nép, tiz krajczárért. Először is meg kell jegyeznem, hogy sem a tiszta
levegőért nem kell külön fizetnie, sem a por elnyelésében nem tartozik
magát korlátozni, hanem mind a kettőt teljes mértékben, szabadon és
ingyen élvezheti. Mégis csak szép a szabadság, sőt még a virágok illatát
is egész erővel magába szíhatná, ha körülötte virágok volnának. Pipára
is gyujthatna, mert hiszen nemcsak dohány van zsebében, hanem pipa is,
ha ezen utóbbit véletlenül el nem lopták volna; de hiszen ugyis rossz
volt már, ezzel vigasztalja magát, s szivart vásárol, és ugyan ki merné
őt ebben gátlani? Most egészen egyenlőnek képzelheti magát bármely finom
uracskával, mert az ő fogai közt is szivar füstölög, s ez csak
nagyobbíthatja jó kedvét, mert az egyenlőségi eszmék előtte sem
ismeretlenek. És mennyi mulatságos látvány terül most el bámuló szemei
előtt! A hárfáslyány ügyesen pöngeti műszerét, s ügyesen jár körül
tányérával; az üveges szemü uracs megvetéssel fordul el, mert a lyány
beesett szemeiből nem pattognak kihivó nyilak, de a nép embere zsebébe
nyul, mert a halavány arczot szeretné fölvidítani, miután maga oly
vidámul érzi magát, hogy egy-két fillért akár ellenségével is
megosztana. A szivar csipi nyelvét, s ő egy pohár vizet iszik, és
nevetve dob krajczárt a szurtos suhancznak, mert igen mulatságosnak
találja, hogy még a vizet is pénzért adják. Amott kerek épület áll,
egészen malomhoz hasonló, s egyik zugából vig zene harsog; ez azonban
nem malom, hanem oly neve a játéknak, melyet a magyarok Ringelspielnek
neveznek; melyet mindazáltal inkább politikai pályafutásnak kellene
nevezni, mert a legkisebb gyermekek is magos paripára ülnek és ugyancsak
forognak, a nélkül, hogy valaha czélt érhetnének. És mi hozza őket
mozgásba? Alól kereket forgatnak, s ha ez eláll, ugy ők is megállapodnak
és ismét leszállani kényszerülnek magas paripáikról, épen mint a mai
politikai keringésben, hol szinte csak egy ember hajtja a kereket, s a
sok gyermek örvend, ha annak mozgása következtében elhiteti magával,
hogy bizony ő is halad. A szegény napszámos itt sem sajnál egy pár
garast, s lóra ül. Hagyjuk lovagolni, hiszen minden embernek megvan a
maga nádlova. Amott hinta kinálkozik kellemeivel, mely oly gyorsan
magosra juttatja az embert, hogy szinte elbizhatná magát, ha rögtön
ismét mélységbe nem sülyedne. Ki ebbe ülni elég bátor, az tüstént
tekintélylyé emelkedik, azon egy különbséggel, hogy a magasból lehullott
tekintélyek nem juthatnak az életben ismét oly gyorsan föl, mint a
hintában. – Itt sokan elszédülnek, de azért mégsem riasztnak vissza
senkit, mert hiszen az életben is tapasztalhatjuk, hogy ha életét veszti
is valaki magas polczon, azonnal száz meg száz ember kész veszélyes
helyét elfoglalni. A tó is nagyszerü mulatságul kinálkozik, az emberek
töredékeny csónakokban tolongnak, lábaikat föláztatják, bőrüket a nap
jótékony sugarai által megpörköltetik, a hölgyek visítnak, a férfiak
