megfeledkezni. Egyébiránt igen el valék foglalva s oly eseményeken menék
keresztül, melyek könnyen örökös elmaradásomat is okozhatták volna.
– Szent isten!
– Talán betegség? –
– Hosszú lenne azt most elmondanom. Némileg Lenke kisasszony is okozá
hosszasb elmaradásomat és bajaimat.
– Hogyan?
– Én?
– Igen. Vagy nem emlékszik ön már a tegnapi eseményre?
– Nem értem önt.
– Azon kerti jelenetre, mely –
– Ön tudja?
– Szemtanuja valék.
– Oh, szóljon kérem, mi történt?
– A párbaj véghezment.
– Párbaj? Mi az?
– Az istenért, Dalmer?
– Vér folyt!
– Dalmer?
– Él és egészséges.
– Hála istennek!
– Ne örvendjen, kisasszony, mert ábrándjait kiméletlenül el kell
oszlatnom.
– Mit kell hallanom?
– Dalmer orozva lőtt Pándy Elekre.
– Az lehetetlen! Nem hihetem.
– Mindent el fog ön hinni, szép kisasszony s áldani fogja azon kezeket,
melyek szemeiről a szenvedély fátyolát föl fogják lebbenteni.
– És Pándy?
– Veszélyen kívül van és sebe nem fáj, mert önért vérzik.
– Uram –
– Bocsánat, mindent tudok és ön bizonyosan köszönni fogja
kiméletlenségemet, mely önnek most fájdalmat okoz.
– Az istenért, Lenke, elhalványulsz!
– Semmi – csak fejem szédült kissé.
– Kisasszony, kérésem van önhöz.
– Szóljon!
– Rózsát valahová vezetem most, hol sorsa végkép el fog határoztatni.
– Az én sorsom?
– Igen. Kérem kisasszony, legyen szives bennünket oda követni.
– Én – uram –
– Igen, mert ott ön jövendője is el fog határoztatni.
– Nem értem önt.
– Meg fog érteni.
– De anyám tudta nélkül –
– Hiszen barátnéja kiséretében fog ön velem jönni.
– Hová?
– Dongai grófnőhöz.
– Nem ismerem őt.
– Ő sem ismeri önt, de az nem tesz semmit, ha tisztán óhajtja ön az
igazságot látni, úgy követni fog bennünket.
– Ám legyen!
– Rózsa, menjünk!
A két hajadon tüstént fölkészült, bérkocsiba ültünk s kevés pillanat
mulva Dongai grófnő szállása előtt állapodtunk meg. A szép özvegy honn
volt s az előszobában a szolgától hallám, hogy ő nagysága várakozik rám.
Tehát csakugyan megtartotta szavát, gondolám és a két fiatal hölgyet a
grófnő látogató termébe vezetém.
– Nem egyedül jövök, – mondám a szokott rövid üdvözlet után, –
tolakodásomért kellemes meglepetéssel akarám nagysádat kármentesíteni.
A grófnő félig fölemelkedék kényelmes karszékéből s nem minden zavarodás
nélkül szóla:
– Szabad tudnom –
– Hogy kicsoda e két fiatal kisasszony? Oh, mindenesetre, sőt azt
hiszem, hogy az egyiknek kilétét már gyanítni is méltóztatik nagysád.
– Uram –
– Nem? Tehát világosan szólok. Én nagysádot most a legnagyobb örömben
részesítendem, mit asszony érezhet.
E szók után Rózsa kezét megfogám, közelebb vezetém a grófnőhöz és
ünnepélyes hangon szólék:
– Nagyságos asszonyom, szerencsém van önnek e hölgyben rég elveszett
leányát, Dongai Ida kisasszonyt bemutatnom.
– Igen, igen, e név ismeretes előttem – kiálta indulatosan Rózsa, vagy
most már Ida és anyja lábaihoz borult, ki halálsápadtan ugrék föl, de
azonnal ismét erőtlenül székére hanyatlott.
