnyen czélhoz vélt juthatni,
főkép, miután az sem kerülé el hiúz szemeinek figyelmét, hogy az özvegy
koránsem tartja a tükröt fölöslegesnek, és a tiszta fehér keztyűt nem
örömest nélkülözi. Várakozásában mindazáltal csalatkozott, mert a hiúság
közel rokonságban áll ugyan a romlottsággal, de azért mégsem mindig
ikertestvére; az ártatlan lányka pedig nem érté az iparlovag relytélyes
szavait. E nehézségek elkedvetleníték az uracsot, és az iparlovag
kénytelen lőn mindent elkövetni, ha tovább is zsebelhetni kivánta gazdag
pártfogóját, mely szép jogról nem örömest mondott volna le. Iparkodása
azonban alkalmasint mégis hajótörést szenvedett volna, ha ez említett
pör, ránézve épen legjobb időben, itélet alá nem jő. A szegény özvegy
csakugyan koldusbotra jutott, és ezen állapota annál szomorúbb vala,
mivel a nélkülözést eddig épen nem, a munkát pedig csak kellemes
időtöltésül ismerte, ámbár szegény szüléktől származott; ámde korunk
betegségei legveszélyesbjeinek egyike az, mely szerint a legszegényebb
ember is magosan állása fölött szokta lányait neveltetni, főkép, ha
szépség jeleit látja külsejökön kifejleni, s ez által rendesen sírt ás
gyermekei boldogságának, mert a vagyon nélküli szép lány csak ritkán jut
gazdag férjhez, a szegény pedig fél az ily elkényeztetett hajadonhoz
közelíteni, ki azután többnyire csábitásnak áldozatul esik, vagy legjobb
esetben mint agg szűz siratja szüléinek fonák nevelési rendszerét. A
szóban levő özvegy szerencsésb sorsban részesűlt, mert szépsége gazdag
haszonbérlőt hoza neki férjül, ki mellett kényelmes életet folytatott, s
a munkától még inkább elszokott. Mi vala tehát természetesb, mint hogy
most, rögtön legnagyobb nyomorba jútván, kétségbeeséssel küzdött, miután
arra még csak gondolni sem tudott, hogy gyermekeit talán munka által is
megmenthetné az éhhaláltól! Ily viszonyok és gondolkozásmód mellett
eleinte harag nélkül, utóbb figyelemmel, s végre azon óhajtással
hallgatott az iparlovag csábszavaira, hogy bár elfogadhatná fényes
ajánlatait. Mihelyt ennyire megbarátkozék ezen eszmével, azonnal
könnyebbült az iparlovag játéka, ki világosan kimondá, mikép nemes
pártfogója oly hévvel imádja a szép kisasszonyt, hogy bizonyosan rögtön
kezével kinálná meg, ha azt e pillanatban bizonyos családi viszonyok
miatt tehetné; hogy azonban ezek legfölebb egy-két év mulva bizonyosan
meg fognak változni, és akkor az ünnepélyes nyilvános menyekzőt többé
semmi sem fogja gátlani. E vigasztaló szókat néhány ezeres bankjegy
kiséré, nem megvesztegetésül, mert hiszen ki merészlene ilynemű
megvesztegetéssel anya elébe lépni, hanem csak némi kis segítségül,
melylyel a jövendő vő, hitvesének anyját, mostani zavarában valamennyire
vigasztalni iparkodott. Az iparlovag legalább így szólott, s a gyarló
ember örömest hiszi azt, mit óhajt. Az özvegy is hitt e becsületes hangú
szóknak, vagy legalább elhitette lelkével, hogy hitelt ad nekik, és
elutazott, lányának ily tartalmú levélkét hagyván: «Kedves, szeretett
gyermekem! ..... úr anyádat és árva testvéreidet éhhaláltól mentette
meg. Szived még szabad, s te mindig jó gyermek valál; add tehát neki
igéretedet, hogy hitvese leendesz, mihelyt családi viszonyai engedni
fogják, hogy téged nyilvánosan nejének vallhasson. Addig nem csak rólad,
hanem anyádról is gondoskodni fog.» Az ártatlan hajadon ebben semmi
