a csinos épületbe, hogy az üres kádakat s medenczéket azonnal
elfoglalhassák, a többi jövevények pedig csak kényelmesen sétáltak be.
Ez utóbbiak közé tartoztam én is, mert már a hajóról partra tekintvén,
meggyőződém, hogy Dongai grófné nem jött ki, s így alkalmasint még
fürdik; rendkívüli sietésre tehát nem lehete okom, minél fogva
mindenesetre körül tekinthettem kissé a parton. A koldulás, mint tudjuk,
szigorúan tiltva van Budapesten, jól fogja tehát mindenki elintézni
dolgát, ha néhány réz garast visz magával a császárfürdőbe, mert meg
lehet győződve, hogy mindjárt partra léptekor legalább hat piszkos kéz
nyúlik orra elébe, s ugyanannyi nyelv magyarázza meg egyszersmind e
mozdulat jelentését és ugyan ki ne adna örömest az ily szegény
koldusoknak néhány fillért, hiszen nekik is vajmi jól esik, ha
megfüröszthetik – torkukat, mert nem kell feledni, hogy vannak naponként
órák, midőn a valódi beteg szegények, az irgalmas barátok utalványa
mellett, ingyen részesülhetnek e gyógyvíz jótékonyságában; az ily
egészséges kéregetők azonban nem szeretik a vizet, s este felé többnyire
nagyon utoléri őket a gyöngeség. Egyébiránt nemcsak ezek hazudnak, hanem
maga az épület homlokzata is roppant hazugsággal üdvözli az érkezőket,
mert rajta e szók tündöklenek a két ölnyi magos erkély fölött:
«Császárfürdői kéjhely». Lássuk csak, miből áll tulajdonképen e kéj?
Bármely részéből fúj a világnak a szél, úgy átjárja ott az embert, hogy
csúzzal kell távoznia, mi hat héti hivatalos fürdést von maga után; a
hajóvontatók oly port küldenek föl, hogy a tüdő szinte kaczag örömében,
mit máskép köhögésnek is nevezhetni; néhány meztelen fiú majd a vízbe
ugrik, majd a porba heveredik s e kedélyes játékukkal a paradicsomi
örömekre emlékeztetnek; ha sem szél, sem por nem alkalmatlankodnék is,
akkor a megnevezhetlen szomszéd csatornák felröppenő kipárolgása arra
emlékezteti a kéjelgő halandót, hogy csakugyan igazuk van az olaszoknak,
midőn a németeket, örökös náthájok miatt, irigyletre tartják méltóknak.
Ezek szerint alkalmasint csak valamely titkos kéj lappanghat ott,
melynek kulcsát még eddig nem találhattam meg, s ebben mindnyájan
kénytelenek leszünk ezúttal megnyugodni. Innen kimondhatatlanul szurtos
és rongyos udvaron át a kertbe juthatni, s ezen udvar azért hagyaték ily
kétségbeesett állapotban, hogy a kert példás szerénysége, ily ellentét
mellett, ne tünhessék rendkívül szembe, s legalább valamennyire
kielégítse a zöldsovár vándor szemeit. Balra ezen piperézetlen udvartól,
keskeny folyosón, a díszes épület csinos belsejébe jutunk, melynek tág
oszlopfolyosója valóban meglepő hatású, épen olyan, mintha például
utczai szemét közt rögtön gyémánt gyűrűt találna az ember. E folyosón és
kivüle az udvaron tarka vegyületben kering a tömérdek ember, mintha
malomban erőművet hajtanának kényszerített toporgásukkal. A fényűzés
nagyszerű, mindenütt csak gyémánt, arany, selyem és bársony csillog és
suhog, s annyi szép szem villog, hogy ugyancsak ember legyen talpán, ki
e helyet tízszer meglátogatja, s mégis megőrzeni képes szabadságát, vagy
legalább erszényét. Zsidólyány, bolgár és oláh papok, török és szerb
miniszterek, bojárok, köszvényes bécsiek, budapesti arszlánok, nagyurak,
kártyahősök, örömvadászok, divatmajmok, sánták, tánczosak, szinészek,
sárga tudósak piros fűzfakisasszonyok, katonák oly közönyösen
sétálgatnak egymás közt, mintha mindnyájan egy kalap alá tartoznának, s
hogy itt sok érdekes és édes kaland megy véghez, az épen nem titok, de
igenis nagy titok az, hogy mért nem követik nálunk is a bécsi példát,
hol két nembelieknek nem szabad ugyanazon fürdőszobába menniök, mi csak
a tisztaság, s e szerint egészség rovására történhetik. Az udvar közepén
zenészek működnek, kik mindennap rendesen ugyanazon darabokkal állnak
elő, de azért pontosan minden óranegyedben megkerülik tányérukkal az
udvart, s a szemérmes embert hatszor is megsarczolják, ha nem bír elég
ügyességgel előlök kitérni. Itt még mellesleg meg kell említenem, mikép
egykor bizonyos úr boszúságból egy krajczárt vetvén a tányérba, a
kéregető rendkívüli lélekéberséggel kérdé:
– Mennyit méltóztatik parancsolni, hogy visszaadjak belőle?