XX. Rémes viszontlátás.
Néhány pillanatig néma csönd uralkodék a teremben. Ida indulatos jelleme
nem engedé érzelmeit szavakban nyilatkozni ezen első lázongásukban,
Lenke örömét pedig csak könnyűi fejezték ki. És az anya? Ennek
hallgatását is könnyen magyarázhatni meg. Nincs a női elfajultságnak oly
foka, melyen az anyai érzelem végkép megszünhetnék. Rövid időre
elhallgattathatják ugyan féktelen szenvedélyek e szent érzeményt, de
hatalmas tüzét örökre soha nem olthatják ki s mindig marad a női szívben
oly hely, melyben a gyermeke iránti szeretet varázs szózata kitörő
viszhangra talál s a leggonoszabb gyermekgyilkos anyának is vannak
pillanatai, mikben vérkönyűket sajtol szemeiből a mardosó lelki vád.
Dongai grófnő szándékosan hagyá el gyermekét, mert vak szenvedélye
korlátlanul uralkodék rajta, de megölni mégsem tudta gyermekét, ámbár
korábban épen nem irtózott soha nem szeretett férje élete ellen
orgyilkot bérleni. Azóta sem költözött ugyan ki szivéből a féktelen
szenvedély, de az évek hosszú sora mégis kevesb tűzzel hajtá már ereiben
a vért s az ész szózatán nem birt többé korlátlanul uralkodni a vak
szenvedély. Voltak pillanatai, mikben férjének véres árnyéka fenyegetve
vonult lelki szemei előtt s ilyenkor Dalmerre sem tekinthete iszony
nélkül és érzé, hogy egyedül csak gyermeke karjai közt lelhetne
megnyugtató enyhülést, kit oly könyörtelenül taszíta a világ vészes
hullámiba s ki talán már az isten trónja előtt egyesíti szörnyű vádját
az atyjáéval, vagy, mit még borzasztóbbnak kelle tartania, talán annyira
merült a bűnök fertőjében, hogy életének megkimélése a legkegyetlenebb
testi halálnál is irtózatosb vala! És most előtte térdelt e gyermek, oly
szépségben virítva, melyben ő maga is ragyogott, midőn csecsemőjének
első mosolyát anyai örömkönyűkkel üdvözlé! Minden vonása
félreismerhetlenül az övé vala s szemeiből szeplőtelen tisztaság fénye
ragyogott; tehát nemcsak életét, hanem lelkének épségét is megtartá az
isteni gondviselés. Ez több vala, mint legmerészebb ábrándaiban
reménylhetni vélt s az öröm csaknem eszméletétől fosztá őt meg, mert ez
első pillanatban az anyai szent érzelem varázs hatalma egészen háttérbe
szorítá a némber szenvedélyét.
– Anyám!
– Gyermekem!
E két szóba olvadt az indulat ereje s e két szót többször ismétlé az
anya és gyermeke s megrendülve érzém, hogy én nem léphetek föl mint
vádló ezen asszony ellen, ha ezentul hű anyja leend gyermekének s
szentül hivém, hogy ez a férj és apa véres árnyékát is meg fogja
engesztelni, az anya és nő pedig úgyis keményen bűnhődni fog, ha előtte
Dalmer titkairól a bűnfátyolt lerántom.
Az indulatok rohama mindkét részről csöndesülni kezdvén, nyugodtan
kérdém:
– Mi fog már most történni, nagyságos asszonyom?
– Tudom is én! – szóla leányát csóközönnel halmozva, a grófnő. – Leányom
keblemen van s csak annyit tudok most, hogy ön adá őt nekem vissza s
hogy ez ajándékot életemmel sem fizethetem önnek meg.
– Nem vagyok haszonleső.
– De szóljon, mikép találta ön meg Idámat, egyetlen gyermekemet?
– Azt majd ő maga fogja elmondani.
– Igen, igen, édes anyám, mindent el fogok mondani, de csak azért, hogy
azután mindketten örökre feledjük mind azon viszontagságokat, miket
eddig szenvedtem.
– Szegény jó gyermekem, te sokat szenvedtél! Hátha tudnád –
– Nagyságos asszonyom, Ida tudja, hogy édes anyja karjai közt van és ez
elég.
– Ah, igaz!
– Vétkezném, ha e pillanatban ennél még többet kívánhatnék.
– Soha nem bocsátlak többé karjaimból.
– Soha!
– De mégis, hanem csak egy két napra.
– Nem, nem.
– Mulhatlanul szükséges.