rosszat nem sejte, és csak azt sajnálá, hogy anyjától meg kelle válnia;
azonban ezen fájdalma is mindinkább enyhült, mert az uracs szép és
hizelgő bánásmódú vala és oly ügyesen hálózá körül a tapasztalatlan
falusi lánykát, hogy csakhamar forró szerelmet gerjeszte keblében. A
kéjencz mindazáltal ezen előtte szokatlanabb érzelemben sem lelhete
sokáig gyönyört, s valamint a leszakasztott rózsa hamar veszti illatát
és elhervad, úgy e viszony is elveszté előtte ingerét és érdekét, s
egykor hidegen búcsúzék el a szerencsétlen lánytól, mondván, hogy némely
családi ügyek miatt néhány hétre el kell utaznia. Ezután tetemes pénz
összeget ada az iparlovagnak, azon meghagyással, hogy adja azt át a
lánynak, és küldje visza anyjához, mert gyávasága nem engedé, hogy ezt
maga tudassa azzal, ki minden szavának oly feltétlenűl és oly örömest
hitt. Az iparlovag azonban a pénzt megtartá, s a lányka több hétig
busongva várakozott hű vőlegényére, míg végre a vendéglői szolga egész
illedelemmel fizetést követelt a több héti tartózkodás és élelemért. A
szerencsétlen hajadon megijedt, szabadkozott, jegyesének visszatértére
hivatkozott, a pinczér pedig rendőrséggel fenyegetőzött. Ekkor az
iparlovag belépett, egy tisztes asszonyság kiséretében, ki magát az
uracs rokonának mondá, az adósságot kifizeté, és a lányt magával vivé,
állítván, hogy ez mátkájának kívánsága, ki csak egy pár hónap mulva fog
visszatérhetni. Hogy mind ez gyalázatos koholmány vala, mely az
iparlovagnak ismét néhány forintot gyümölcsözött, azt alkalmasint
fölösleges mondanom, valamint azt sem szükség körülményesen elmondanom,
hogy ármány és kétségbeesés néhány hét alatt gondtalan örjöngő vígságra,
több hónap mulva pedig kórházba juttatá a szerencsétlen hajadont, hol az
élettől csakhamar megszabadult. Azt azonban ismételve is ki kell
mondanom, mikép e szomorú történet minden legparányibb körülménye
tökéletesen igaz, s hogy ehhez hasonló titkokat vendéglőink és
kórházaink szóbeli krónikáinak nyomán igen nagy számmal lehet hallani,
mert az arany, valamint mindenütt, úgy nálunk is félelmes erővel bír, s
egy erszény arany ezer embert is mozgásba hoz, míg a leghatalmasbnak
mondatni szokott gőz csak lelketlen erőműveket képes mozgásra indítani.
– –
Pándyt ágyban lelém, sebét azonban épen nem fájlalá, hanem csak haragtól
lángolt a rajta elkövetett méltatlanság miatt, s mennyre-földre esküvék,
hogy véres boszút fog a gyilkoson állani, habár a föld gyomrába
rejteznék is előle, s hevében annyira ment, hogy szinte komoly
neheztelését fejezé ki, midőn mondám, hogy nem leend boszura szüksége,
mert egész iszonyúságában fogja az utolérni a bűnöst, mielőtt ő még
szobáját elhagyhatná, főkép, ha indulatoskodása által a seblázt még
nagyobbítja. Ezen utóbbi megjegyzésemre nyugodtabbá törekvék lenni, s
Lenke iránt tudakozódott. Erre a mai eseményekről csak annyit mondék
neki, miből következtetheté, hogy Lenke tökéletesen meggyőződék
vetélytársa jellemének aljasságáról, s hogy ennélfogva lehet még reménye
szívének visszanyeréséhez. Mind ezek láthatóan megnyugtaták őt, s
távozásomkor igéré, hogy minden indulatoskodást kerülend, és a gyilkos
nyomozására tudtom nélkül nemcsak lépéseket nem teend, hanem
egyszersmind az egész eseményt titkolni fogja. Ezt igen szükségesnek
tartám, mert minden idő előtti zaj csak vigyázóbbá tette volna Sobrit.