A körülállók kaczagtak, a boszús úr pedig meglehetősen elszégyelte
magát.
Már háromszor kerülém meg az udvart, s épen vissza akarék térni Pestre,
gondolván, hogy hiában fáradtam ide, midőn egy kőfürdő ajtaja megnyilt,
s Dongai grófnő, egy barátnéja s komornája kiséretében, belőle kilépett.
Szemeink azonnal találkoztak egymással, s a grófnő láthatólag
megzavarodott.
– Menjünk a kertbe, – szóla barátnéjához, s elfordult.
Hiában iparkodol tőlem menekülni! gondolám, és távolról követém lépteit.
Ő egyszer sem pillanta vissza, ámbár alkalmasint mégis sejté, hogy
nyomában vagyok, mert majd gyorsabban, majd ismét lassabban ment, mintha
nem tudna határozathoz jutni, hogy mikép kelljen magát tulajdonkép
ellenemben viselnie.
A kert távolabb részében, hol kivülünk akkor épen senkit nem láték,
elébök kerülék, s rövid üdvözlet után mintegy meglepetve szólék:
– Nagysád, még az év e hanyatló szakában is használni méltóztatik a
fürdőt?
– Az idő igen szép – felele ő röviden, s mintegy visszautasítólag.
– Különben is útra készül barátném – szóla enyelegve a másik hölgy, – s
csak azért fürdött, mivel nem akarja magával vinni a budapesti port.
– Tehát utazni méltóztatik?
– Igen.
– Azt hivém, hogy elhalasztá nagysád ezen szándékát?
– Igen, de kedves barátném szerfölött szeszélyes, és ismét mást
határozott.
– Szabad reménylenem, hogy nagysád ismét visszatérend korábbi
határozatához?
– Uram –
– Ej, igérd meg, édesem!
– Hallgassa meg kérésinket nagysád.
– Szándékom változhatlan.
– Oh, te makacs!
– Viszonyaim távozást parancsolnak.
– Oh, én mégis reménylem, hogy kérésimnek sikerülend e parancsot
elnémítani.
– Semmiesetre.
– Talán mégis.
– Inkább nekem engedj, barátném, mert különben féltékeny leszek.
– Ismétlem, nem lehet.
– Én mégis reménylem.
– Sajnálom.
– Nagysád –
– Netti, állítasd elő a kocsit.
– Már haza méltóztatik?
– Igen.
– Lehet szerencsém nagyságodat déli tizenkét órakor meglátogathatni?
– Sajnálom, hogy tagadólag kell válaszolnom.
– De kérem –
– Úti készületeim minden pillanatomat igénylik, s azért senkit nem
fogadhatok el.
– Ugyan ne légy oly szigorú.
– Kérem nagysádat!
– Nem lehet.
– Pedig igen fontos ujságot kell nagysáddal közlenem.
– Ah, csak halljuk hát.
– Csupán négyszem közt szólhatok.
– Utoljára mondom, uram, hogy nincs időm. Menjünk, édesem.
Ekkor könnyeden bólintott fejével s mindketten gyorsan az ajtó felé
távoztak; én azonban nyomban követém őket s e szókat suttogám, a
grófnőhöz hajolva:
– Nagysád pontban tizenkét órakor egyedül fog rám várakozni, különben az
illető hatóság előtt mondom el ujságomat, mely egyenesen – Terracinából
származik!
A grófnő felsikolta.
– Az istenért, barátném!
– Úgy tetszett, mintha békára hágtam volna, de csalatkoztam.
– Még egyszer bátorkodom nagysádat kérni.