– Gyűlöletté akarja ön hálámat változtatni?
– Nem, azt ön nem teendi.
– És mégis meg kell lenni, vagy feledi nagysád Dalmert?
– Ah, Dalmer!
A grófnő elhalványult és karszékhez támaszkodott, Ida ijedten ragadá meg
anyja jobbját és tüzesen ajakihoz szorítá; de ez remegve voná vissza
kezét s töredező tekintetét meredten és aggályosan rám függeszté.
– Egy szóm van nagysádhoz, – mondám szeliden és a legtávolabb ablakhoz
vezetém őt. Ott röviden elmondám mai találkozásomat a hadastyánnal, a
tőrt megmutatám neki s határozottan és egyszersmind ünnepélyesen szólék.
– Üdv és kárhozat van kezeim közt, nagyságos asszonyom, ön még boldog
lehet és tiszta maradhat a világ előtt, ha kívánatomat teljesíti.
– Uram – parancsoljon!
– Ida kisasszonyt most visszaviszem a – – – nevelőintézetbe, hol
bátorságban és legjobb kezek közt van.
– Oh!
– Meg kell lenni, – emlékezzék nagyságod – Dalmerre.
– Legyen!
– Holnap éjfélkor azon kártyavetőnél fog nagysád megjelenni Dalmerrel,
kinél már egyszer lenni méltóztatott.
– Hah, ön mindentudó!
– Legalább némely titkok ismeretesek előttem. Tehát el fog nagysád
menni?
– Már unszolám egyszer Dalmert, de kikaczagott.
– Kívánja ön, mint szerelme mulhatlanul szükséges bizonyítványát, hogy
jövendője iránt a jósnő által megnyugtattassék.
– És mi fog ott történni?
– Nagysád és gyermekének boldogsága fog örökre megalapíttatni.
– Eljövünk!
– Minderről azonban szót sem szabad Dalmernak tudnia.
– Igérem.
– Esküdjék nagysád – férjének véres árnyékára és Ida üdvére.
– Esküszöm!
A grófnő remegett s karom segélye nélkül nem birt volna karszékére
visszatérni.
Ezután nyájasan szólék Idához.
– Kisasszony, most vissza kell önnek a nevelőintézetbe térnie.
– Oh, nem! Én itt maradok, nemde, édes jó anyám?
– Csak két napra, de ez mindenesetre mulhatlanul szükséges.
– Igen, gyermekem, ez szükséges.
Ida szomoruan csókolá meg anyja kezét és az ajtó felé fordult.
– Még egyet, nagyságos asszonyom; feledni méltóztatott Ida kisasszonyt
értesíteni, hogy nagysád – menyasszony.
– Valóban, édes anyám?
– – – Igen – gyermekem.
– Oh, mennyire örülök! És kit fogok – atyámnak nevezni?
– Dalmer bárót.
– Menjünk!
*
Lenke karját hirtelen megragadám, mert szinváltozása elrémített; azonban
egyetlen hang sem árulá el keble viharát s erőltetett mosolylyal
hallgatá Ida vidám csevegését a kocsiban, ki örömében egészen feledé
kérdezni, hogy hol és mikor halt meg édes atyja és csak a fényes
menyegzőről ábrándozott.
Fölkisértük őt szobájába s épen távozni akarék, midőn az ajtó megnyilt
és Idának e hangos sikoltását hallám:
– Szent isten – Sobri!
– Jaj nekem! – kiálta Lenke és ájultan karjaimba rogyott.
Szemeimet legnagyobb meglepetéssel az ajtóra függesztém. Az, ki belépett
s kit Ida Sobrinak nevezett – Dalmer báró vala!