Az utczára érkezvén, kocsi hajtott el mellettem, melyből az orvos
magához intett, s a kocsi megállapodása után így szóla:
– Jó, hogy történetesen találkozom önnel.
– Talán föleszmélt? – kiálték legnagyobb örömmel.
– Nem, hanem folyvást egyenlő állapotban van, míg a valódi halott
külseje csaknem minden órában változik.
– Tehát lehet még reményünk a szerencsétlen asszony fölgyógyulásához?
– Azt mégsem merem mondani, mert a fönebbi szabály néha csakugyan
kivételt is szenvedhet; de már az is némi nyereség, hogy az enyészetnek
semmi világos jele nem mutatkozik rajta, és így ha nem növekszik is
reményünk, de legalább még eddig nem is csökkenhet.
– Még egyszer szívére kötöm önnek a szerencsétlen sorsát.
– Csak inkább tudományszeretetemre, mert ki a boncztan szerint ismeri és
taglalja a szivet, az legfölebb is csak annyira becsűli azt, mint fülét,
vagy könyökét; egyébiránt legyen ön meggyőződve, hogy minden meg fog
történni, mi tudományunk körét tul nem haladja.
Ezzel a kocsi tovarobogott, és én nem tudám; halált vagy fölébredést
keljen-é inkább a boldogtalan Eszternek kivánnom, kit talán még egyszer
megölne annak megtudása, hogy tulajdonkép ki az, kit lelkének egész
erejével szeretett. Azonban, ha ismét gyermekére gondolék, úgy mégis azt
kelle kívánnom, hogy új életre ébredjen, s okulván saját keserves
tapasztalásain, becsületes embert iparkodjék belőle nevelni: s ha ez
sikerülne neki, úgy megtisztultan állhatna ismét a világ előtt, mert
véleményem szerint nincs annál nagyobb érdem, mint ha a hazának vagy
hasznos polgárt, vagy legalább becsületes embert nevelünk, s ez talán
inkább érdemlene jutalmat, mint valamely egyenes lábú csikó vagy tinó
gazdája az állatmutatáson.
– Hová, hová, barátocskám? – szóla most egy mellettem elrohanó
ismerősem.
– Ebédelni.
– Ah, mily boldog ön! Ki tudja, fogok-e ma ebédelni, esti hét óráig még
kilencz gyűlésen kell szónoklanom, pedig már hét gyűlésen voltam ma
jelen.
Ki volt ez? Oly rendkívüli fontosságú ember, hogy érdemeinek kellő
méltánylása külön fejezetet igényel.
XXIII. Magyar lángész.
Sok bűn miatt vádolnak bennünket, igazságosan, vagy ártatlanul, ezt e
helyen bebizonyítani nem lehet szándékom, mert arra nemcsak ívek, hanem
könyvek kellenének; egy vád, vagyis talán helyesebben: kisebbítés ellen
azonban mégis sorompóba lépek, habár egynél több csepp tentába kerülne
is a szörnyű viadal. És e kisebbítés abból áll, hogy ellenségeink – sőt
talán irigyeinknek is szabad őket már neveznem – igen szeretik
mondogatni, mikép Magyarországban a burgonya és tengeri közt nem terem
még úgynevezett lángész, vagyis oly ember, ki meg tudja saját orrát
tulajdon szájától különböztetni, s ki előtt mindenkinek bámulással
kellene meghajlania, még a herrnémetnek és a pánszlávnak is! Ezen vád
annyiszor ismételteték, hogy a jószivű magyar, kinek egyik leggyöngébb
oldala a hiszékenység, végre maga is hinni kezdi ezen állítást és igen
szerényen mentegetőzik ellene, mondván, mikép eddigi diákos
neveltetésünk, és egyéb korlátolt viszonyink nem engedék bennünk az
isteni szikrát oly tökélyre kifejleni, mint más szerencsésb körülményű
nemzeteknél, s hogy lovagművészetre, kötéltánczolásra, kutyaidomításra,
bolhák megszelidítésére, és a magasztos művészet egyéb felső fokainak
gyakorlatára nem igen támad ugyan bennünk oly rendkívüli elmetehetség,
mint például szeretett sógorinknál; de hogy azért a dunai gőzhajót mégis
megtudjuk már az alföldi szénás szekértől, vagy búbos kemenczétől