nevetnek, néhány garast fizetnek, és rendkivül jól mulatnak mindnyájan,
mert hiszen egy sem veszti életét e kis tengeren. Ott rongyos pokrócz
van pázsitra terítve, s néhány még rongyosabb gyermek mindenféle
bakugrásokat visz rajta véghez, és irgalomból mindenki vet nekik egy-két
fillérkét, ámbár kár ezt tenniök, mert a kis szemfényvesztők derekának
nagy hajlékonysága kétségbevonhatlanul mutatja, hogy idővel nagy vagyon
s még nagyobb befolyásnak birtokába juthatnak. Kissé távolabb medvét
tánczoltatnak, mely morog ugyan, de mégis sip és dob hangja szerint
tánczol, mintha valamely alkotmányos ellenzék eljárását akarná
kigúnyolni. E látvány tőszomszédságában éhségtől elkényszeredett majom
mutatja ügyességét, s rendkivül haragos ábrázatot ölt, midőn gazdája
fejében semmit nem talál; ez igen furcsa, mert akaratlanul is azt
juttatja mindenkinek eszébe, hogy az ugynevezett divatmajmok, vagyis
arszlánok fejében is hiában keresne az ember valamit; mit azonban
annyira megszokott már minden ember, hogy e miatt bizonyára senki nem
fog neheztelni. Csak az igazságtalan, hogy ezen izzadó majom szinte
csikorog éhség miatt, mig a beszélni tudó majmok rendesen nagy bőségben
válogatnak; sőt mi több, ezen oktalan majom egy embert tart ki
munkássága által élelemmel, mig a beszélő divatmajmot gyakran ezer ember
munkásságának gyümölcse sem birja kielégíteni, s mégis: ez veret, amaz
pedig – verettetik. Aztán ki ne keljen ki a sors igazságtalansága
ellen?! Kissé távolabb kötél van kifeszítve, melyen egy sovány öreg
ember arról törekszik a nagyérdemü közönséget meggyőzni, hogy hajdan
ügyes kötéltánczos vala; de a nézők nem politikusok, s annálfogva ily
puszta szemfényvesztésnek nem hisznek, hanem tényeket akarnak látni, s
haragosan pisszegnek, mivel ezek nem következnek be. A férfi tehát
leszáll, s tányérral sétál a közönség közt; de a tányér oly szép tiszta,
hogy senki nem meri néhány garaskával bepiszkolni. Vastag asszony lép
tehát a kötélre, s nagyot ugrik, és lezuhan a kötélről.
– Jaj, feleségem! – kiált az öreg férfi.
– Szegény asszony! – sóhajt a nép.
– Jaj, árva gyermekem!
– Boldogtalan!
– Szörnyűség!
– Elájulok!
– Miből temetem el?!
Ez hangzék minden oldalról s a tányér megtelik, a szerencsétlen asszony
pedig fölnyitja arczának zsirjába mélyedett szemeit és repedezett
klarinét legérzékenyebb hangján sipog:
– Csak egy csepp – sört!
És miután a sörből oly cseppet hörpint, mely czinkotai itczének is
beillenék, fölkel, tagjait kinyujtóztatja, talpát meggrétázza és ismét a
kötélre kapaszkodik, a közönség leírhatlan tetszésvihara közt s az
emberek ismét vetnek néhány krajczárt a tányérra, mert különben
irgalmatlanoknak fognának tartatni, ha az öröm nem tenné őket oly
adakozókká, mint a szomoruság. E közben ily bámuló fölkiáltások
hangzanak:
– Mily szerencse!
– Ilyenek a gondviselés megfoghatlan útai!
– Szegény asszony!
– Bizonyosan ördöge van.