XXI. Nyeremény és veszteség.
Dongai Ida fölkiáltása mindnyájunkra bűvös hatású vala. Az ő arczain
örömnek bíbora virult föl, mert első ifjúsága regényes életének
valamennyi tarka ábrándképe villanyos erővel rezge át keblének húrjain,
s az édes viszhang néhány pillanatra mindent feledtetett vele, mit
fölvilágosulni kezdő elméje vádul emelhetett volna örömének
lehangolására. Nem az elhíresült vakmerő rablót láták benne elbűvölt
szemei, hanem csak a teljes férfiasság vonzó erejében díszlő hajdani
deli ifjút, ki egykori szomorú helyzetét tűrhetővé tette hatályos
parancsa által, s ki azóta szünet nélkül igéző hőse volt regényes
ábrándainak és sejtésdús álmainak. És ezen érzelme annál természetesb
vala, mivel oly állapotban látá hősét megjelenni, mely akaratlanul is
rögtön azon sejtésre kényszeríté őt, hogy kedvese elhagyá azon pályát,
melynek gyalázatosságát, műveltetése rövid idejének daczára is, már
tökéletesen átlátta, s hogy oly helyet tart az emberi társaságban
elfoglalva, melyben pirulás nélkül emelheti rá szemeit, s anyja előtt is
bátran bemutathatja őt. Hogy elkövetett bűnöket nem lehet a világ által
ily könnyen feledtetni, hogy az igazság pallosának élét több évi
megtérés sem tompíthatja el, hogy a külső fénymáz alatt rútabb erkölcsi
szeny lappanghat, mint a hajdani zsiványfőnök durva szűre alatt, ezek s
ezekhez hasonló megjegyzések távol maradának Idától, mert midőn a szív
forró vágyai lángolnak, akkor az észnek hideg szózata hallatlanul
párolog el.
Lenke eszméletlenül karjaimban nyugvék, s arczáról az élet minden színe
eltünt. A legközelebb lefolyt néhány óranegyed szilárd férfikeblet is
megrendíthetett volna, épen nem csodálhatni tehát, hogy a gyönge hölgy
idegzete a ránehezült hármas csapással nem vala képes megküzdeni.
Először azon férfi megsebesültét kelle hallania, ki őt szive teljes
erejével szerette, s ki iránt eleinte ő is édes rokonszenvet táplált
keblében; azután Dalmer jellemtelenségéről értesült, ki orozva akará
Pándyt meggyilkolni, s ki miatt ő a becsületes ifjú szivét oly halálosan
sérté meg! És ez még nem volt elég, mert azt is meg kelle tudnia, hogy
Dalmer más nővel akar összekelni, s nála csak mint galád csábító
oltározott, míg Pándy szívében legtisztább szerelem lángja dobogott. S
most, midőn már ennyi kín dúlta keblét, a legiszonyúbb csapás nehezült
reá, mit képzelhetni, mert rablónak hallá neveztetni azt, kit eddig
legforróbb szerelmére méltónak tartott; hogy pedig ezt elhitte, azt igen
természetesen magyarázhatni meg, mert Ida sokat beszélt neki első
ifjúsága kalandiról, s midőn a szerető hölgy kedvesének hűtlenségéről
tökéletesen meg van győződve, akkor minden más vádnak is könnyen hitelt
ad, mert a szerelem halála egyszersmind maga után vonja a bizalom
kimulását. Ennyi erőszakos rohama az indulatok változásának tehát
erősebb testalkatot is megrendíthetett volna, s rettegésem leírhatlan
vala, mert attól féltem, hogy karjaim közt fogja lelkét kiadni.
Mi engem illet, Ida fölkiáltása által csak igen kevés pillanatra
lepethettem meg, mert az, mit a kártyajósnő, hárfás lyány s az öreg
czimbalmos előadásaiból összeállíthaték, világossá tevé előttem, mikép a
Zlatár, Beattini és Dalmer nevek alatt azon merész zsivány rejtezik, ki
Sobri név alatt Magyarország nem kis részét huzamosb ideig rettegésben
tudta tartani. A hirlapok halálát jelenték ugyan, azon megjegyzéssel,
hogy katonaság ellen küzdve halt meg; de e hírek annyira ellenkeztek
egymással, s oly bizonytalan habozással adattak elő, hogy igen sokan
találkoztak, kik nem igen adtak nekik hitelt, s azért időről időre
mindig újabb meg újabb kalandos hírek kezdének róla terjedni. Mi azonban
az öreg czimbalmos előadásából tudjuk, hogy szerencsétlen atyja őrizet
alatt tartá őt huzamosb ideig, mely alól azonban kiszabadulnia sikerült.