különböztetni; sőt ha oly rossz bort iszunk, mely torkunkban oly
kellemes érzést gerjeszt, mintha fiatal macskát nyeltünk volna s azt
farkánál fogva visszarántani iparkodnánk, a macska ellenben körmeivel
makacsúl gégénkbe kapaszkodnék, – azonnal tudjuk, hogy alkalmasint nem
valódi franczia pezsgővel volt dolgunk. Ámde, fájdalom, konok ellenséget
az ily mázsányinál fontosb ok sem térít meg, mivel csak szavakból áll,
miket bárki leírhat, mihelyt arra magában kedvet érez. Én tehát,
minthogy nem vagyok politikus, nem puszta szóárral fogok kisebbítő
irigyeink ellen viaskodni, hanem tényeket hozok szőnyegre, melyek maguk
szólandnak, és alkalmasint mindenkit meg fognak arról győzni, hogy
csakugyan van magyar lángész, még pedig ötvenével, százával, és
uton-útfélen, minőkkel Európa egy nemzete sem dicsekedhetik. Igen,
bátran ismétlem, válasszatok ki Európa legkitünőbb férfiai közül száz
lángészt, s előadásom után mégis bámulva tapasztalni fogjátok, hogy a
magyar lángészszel egy sem mérkőzhetik; mert, hogy néhány fölvilágosító
példát használjak: Vieuxtemps jó hegedűs, lángész, de meg tudná-e
mondani, hogy mikor kell a kukoriczát másodszor kapálni? Thiers
politikai lángész, de tudja-e, hogy mért beszélnek a magyarok németül?
Baeuerle előfizetés-hirdetési lángész, de ugyan tudja-e, hogy mikor kell
a sulymot a Hortobágy, vagy Berettyóból szedni? O’Connel izgató lángész,
de ugyan be tudná-e bizonyítani, hogy a pesti Komlókert
Rákóczy-rostélyosa nem valóságos honi készítmény? Sue titkos lángész, de
ugyan van-e csak legkisebb fogalma is a patkányok kiirtásáról, vagy épen
némely magyar politikus titkos indokairól? Tadolini asszonyság éneklő
lángész, de ugyan tudna-e debreczeni pereczet, vagy miskolczi kocsonyát
készíteni? És így száz meg száz külföldi lángészt idézhetnék még, kik
minden kivétel nélkül, mindnyájan ugyanezen egy leglényegesb hibában
szenvednek, azaz: mindnyájan egyoldaluak! És ez az, a miben magosan és
dicsőségesen fölöttük áll a magyar lángész, mert ő mindezekre és még
másokra is, tökéletesen meg tudna felelni. Tekintsünk szét az utczán,
nyájas olvasó, s kapjuk ki az első csinos öltözetű férfit, kinek orráról
azt olvassuk, hogy nem csizmadia, és meg lehetünk győzödve, hogy magyar
lángészt fogtunk; főkép, ha még nem idős, mert az öregek közt valamivel
ritkábbacska már az ily lángész, minthogy az ősz szakállasok százados
tekintélye immár lejárt.
És most vége legyen a szónak, s csupán az elősorolandó tettek pánczélos
serege harczoljon.
A lángész jókor reggel fölkel, s mivel szolgája még nem tisztítá meg
csizmáit, asztalához ül, szivart dug orra alá, és verset «csinál», még
pedig a hazához, mert ez annyit szenvedett már, hogy bízvást még ezt is
eltűrheti. Mire a csizma megfényesűl, akkorra a vers is elkészül, s nem
a lángész hibája, ha e vers nem hoz a hazára oly fényt, mint a – subiksz
a csizmára; mert tehet-e ő arról, hogy a dicsőségöket féltő szerkesztők
nem adják ki készítményét?! Azonban, az öntudat megnyugtatja őt, mert
hiszen Byront, ki szinte lángész vala, szinte az öntudat nyugtatta meg
az irigyek táborának ellenében! E munka után politikai gyülésbe megy a
lángész, hol így hallatja magát:
– Az előttem szólott ..... úr indítványát szívemből pártolom, és hű
szavait könnyes szemekkel ismétlem; mindenek előtt magyarokká kell
lennünk, mert nekem sem ideig, sem örökké tartó boldogság nem kell, ha
abban a legtisztább magyar szellem kizárólag nem uralkodik.