Ott sorsjáték űzi mesterségét, egy krajczáron forintos poharakat nyernek
az embernek fiai és leányai, azok tudniillik, kik nyernek s a
legszegényebb ember is ugyan miért ne veszthetne el néhány garast,
miután a szegény vállalkozónak is csakugyan nyerni kell, hogy élhessen;
ha pedig sokacskát veszt a szegény ember, akkor igen természetes, hogy
veszteségének egy részét ismét vissza kívánja nyerni s tehet-e róla, ha
azután utolsó fillérét is elveszti? Távolabb innen kintorna síró hangjai
nyöszörgenek s vén asszony öblös torka gyilkos történeteket rikácsol és
a műértő közönség, mely körülötte összecsoportosul, iszonyuan borzad a
rettentő történet- vagy irtózatos hang miatt-e, azt csak a mindentudó
határozhatná meg. Egy krajczár itt is elbúcsuzik a szegény embertől, ki
már egy-két huszaskát költött, ámbár azt hitte, hogy ugyan miért ne
költhetne tiz krajczárt, tiz órai mulatságért? Ismét távolabb négy
hangászkar az utolsó itéletet harsogtatja, külön beléptidíj mellett s a
fák között néhány árva ágyú s ugyanannyi mozsár vagy taraczk mennydörög,
miket különben a Duna jegének elindulásakor szokás ropogtatni. Az
iszonyú zaj nem birja ugyan a temető néma lakosit arra, hogy csontjaikat
összeszedjék, de a csirkecsontokat sok gyöngébb idegzetű hölgy rémülve
tányérjára ejti, mert azt alkalmasint említnem sem kell, hogy az ily
ünnepélyes mulatságnál az eszem-iszom sem hiányozhatik, csakhogy ezen
igék kellemes hajtogatásában nem minden ember fia részesülhet, mert
sokan borzadva veszik észre, hogy a sok mellékes mulatság egészen
kiüríté erszényöket s hogy a sok gyönyörnek élvezete miatt éhes hassal
kell szállásukra visszatérniök. De ezt föl sem veszik, mert hiszen ők
csakugyan mégis mulattak s ha minden kívánságuk szerint menne, úgy végre
azt is felednék, hogy szegény emberek s hogy a szegénynek még mulatsága
is szegény; mire nézve azonban legalább azzal vigasztalhatják magokat,
hogy a gazdagoknak viszont unalmuk is gazdag és kifogyhatlan. E
mulatságokat este lövöldözés és nagyszerű tűzjáték fejezi be, miből
világos, hogy nem csupán a politikusok pazarolnak el sok lőport.
Most Bertókot és a hajdani csárdást látám felém közelíteni és az előbbi
ezt suttogá:
– Marczinak fontos mondani valója van.
– Mi ügyben? – kérdém hirtelen.
– Szólj, Marczi.
– Úgy hiszem, hogy nyomába jutottam.
– Kinek?
– Hát a zsidónak.
– Móricznak?
– Igen ám.
– Hogyan? – kérdém kitörő örömmel, nem is várva e fontos tudósítást.
– Egy ismerősöm akadt néhány hét előtt s attól hallám ma reggel, hogy
ismeri Móriczot.
– Nem csalatkozol?
– Dehogy csalatkozom, hiszen oly világosan leírta, mintha egyenesen
szemem elébe állította volna, sőt még nevét is tudta ismerősöm.
– És tudja lakását?
– Nem.
– Úgy tehát semmi hasznunk nem lehet ezen felfödözésből.
– De mégis.
– Szólj gyorsan.
– Hát ismerősöm félittas volt s azzal dicsekedett, hogy sok pénzhez
juthatna, ha egy kis vértől nem borzadna. Én gyanítottam ugyan már előbb
is, hogy ez az ember nem jó úton jár s alkalmasint gyakran magáénak
tekinti a másét s azért kerültem is, de ő úgy ragaszkodott hozzám, mint
a kullancs; azt azonban még sem gondoltam, hogy a vérontás is közel áll
hozzá.
– Csak dologra, dologra!
– Tüstént. Bort töltöttem neki tehát, mert csapszékben beszélgettünk és
bizodalmasan mondám, hogy nem olyan-e e kaland, melyben én is részt
vehetnék? Nem, czimbora, így szólt ő, én nem gyilkolok, habár különben
azt tartom is, hogy a szűkölködő ember néha pénz nélkül is vásárolhat,
ha nincs pénze és éhezik; én tehát az ajánlatot nem fogadtam el, hanem
máshoz utasítottam a megrendelőt, ki apját is megöli egy fületlen
pitykéért. Ezután, folytonos borozás közt, kitudtam tőle, hogy a
megrendelő a mi Móriczunk volt, ki hires tolvajtanyán találkozott
ismerősömmel.
– És ki ellen akarta őt Móricz kibérelni?
– Azt nem tudom, mert ő sem mondotta meg neki, miután tapasztalta, hogy
nem akar kívánságára hajlani.
– E szerint mégsem lesz hasznunk ezen történetből.
– Talán mégis, mert azt is kitudtam a gaz czimborától, hogy ma este, tíz
és tizenegy óra közt, el fogja Móriczot azon emberhez kísérni, ki a
munkát bizonyosan magára fogja vállalni.
– És tudod azon helyet?
– Nem. Váltig iparkodtam ugyan tőle kitudni, de ezen titkot
részegségében is meg birta őrizni.
– De mikép juthatunk tehát nyomába?