Mind ezt eddig is hittem ugyan, de nem minden árnyéka nélkül a
kételkedésnek, mert napjainkban az életből a könyvekbe költözött a
regényesség; most azonban, Ida fölkiáltása után, legszilárdabb
meggyőződésig hittem, hogy a Bakony félelmes hősével állok szemközt. E
bizonyosság, s a karjaimban nyugvó élettelen Lenke szomorú állapota
annyira megrendítének, hogy lábaim mozdulatlanul a padlóhoz gyökereztek,
nyelvem letapadt, s fogaim fájásig összeszorultak. E pillanatban a rabló
mindhármunk életének véget vethete, a nélkül, hogy egyetlen hangra vagy
mozdulatra képesek lettünk volna. Ámde ő maga is rendkivüli állapotban
lehete, habár Idát alkalmasint nem ismeré is meg, ki gyermekévei óta
egészen megváltozhatott; de hallá a Sobri nevet, mely hihetőleg régóta
nem érinté már füleit, s látá Lenkét, és látott engem, kit holtnak hitt,
s ezenkívül mit kelle Eszterről gondolnia, kit velem egy sírba temetett
el. Kalandos élete azonban a legkeményebb csapásokat is megszoktatá
vele, s mi mást eszméletétől foszta meg, az őt legfölebb csak pillanatra
rendítheté meg, és azonnal ismét még nagyobb elszántságra aczélozá.
Arcza elhalványult ugyan, s ajkai remegve mondák e néhány szót: Tehát a
halottak is föltámadnak?! – de ugyan e pillanatban már egyetlen ugrással
kifordult az ajtón, s mire Lenkét a szoba másik oldalán álló pamlagra
fektetém, és a rabló után rohanék, már legkisebb nyomát sem láthatám az
utczán. A háznak több lépcsője, s két kapuja volt, ő tehát könnyen
megszabadulhatott, s nem is üldözhetém őt, mert nem tudhatám, hogy merre
távozott, kérdezősködés pedig semmit nem használt volna, mert oly nagy
házak egyszersmind utcza gyanánt szolgálnak, s annyi ember jő és megy
rajtok folyvást keresztül, hogy a lakosok egyre sem figyelnek. Csaknem
kétségbeesve menék ismét föl a lépcsőkön, annyira fölháboríta e
veszteség; úgyszólván kezeimmel érhetém el a rablót, s mégis megmenté őt
gonosz szelleme, mi annál sajnosb vala, mert, mint fölkiáltásaiból
érthetém, megszabadulásomat még nem tudá meg czinkosaitól, s így első
meglepetésében ellenállástól sem igen tarthaték részéről, ha tüstént
megrohanhattam volna őt. Egyedül azon remény vígasztalt némileg, hogy
huszonnégy óra mulva éjfélkor a kártyajósnőnél mindenesetre találkozni
fogok vele, mert az iránt semmi kétségem nem volt, hogy Dongainé
bizonyosan meg fog vele ott jelenni. Ezenkívül e váratlan találkozásból
legalább azon megbecsülhetlen nyeremény háramlott rám, hogy nemcsak
Lenke szivének tökéletes meggyógyulását reményelhetém ennek
következtében, hanem egyszersmind Ida regényes kedélyének tetemes
lehangolását, mi mulhatlanul szükséges vala, hogy ifjúsági ábrándit, és
heves agyának túlcsapongó képzelődéseit jobb irányra vezethessem.
Ezeknek gyors átgondolása után annyira megnyugtatva érezém magamat, hogy
meglehetősen derült arczczal lépheték a két hajadon szobájába.