Éljen! Éljen!
Innen a zenetársulat gyűlésébe rohan, és így hallatja magát:
– Tökéletesen osztozom az előttem szólott tisztelt tagtárs véleményében:
az isteni zenét nem lehet korlátozni, mert hazája a nagy mindenség.
Midőn tehát a mindenható zene ügyében tanakodunk, akkor nemcsak minden
idegen nyelvet bátran használhatunk, hanem kivételkép talán még a
magyarnak is adhatunk néha parányi helyet, ha azt némely tulbuzgó urak
kívánnák.
Éljen! Éljen!
Most valamely szinházügyi választmány ülésébe siet, melynek szinte
tagja, és lelkesen szónokol:
– Nemzeti színházunk két legfontosb kellékünknek őre, és ezek: magyar
nyelv és nemzetiség; mivel pedig e kettőt egymás nélkül, s
Magyarországot e kettő nélkül nem is képzelhetni, tehát lelkes
felszólítást kell a két ikerváros minden tehetősb intézetéhez beadni,
hogy nemzeti színházunkat egész erejökből pártolják.
Helyes! Éljen!
Innen bérkocsin a Kasinoba siet, hol szinte gyűlés van, és ilyetén
beszédet bocsát ki ajkain:
– Megvallom, tekintetes társaság, mikép én részemről szörnyű fonákságnak
tartom, hogy a nemzeti színházban páholyunkat továbbra is megtartsuk. Mi
itt néhány százan vagyunk, s e drága páholy kényelmeit csak néhányan
élvezik, kiket mindennap ott láthatni; sőt mi több, ha néha mi is oda
vetődünk, meg lehetünk győződve, hogy a páholy mindennapi látogatói még
csak át sem fogják nekünk helyeiket engedni. Én tehát nyiltan
indítványozom, hogy ezen költséges páholyról mondjunk le, s e helyett
inkább a kártyapénzt szaporítsuk.
Éljen! Éljen!
Rettenetes! Mi oly lassan haladunk, az idő ellenben oly gyorsan rohan,
hogy a lángésznek ugyancsak nyargaltatnia kell bérkocsiját, ha a gyermek
óvó intézet gyűléséből el nem akar maradni, hol szinte szavazattal bír,
és ezeket mondja:
– Uraim, sok fontos és üdvös eredménynyel kecsegtető intézet létezik
hazánkban, de teljes legjobb meggyőződésem szerint nyilvánítnom kell,
hogy egy sincs, mely e zsenge intézetünkkel hasznosság tekintetében
vetélkedhetnék; mert ez talpkövét teszi le a haza boldogságának, miután
az anya emlőiről leszabadult kisdedeket ápoló védkarjai közé szorítja, s
közös anyánk – hazánk számára, hasznos polgárokká kezdi kikészíteni. Azt
mondom tehát, hogy valamennyi intézetünk pangása sem fogna bennem oly
fájdalmat gerjeszteni, mintha – mitől a magyarok istene mentse meg
szegény hazánkat – ezen zsenge intézetünk akár erkölcsi, akár
pénztekintetben valaha csorbulást találna szenvedni.
Éljen! Éljen!
Alig mondá ki e tartalomsúlyos szókat, s már az állatkinzás elleni
társulat ülésébe kellett röpülnie, mennyire a bérkocsis lovainak szomorú
ügetését szárnyaláshoz szabad hasonlítani, és bús kifejezéssel szól,
miután orrát kifúvá, és szemeit megdörzsölé, mit rendesen rendkívűli
elérzékenyülés jeleinek szokás tekinteni.