– Oh, igen könnyen, mert tudom a gazember lakását; kilencz órától fogva
tehát a ház körül fogunk sátorozni és azután mindenütt nyomban követjük
és Móriczczal együtt nyakon csípjük.
– Hozzá fog Móricz jőni?
– Azt nem tudom.
– És hol lakik embered?
– A … házban.
– Jól van, siessetek tüstént szállásomra, én is követni foglak és majd
meglátjuk, mikép juthatunk a gaz czimborák nyomába.
XXVI. Egy ház titkai.
Embereim távoztak s én gondolatokba mélyedten követtem lépteiket.
Mindinkább közelít tehát az óra, melyben véget vetendek e két ember
bűngyakorlatának; ez volt azon pont, mely körül gondolataim működtek s
épen azért, mivel ezen óra közelge, érzém annak fontosságát, hogy most
minden lehető elővigyázattal éljek, ha azt nem akarám, hogy valaminek
elmulasztása által ismét ki ne szalasszam kezeim közül a kedvező
alkalmat, mi könnyen végkép semmivé tehetné eddigi törekvésimet. Sobrira
nézve inkább meg leheték ugyan nyugodva, mert holnapi találkozásomat
bizonyosnak tarthatám e sokalakú kalandorral és épen azért annál
kivánatosb vala előttem, hogy addig Móriczczal is végezhessek; de épen
ez volt az, mit igen nehéznek kelle tartanom, mert Marczi hirei koránsem
voltak olyanok, hogy bizonyos sikerre lehetett volna számolnom. E sikert
kelle tehát mindenek előtt lehetőségig biztosítanom. Eleinte azt hivém
legczélszerübbnek, hogy a kitüzött órát nyugodtan bevárom s embereimmel
a gaz kalauzt mindenütt követem és rögtön mind a kettőt elfogjuk, midőn
egymással találkoznak. Mélyebb vizsgálat után mindazáltal meggyőződém,
mikép e terv nem biztosítja eléggé az óhajtott sikert, mert például, a
kalauz lakásán kívül tölthetné az időt a találkozás órájáig, vagy a
sötétben nyomát veszthetnők, vagy észrevehetné, hogy nyomait követjük és
elfuthatna előlünk, a nélkül, hogy Móriczczal találkozhatnánk. Ezen s
ezekhez hasonló kétségekkel tépelődtem s átlátám, hogy más módot kell
megkisértenem. Talán a hatósághoz kellene folyamodnom és a kalauzt
elfogatnom? Ezt nem helyeselhetém, mert kérdés: fogna-e valamit vallani?
Vagy tudja-e Móricz szállását, ha akarna is vallani? Ezt sem fogadhatám
el tehát, mert legjobb esetben is attól lehete még félnem, hogy a
törvényes késkedés által Móricz legalább időt nyer s gyilkos szándékát
végrehajtatja mielőtt kézre lehetne őt keríteni. S ki tudja, nem épen az
én életemre tört-e? Hátha részemre iparkodnám nyerni a kalauzt és saját
hálójában foghatnám meg Móriczot? Ez legkivihetőbbnek tetszék előttem,
mert az arany mindenható hatalmát többször volt már alkalmam tapasztalni
s így alaposan reménylhetém, hogy tetemes pénzösszeggel meg fogom a
kalauzt nyerni, főkép, miután legalább még annyi emberi érzés lakott
benne, hogy a vérontástól visszaborzadott. De mikép eszközöljem ezt?
Lakását tudom, gondolám, azonnal fölkeresem őt tehát s igéret és szükség
esetén fenyegetés, bizonyosan czélhoz fognak vezérleni. Szállásomon
megtudám még nevét Marczitól s azonnal hozzá sieték, mert az égen fekete
felhök kezdének tornyosulni s gyaníthaták, hogy az alkony hamarébb fog
bekövetkezni, mint különben az ősz utolsó szakában történni szokott.
A kalauz négyemeletes házban lakott, kinél s melyik emeleten, azt Marczi
nem mondhatá meg és így előre el valék készülve, hogy fáradalmas
vándorlást kell tennem, míg nyomába jöhetek. Az ily nagy házakban annyi
ember lakik, hogy két oláh falut meg lehetne belőlük népesíteni,
jövedelme pedig meglehetős uradalom tiszta hasznával is vetélkedhetik s
történetei némely kis német birodalom évkönyveivel is fölérnek. Hátha
még minden titkát tudhatná az ember az ily házóriásnak, mily érdekes
regényre nyujthatnának ezek tárgyat!