Egymás karjai közt lelém őket, csöndesen sírva. Talán egyetlen szót sem
mondának ajkaik, és mégis megérték egymást, és érezék, hogy ugyanazon
nyíl sebzé meg mindkettőjök szívét; mert van a rokon lelkeknek néma
szózata, mely a világ legpergőbb nyelvénél is érthetőbben beszél, s
valamint a fönségest a nevetségestől csak egyetlen lépés választja el,
úgy a szerelem és gyűlölség közt is csak hasonló parányi elválasztó tér
áll, csak hogy az elsőnél könnyen és gyorsan történik az átlépés, míg
ennél legnagyobb fájdalommal esik meg, mert itt a szívre kell tiprania,
mielőtt másik oldalra juthatna az ember, és ezt nem vihetni véghez
könnyen és gyorsan. Bizonyosan mindketten meg valának e pillanatban
bensőleg győződve, mikép ezentúl csak legmélyebb megvetést szabad
érezniök azon férfi iránt, ki eddig regényes álmaiknak fényes
középpontját alkotá; de e meggyőződés oly szilaj fájdalmukba került,
hogy nem lelhettek még szókat annak nyilvánítására. Mily könnyű a lyány
ártatlan szivén sebet ejteni, s mily nehéz annak megorvoslása! Mily
könnyen ad hitelt az ártatlan lyány a ravasz szívtelen csábszavaknak, s
mily nehezen bír szép bizalmától megválni! Szerettem volna egy sereg
kéjenczet idézni e látvány szemlélésére, hogy borzadjanak vissza vétkes
útaikról, miken szívből szívbe hazudják magokat csengő szavaikkal,
csupán azért, hogy mondhassák, mikép ott is voltak, mint a henye utazó,
ki minden szikla s épület falába haszontalan nevét vési, hogy legalább
ily úton az utóvilágra juthasson, csakhogy ezek legfölebb szánakozó
mosolyt okoznak, míg amazok gyakran oly fájdalmat hagynak magok után,
mely csak az élettel enyészik el, s a létel minden pillanatát
megmérgezi.
Véget kelle e néma s fájdalmas jelenetnek vetnem, határozottan közelíték
a két hölgyhöz, és részvevőleg szólék:
– Méltánylom önök fájdalmát, de át kell látniok, hogy indulatukon
uralkodniok szükséges.
Lenke letörlé könyűit, de Ida még indulatosabban zokogott, mert a
természet mesterkéletlenebb modorú gyermeke nem oly könnyen enged
magának az illedék által parancsoltatni, s még erősebben tör ki, ha
korlátokra talál.
– Ida kisasszony, – folytatám megnyugtatólag, – ön még nem tud mindent,
holnap tökéletesen fölnyitandom szemeit, s reménylem, hogy azontúl
nyugodtabb leend.
– Üdv-e a látás, – zokogá Ida, s szemeit kendőjébe rejté, – ha csak
szomorú tárgyakat hoz lelkünk elébe?! Bár inkább vakságomban maradtam
volna!
– Ida, te igazságtalan vagy, mert nem is sejted ezen ember egész
iszonyúságát, – jegyzé meg fájdalomtól remegő hangon Lenke; – gondold
meg, hogy nemcsak mi ketten, hanem édes anyád is siratni fogja ezen
áruló sima szavait és hazug szemeit, melyek lelkünk nyugalmát földulták!
– Anyám! Istenem! – sóhajta Ida, és a pamlag párnáiba sülyeszté fejét.
Vannak a fájdalomnak pillanatai, mikben minden avatkozás nagyobbítja
azt, és egyszersmind idegenkedést szül az ellen, ki e szenvedést
háborgatja, s valamint a legerősb szerek rendesen önmagokat emésztik
föl, úgy a bánat első kitörését is leginkább csak a magára hagyatás
szelidítheti. Ez okból szó nélkül fordulék el Idától, s Lenkéhez halk
hangon e kérdést intézém:
– Többször volt itt már ezen ember?
– Igen, a leczkéről gyakran haza kisért.
– Idát azonban csak most látta először?
– Igen.
– Most haza fog ön menni?
– Igen.
– Édes anyjának ne méltóztassék e jelenetet elmondani.
– De ha ismét hozzánk jőne ezen –
– Azt nem fogja merészleni, s különben is reménylem, hogy holnap egész
súlyával rá fog nehezülni az igazság büntető keze.
– Az istenért, mit forral ön?
– Legyen nyugodt, kisasszony, ön mindenesetre meg van mentve, de ennyi
bűn nem maradhat boszulatlanul, különben a legtisztább erény is
elvesztené becsét.
– De anyám –
– Föl fog világosíttatni, csak holnap éjfélig méltóztassék hallgatni.
– Uram, ön el akarja ezen embert fogatni?
– Nem szólhatok világosabban.
– Gondolja meg ön, hogy életembe kerülne, ha mint tanunak kellene ellene
föllépnem, minden ember ujjal mutatna rám!