– Ám legyen – honn leszek!
A két hölgy távozott s a grófnőhöz e kérdést intézé barátnéja:
– Kicsoda ezen tolakodó szemtelen ember?
A feleletet már nem hallhatám, mely azonban nem is igen érdekelhete
többé, miután czélomat elértem s meg valék győződve, hogy a szép grófné
bizonyosan szigoruan meg fogja szavát tartani, mert tudhatá, hogy
böcsülete, élete kezei közt van s midőn ily érték forog koczkán, akkor
nem szokott az ember tréfálni.
A fönebb említett szurtos kis udvaron keresztül akarék a partra sietni,
hogy a gőzhajó megérkeztét el ne mulasszam s rögtön visszatérhessek
Pestre. Már közel valék a kapuhoz, midőn e szókat hallám hátam mögött
dünnyögni:
– Milliom teringettét, ez ám az ördöggel bélelt furfangos ficzkó!
Hátra tekintvén, falábu koldust pillanték meg, ki legnagyobb
alázatossággal s fájdalmas orrhangon szóla, öblös markát felém nyujtva:
– Könyörüljön rajtam szegény nyomorulton, drága nagyságos uram.
Mi vala ez? Kettőnkön kívül más senki nem volt az udvaron s ezen hang
mégis egészen különbözött azon hangtól, melyet fönebb hallék s mely
előttem ismeretesnek tetszett. Csodálkozva tekinték körül s most
fölkaczagott a koldus, falábát rongyos csizmájához üté és előbbi nyers
hangján szóla:
– Ördög a sátán, milliom teringettét, ugyancsak szép bőrbe búttál,
czimbora!
Ah, emlékezetem nem csalt, ezen hangot már hallám, utóbbi szavai után
tisztán emlékezém, hogy ez azon zsivány, ki által a «Tarka macska»
korcsmában leányrablásra fogadtattam föl. Egyetértés mosolyával
közelíték tehát hozzá s nevetve szólék:
– Hja czimbora, szemesnek a világ!
– Szó a szó, czimbora, de látom, hogy az ördög csak azért furfangosabb
náladnál, mert már vénebb. Minő begyesen tudsz járni, mintha dajka tején
nőtél volna föl.
– Kiki úgy járja, a mint tudja; de hát te mikép jutottál ide, szurtos
fütykös?
– Csak gyalog, mint a szegény ember talyigája; sokat lát itt az ember,
aztán egy kis czélunk is van egy itteni vendégre, azért hát körül
akartam kissé tekinteni, hogy ne csak amúgy bolondjában fogjunk a
munkához.
– Nem lesz rám szükséged?
– Majd elválik! De tudod-e, te fehér keztyüs ripők, hogy ugyancsak jókor
találkoztál velem.
– Ugyan miért?
– Mert új parancsot kaptunk.
– Hogyan?
– Még ma este tizenegy órakor kell a leányt elczipelnünk.
– Ne beszélj.
– Úgy van, vagy talán nincs már kedved a dologhoz, mivel most, a mint
látom, nyakig pehelyben ülsz?
– Dehogy nincs, bizonyosan ott leszek a kitűzött helyen.
– Fogaidat otthon ne feledd.
– Bizd csak rám, úgy jövök én, hogy legalább is négyszer lőhessek.
– De mondd csak, mikép jutottál czifra bőrödhöz, kit nyúztál meg?
– Emberek közelítnek, majd elmondom ma este s tudom, jót fogsz nevetni.
– Igazán?
– Majd meglátod.
– Elvárlak hát.
– Ott leszek.
Ezzel elhagyám a báránybőrbe bútt farkast s a partra léptem, csodálkozva
s egyszersmind örvendve ezen váratlan kaland fölött, mely biztosíta,
hogy a hölgyrablást csakugyan megakadályozhatom, mely, ha sejtésim nem
csalnak, alkalmasint szoros kapcsolatban leend eddigi kalandimmal, sőt
talán azok végképi befejezését is siettethetni fogja. A gőzhajó épen
akkor tért vissza Ó-Budáról s így azonnal minden késedelem nélkül
visszaindulhattam Pestre.