Beléptemkor a házmester lakát tudakolám, de zárva találám, mert, mint
egy ácsorgó cseléd mondá, saját házába ment. Az ily nagy házmesterek,
vagy nagy házak házmesterei gyakran három eladósult falu urával sem
cserélnének, mert csak az éjjeli kapunyitásból is mindennap közel tiz
forintnyi jövedelmet huznak, új év napján pedig legalább kétszáz
forintot vesznek be s így nem csoda, ha oly állapotba jőnek, hogy néhány
év mulva tulajdon házukban magok is házmestert tarthatnak. Földszint
csupán boltok vannak, mikben siker nélkül tudakozódtam emberem után s
csak azon tapasztalást tevém, hogy még a kávés zsákra is «Honi» czímet
ragasztottak. Ebben már szinte meg akarék botránkozni, de csakhamar
eszembe juta, mikép ezen kávé alkalmasint azon részében termett a török
birodalomnak, mely hajdan hazánkhoz tartozott s hogy e szerint azt
mindenesetre teljes joggal honinak mondhatják a kereskedők, mert hiszen
ők nem okai, hogy azon részeket a sors éles ollója hazánkról lemetszé.
Ezen igen alapos okoskodást sok más külföldi czikkelyre is
alkalmazhatni, melyek most épen oly jogszerüleg honiak gyanánt
árultatnak. Ime, csak igazi nyitját kell a dolognak tudni és azután
mindjárt megnyughatunk, főkép ha meggondoljuk, hogy a mai politikában
nem kevés embert sokkal alaptalanabb okokkal is meg lehet nyugtatni. Az
első emeleten négy nagy szállás van s a legszebben talán maga a háziúr
lakik? Oh, nem: az oly háziúr, ki nagy hasznot kényelemmel akar házából
huzni, mindig távol szokott attól lakni, mert így nem ostromolhatják őt
oly könnyen az alkalmatlan lakosok, szállásaik javitása ügyében s ez
által igen sok pénzt takarithat meg. Az első emeleten tehát gazdag
zsidók és főranguak laknak; az utóbbiak rangjok parancsolta fényűzésből,
az előbbiek pedig takarékosságból, mi ellenmondásnak látszik ugyan, de
mégis való, mert az ebből származó időkimélet által többet nyer az ügyes
tőzsér, mint mennyit a magasb emelet közti árkülönbség által veszteni
látszik. Egyébiránt azzal még más politika is kapcsolatban áll. Az ily
tőzsér ugyanis még a harmadik és negyedik emeleten is tart egy parányi
szobát konyhával, még pedig igen fontos okból, mikép tüstént látni
fogjuk. Valamely kávéházban, például, két úr ül egymás mellett,
bizalmasan beszélgetve, körülbelül ilyképen:
– Egy kis zavarban vagyok, szeretnék ezer forintot kölcsön felvenni.
– Folyamodjál hajhászhoz, barátom.
– Egyet sem ismerek.
Most egy rendkívül igénytelen külsejű úr, ki eddig a szomszéd asztalnál
egészen az «Ofner Zeitung» olvasásába látszott elmerülve, szerényen
szól:
– Szolgálhatok a tekintetes úrnak?
– Ön hajhász?
– Igen.
– Ha jutalmasan ezer forinthoz segíthetne ön, úgy –
– Olcsóbb szolgálatra bizonyosan nem fog a tekintetes úr találni.
– Jól van, hát mikor értekezhetnénk?
– Egy óra mulva szállásomon leszek.
– Hol lakik ön?
– A … házban, negyedik emeleten,… szám alatt.
– Eljövök.
Egy óra mulva a tekintetes úr megjelenik a kitűzött helyen és nyájasan
szól, mert a tekintetes urak is mindig nyájasak, midőn pénzre van
szükségük:
– Lesz pénz?
– Mindenesetre, – felelt kezeit morzsolva a hajhász.
– Tehát kérem, végezzünk szaporán.
– Meg kell vallanom, nekem nincs pénzem, de szerezhetek, ha minden
száztól hatot méltóztatik vagyis ezertől hatvanat.
– Megadom.