– Nyugodjék meg, ön becsülete szent előttem, s reménylem, hogy az egész
ügyet botrány nélkül fogom bevégezhetni.
– Az istenért, talán életét akarja ön koczkáztatni, mint –
– Mint Pándy?
– Oh, a szerencsétlen!
– Nem, nem, párbajra nem fogom a gyalázatos rablót szólítani, és
reménylem, hogy életemet sem fogom többé miatta koczkáztatni; legalább
tökéletes siker nélkül bizonyosan nem.
– Istenem, mi fog történni!
– Csak az, minek mulhatlanul meg kell lenni. Egyébiránt kérem önt,
méltóztassék mindenki előtt gondosan elhallgatni ez eseményt, s
egyszersmind vigyázni, hogy ezen emberrel többé ne találkozzék.
– Soha!
E rövid szóváltás után levezetém őt az utczára, s a künn várakozó
bérkocsin anyjához küldém; azután pedig fölmenék a nevelőnéhez, és
szívére kötém, hogy Idát többé egyetlen pillanatig se hagyja magára
szobájában, és kívülem senkit ne bocsásson hozzá. Ezen intézkedés után
elhagyám a házat, s szállásom felé sieték, mert tudni vágytam már, hogy
mi sikere lett Bertókom kémlelődésinek, mult éjféli sírom körül. Alig
haladék azonban néhány lépésnyire, s már találkozám vele.
– Hová oly gyorsan, Bertók? – kérdém.
– Onnan jövök, hol mult éjjel sírásó voltam a házmesterrel, – felele ő.
– Mire mentél?
– Nem sokra.
– Nos?
– A pincze ablaka úgy helyre volt állítva, midőn oda érkeztem, mintha
semmi nem történt volna rajta.
– Hát a szomszédok?
– Kukkot sem tudtak az egész dologról. Az átelleni szatócsboltban egy
korty pálinkát ittam, és kérdeztem, mi ujság? De semmi különöset nem
hallhattam. Darab ideig azután föl s alá sétáltam az utczában, de a mi
kis házunkban legmélyebb csöndesség uralkodott, s a táblák mind be
voltak zárva. Már távozni akartam, s csaknem azt hittem, hogy talán
eltévesztettem az utczát, ámbár akár meg mertem volna esküdni, hogy jó
helyen járok, midőn egy finom úr egyenesen a ház ajtajához közelített.
– Nem ismerted?
– Nem, de minden mozdulatára vigyáztam. Épen a kilincsre tette kezét,
midőn hirtelen visszahökkent, s a szomszéd kis sikátorba sietett.
– Nem mentél utána?
– Nem, mert azt gondoltam, hogy eltévedt. Azonban alig ment el, és már
egy rongyos ember közelített, de ez meg sem fogta a kilincset, hanem
tüstént elsietett, mihelyt az ajtóra pillantott.
– És ezt sem vetted üldözőbe?
– Nem, hanem rögtön az ajtóhoz siettem, s láttam, hogy korommal két
kereszt van rámázolva. Ez mindjárt szeget ütött a fejembe, és azt
gondoltam, hogy ez jeladás talán, és azt mondja, hogy nem kell bemenni.
Most erősen kopogtam az ajtón, mert be volt zárva, de semmi nesz nem
hallatszott belülről. Erre, mint már szokás itt Pesten, mindjárt sok
ember csődült össze körülöttem.
– Talán csak nem fecsegtél?
– Világért sem, de annyival többet beszélt a csőcselék nép. Itt baj
történt, talán megölték a lakosokat, meg kell nézni, így beszéltek össze
vissza, s a sok szónak az lett vége, hogy az ajtót betörték.
– Betörték?
– Be bizony, és a többivel azután én is a házba nyomultam.
– Találtatok valamit?
– Csak szemetet. Úgy látszik, hogy csupa nőtelen emberek laktak benne,
mert a sok vastag pókhálóból akár csizmát lehetett volna talpaltatni.
– Talán mégis eltévesztéd a házat?
– Oh, nem! A pinczébe is lementünk, és ott még mindent úgy találtunk, a
mint ma hajnalban elhagytuk. Egy helyen azonban föl volt a föld ásva, s
úgy látszott, mintha ládát vettek volna ki a gödörből.
– Egyebet semmit nem láttatok?