XVIII. Hazamentők.
Mihelyt Pesten szárazra léptem, azonnal fölfelé sieték a parton, mert
nem volt szándékom egyedül tenni látogatásomat Dongai grófnőnél. Épen a
pompás Dunafürdő előtt haladék el, azon nagyszerű téren, hol nemzeti
szinházunknak kellene diszelgnie, ha bizonyos nagy embereink jobbnak nem
látták volna, azt sárba temetni, a baromvásár közelében, mely helyhez
isten tudja miféle okból vagy rokonszenvből vonzódtak, ha csak valami
nagyszerű s politikai fontosságú titok nem vezérlé őket e csodás
lépésre, melynek megfejtése csekély fogalmunkat túlhaladja. Megállapodám
pillanatra, de oly szépnek lelém azon tért, hogy akaratlanul is keserű
érzelem emelkedék keblemben azok ellen, kik készek inkább fanyar
vaczkorba harapni, mint fél óráig az izletes ebéd elkészültére
várakozni. Távozni akarék tehát, de ekkor igen sajátszerű csoportozatra
estek véletlenül szemeim, mely lebilincselé figyelmemet, annyival is
inkább, mivel következő indulatos kifakadásokat hallék a csoportból
kihangzani:
– Az ország veszélyben van.
– Oda leszünk.
– A muszka készül.
– Apám, ehetném.
– A magyar nyelv terjed.
– A paraszt urrá lesz.
[Illustration: Hazamentők.]
– A polgárság tönkre jut.
– Minden zsidó egyenlő jogú leend velünk.
– Szerbia is fölzendült.
– Apám, menjünk haza.
– Fogd be szádat!
– Ily törvények!
– Ki hitte volna ezt?
– Száz egyesület.
– Száz társulat.
– Kétszáz egylet.
– Valamit mindenesetre tenni kell.
– Apám, menjünk már.
– De mit?
– Meg kell a hazát menteni.
– Úgy van.
– Csak én parancsolhatnék! Fogadom, hogy minden máskép menne.
– Elhiszem.
– Tanácskoznunk kell.
– Hiszen már életünk sincs bátorságban, minden ifjoncz azt követeli,
hogy magyarok legyünk, most, vénségünkre!
– Hallatlan zsarnokság!
– Még utoljára azt is ujságba teszik, ha töltött káposzta helyet
spinátot eszünk.
– Borzasztó!
– Ha nem tetszik a magyaroknak, hogy olyanok vagyunk, a minők vagyunk,
tehát mért nem vándorolnak ki?
– Úgy van!
– Menjenek vissza oda, honnan jöttek.
– Egy szó mint száz, ez már nem maradhat így, mindenesetre meg kell a
hazát mentenünk, bár mibe kerül is a nagy munka.
– Apám, fáj a gyomrom.
– Hallgass!
Úr isten, mi történt, vagy kik ezen derék emberek, hogy úgy örülnek a
közös haza haladásának, mintha házuk égne s már két év óta nem fizették
volna meg a biztosítási díjt? Tekintsünk végig e félelmes csoportozaton,
mely ily hő buzgalommal akarja kedves hazánkat megmenteni, hogy
közelebbről ismerkedhessünk meg ezen óriási buzgalmú daliákkal. Heten
vannak s már maga e szám is rendkívül jelentékeny, melynek némelyek nagy
szerencsét, mások ellenben tömérdek szerencsétlenséget tulajdonítnak.
Egyébiránt e szám mindenesetre már azért is különösen nevezetes, mivel
Róma is hét dombon épült, Egyptus pedig hét országos csapást volt
kiállani kénytelen; mi által azonban nem akarom azt kimondani, hogy ezen
hét hazamentő is «csak» hét csapást érdemel. Középen vastag úri ember
áll, ki alkalmasint elnöki szerepet játszik köztük, mert testének
terjedelme leginkább látszik őt erre följogosítni s a kezében látható
burnótszelencze is eléggé bizonyítja, mikép készületei legtökéletesbek.