– De még azt is meg kell vallanom, hogy én egy tőkepénzest sem ismerek.
– És mégis pénzt tudna nekem szerezni?
– Igen, mert egy ügyvédet ismerek, ki több tőzsérrel összeköttetésben
áll, oda fogom a tekintetes urat vezetni s a pénz mindjárt meglesz.
– És annak is fizetnem kell?
– Alkalmasint, de mindenesetre csak csekélységet.
– Tehát menjünk az ügyvédhez.
– Méltóztassék.
Most a harmadik emeletre vezeti a tekintetes urat a hajhász s az ügyvéd
szállására mutat. Mindketten belépnek.
– Ezen urnak ezer forintra van szüksége, – szól a hajhász.
– Szivesen, – viszonozza az ügyvéd – de minden száztól hatot bátorkodom
kérni.
– Ön is? – kérdi kissé szomoruan a megszorult tekintetes úr.
– Természetesen, hiszen ez kenyerem.
– Ám legyen.
– Fél óra alatt itt lesz a pénz, méltóztassék leülni.
– Köszönöm.
– A tekintetes úr egy évre ezer forint helyett ezerötszázat fog írni.
– Hiszen ez hatvankét forint minden száztól, ha önök díját is ide
számítom!
– Ily olcsón sehol sem fog pénzt kapni.
A tekintetes úr kénytelen megegyezni s az úgynevezett ügyvéd leszalad az
első emeletre a tőzsérhez és elhozza a pénzt, mert a kölcsönzőnek nem
szabad őt látnia, nehogy máskor személyesen mehessen hozzá. Sőt az
ügyvéd utoljára még bérkocsira két jó forintot huz le, mintha messziről
hozta volna a pénzt. A hajhász és ügyvéd a tőzsér meghitt emberei, kik
csekély rendes évdíjat kapnak s gazdájok kamatait ily hatályosan
szaporítják.
A második emeleten legalább is egy művésznő lakik s több kisebb rangú
kereskedő és gyakran megtörténik, hogy az egyik keresztel, míg a másik
halottat sirat, az egyik házasodik, míg a másik azon töri fejét, hogy
ugyan mikép lehetne feleségétől elválnia. Az egyik zálogra kölcsönöz, a
másik mindenét elzálogosítja; az egyik csődöt hirdet és nem bukik meg, a
másik ellenben nem hirdet annak idejében csődöt és megbukik. Az egyiknek
szívén kívül mindene honi, a másiknak pedig szíve ugyancsak honi, de sem
honi, sem külföldi tulajdona nincs. A harmadik emeleten kézművesek
tanyáznak, kik ugyancsak lenézhetik a büszke kereskedőket: ezek közt
legtöbb a művészi kiképzettség jele, mert minden szabóleány zongorát
kinoz, habár tulajdon zsebkendőjét sem tudja is beszegni. Ezen emeletre,
főleg a rendes bolti órák alatt, igen sok látogató jár s az itteni
estélyek is nevezetesek, mert a szinházi karénekesek s egyéb ily
művészek örömest megfordulnak oly helyeken, hol fesztelenül mulathatni s
az asztalok nem üresek. A negyedik emeleten leginkább irókat és
művészeket találhatni, mivel a nagy szellemek rendesen magosra
törekszenek; vagy mosónőket, mivel a padlás közelsége igen könnyíti
mesterségök gyakorlását. Ezek mind sokat dolgoznak, keveset mulatnak s
meg lehetnek győződve, hogy minden erőlködésök daczára sem juthatnak
magosabbra. Ha még néhány padlásszoba van a házban, úgy bizonyosan
szegény özvegyek lakják azokat, kiknek férjeik egész életökben
böcsületesen szolgáltak másokat s azért magok és özvegyeik számára
semmit sem gyűjthettek. Egyébiránt igen messze vezetne kitűzött
czélomtól, ha mind azt el akarnám mondani, mit e házban kérdezősködésim
folytában tapasztaltam; elég legyen tehát csak általánosan annyit
mondanom, hogy pazarlás, nyomor, böcsületesség, gazság, öröm, bánat,
szerencse, boldogtalanság minden emeleten oly közel tanyáznak egymáshoz,
hogy ezen egyetlen házban bárki jobban megtanulhatná az élet útait, mint
száz meg száz kötetnyi könyvtárból!
A kalauzról senkitől nem nyerheték fölvilágosítást, nevét senki nem
akará ismerni s ezt csodálnom sem lehete, mert ily nagy házakban épen
nem ritkaság, hogy a szomszédok sem ismerik egymást. Kedvetlenül menék
tehát le a véget érni nem akaró hosszú lépcsőn s a kapu alatt néhány
pillanatra megállapodám, várva, hogy a véletlenség talán kedvezőbb lesz
irántam és előmbe hozza emberemet. Több csinos leánykát láték részint
kocsin, részint gyalog érkezni, kik mind sietve haladtak föl a lépcsőn.
Már legalább huszat számíték meg s hiában iparkodám jövésök czélját
magamnak megfejteni. Ekkor egy kávéházi barátom lépett be a kapun s
szinte a lépcső felé fordult.
– Hová, barátom? – kérdém kiváncsian.
– Haza, – felele ő s megállapodott.
– Tehát itt lakol?
– Igen.
– Talán táncziskola van itt?
– Nincs.
– Vagy temetés?
– Tudtomra az sincs.
– Tehát menyegző?
– Nem tudom, de miért kérdezősködöl?
– Mivel oly sok szép leányt láték itt fölsietni, hogy bizonyosan nem
lakhatnak mindnyájan itt.
– Ah, ez ingerlé föl kiváncsiságodat?
– Igen.
– Halld tehát, e szép hölgyek gyűlésre jöttek.
– Tréfálsz?
– Épen nem. Jer szobámba és tökéletesen meg fogsz győződni, hogy igazat
mondék.
XXVII. Leánytársulat.
Barátom e különös szavai oly érdeket gerjesztének bennem, hogy
pillanatra a kalauzt Móriczczal együtt tökéletesen feledém s nagy
kandisággal sieték föl a lépcsőn. Barátom szobájába vezete a második
emeleten, melynek ajtaja folyosóra nyilt, de más ajtó által több
szobával is kapcsolatba látszék lenni.
– Ime, – így szóla barátom, miután az ajtót bezárá, – itt vagyunk. Most
segíts e szekrényt az ajtó elől csöndesen elemelnem, így; a hátulsó
oldalon is szekrény áll ugyan, de ezen székről egy repedésen, mely ott
fönn látszik, könnyen áttekinthetünk.
– Ki lakik ott? – kérdém csodálkozva.
– Kereskedő s ez dolgozószobája, ilyenkor azonban távol szokott az öreg
úr lenni s ezen időt két leánya s ezek barátnői tánczra s egyéb
mulatságra használják, mert ez legtágosabb szobájok. Én zsellérök vagyok
s egyszersmind félig-meddig ügyvéde az öreg kalmárnak.
– De te gyűlést említél?
– Igen, ma lesz az első.
– Mi iránt?
– Azt magam sem tudom, de tegnap látogatáson valék a házi
kisasszonyoknál s nagy titkukat félig-meddig elárulák előttem.
– Különös!
– Leánytársulatot akarnak alkotni.
– Nem lehetnénk mi is tagjai?
– Világért sem.
– Tehát csupán leányok?
– Igen.
– Ez nevezetes.
– Miért? Hiszen ha férfiak gyűlésein rendesen megjelenhetnek a hölgyek,
nem látom át, mért nem gyűlésezhetnének saját rovásukra még inkább, így
legalább nem fognak annyi botrányost látni és hallani, mint a férfiak
gyűléseiben.
– Ez igaz.
– De csitt, az ajtó nyilik.
– Hamar a széket.
– Itt van, te magos vagy, én törpe, a hosszú repedésen tehát mindketten
átláthatunk.
– Jól van, dicső látvány!
S valóban annak nevezhetém azt, mert mintegy huszonöt oly deli leányka
sürgött a szobába, hogy ugyancsak munkát adott volna a legszebbnek
kiválasztása; barátom is egészen el volt ragadtatva s iszonyú esküvel
erősíté, hogy két év előtt tánczvigalomban volt Párisban s háromezer
hölgy közől nem válogathatott volna ennyi szépet.
– Együtt vagyunk, – szóla most oly kellemes hang, hogy minden bötűjét
kész lettem volna czukorkivonat gyanánt elnyelni, – kezdjünk a
tanácskozáshoz.