Fölszítt ajkainak kifejezése arra mutat, hogy gondolatait ezúttal nem
tudja ugyan kifejezni, de hallgatása azért mégis oly kifejezésdús, hogy
környezői bizonyosan jobban értik e némaságát, mintha legnagyobb
ékesszólással mennydörgené füleikbe nagyszerű tanait. Mesterségére nézve
przmisli vagy bunzlai serfőző, ki tiz év alatt minden iparkodása daczára
is csak két külvárosi házikót birt magának Pesten szerezni. Balról
agárorrú, tüskés bajuszú férfi támaszkodik hozzá, ki leghevesebben
szónokol, mert meg nem bocsáthatja a szegény magyaroknak, hogy
rendkívüli fényüzésök daczára sem akarják kizárólag az ő fényes
csizmakenőcsét használni, melyet hazájában nem adhatott el, miután ott
még sokkal nagyobb a csizmátlanok száma, mint nálunk, ámbár azért
legtávolabbról sem hasonlíthatni őket a franczia nadrágtalanokhoz, kik a
magok idejében annyira elhiresültek, hogy sok kis magyar saját
erszényéből iparkodott maroknyi alattvalóit megnadrágosítani, csakhogy
maga a megnadrágoltatást valamikép elkerülhesse. Ez igen veszélyes
ember, mert a legnagyobb politikai erényt is befeketítheti kenőcsével.
Közvetlenül mellette, botjára támaszkodva, czipős sovány úr áll,
pápaszemmel orrán és igen szeszélyes alaku kalappal fején. Inggalléra,
nyakkendőjének vége és orra egyenlő hegyességüek, torkát azonban annyira
tompává reszelte már a budai vörös bor, hogy a német szinházi
karszemélyzet közt már csak száját mozgatja, mi némely könnyenhivőknél
azon édes csalódást idézi elő, hogy ő még most is valóban énekel. Ezt
leginkább rendkívüli műveltsége teheti veszélyessé, mert Majna melletti
távol hazájában, mint székesegyházi harangozó, igen magas körökben
forgott s egyetlen jeladása is képes volt a nagy város nem csekély
részét mozgásba hozni. Most természetesen senki nem hallja szavát s ez
az, mi őt oly félelmesen borsolta föl a magyarok ellen, kiknek bora maga
is képes vala őt semmivé tenni. E kettőnek háta mögött jó husban levő
apa áll, jobbjával egy kis katonaruhás ordítozó pirókot tartóztatva,
kiről a bába azt mondá, hogy tökéletesen hozzá hasonlít s annálfogva
fiává született. Ez olasz hegedűcsináló s meglehetős vagyonkához juta
letelepülése után, most azonban igen megcsökkent keresete, mert a magyar
úgy kezdi a tánczát járni, a mint maga fujja s az idegen hangszereket
föl sem veszi. Ezen méltatlanság természetesen kimondhatlanul fölingerlé
őt, főkép miután az sem nagyobbítá keresetét, hogy nevének kis örökösét
hitvese, ég tudja mily fonák rokonszenvből, magyar bőrbe bútatta. Ez már
annyira megszokta a húrokat magosra feszíteni, hogy merényes szellemétől
valóban félhetni. A tulsó oldalon pipás ember feje látszik, kinek
szájsarkai oly mogorván függnek le, mintha hervadozó gyászfűznek ágaiból
készültek volna. Ez moszka bagáriával üzérkedett, de legújabb időben
visszavonulni kényszerült munkássága köréből, miután valahára
meggyőződtünk arról, hogy nálunk is elég ökör van s annálfogva, valamint
saját bőrünket nem adjuk másnak, úgy viszont mások bőrét sem kívánjuk
használni. E változás nem tetszik neki s azért nagyon szeretne bennünket
Szibériába szállíttatni nyusztfogásra, habár talán idővel neki is
utánunk kellene jőnie; mert hiszen ha ő tudta volna, hogy
Magyarországban még magyarok is laknak, úgy nem költözött volna ki
Lapponia és Finnland határáról, hol valaki azon henye mesét hitette el
vele, hogy Magyarországban tulajdonkép lappok és finnek laknak, kik
ugyanazon nyelvet beszélik. Mennyire csalatkozott a jámbor! Valóban
szinte sajnálni lehetne őt, ha kaczagni nem kellene inkább botor
könnyenhivőségét, mely szerint ily körmönfont hazugságot engedett orrára
bigyesztetni. Ennek elkeserültsége nem annyira veszélyes, mint
nevetséges és azért magosra nem igen fog jutni, hanem legfölebb csak oly
intézetben kaphat helyet, melyben az emberek rendesen másnak képzelik
magokat, mint a mik. Szomszéda kopasz és igen szomorú, még pedig méltán,
mert ő berlini parókásmester és nálunk már csaknem egészen tönkre
jutott. De ugyan mikép jöhete hozzánk szerencsétlen mesterségével,
miután jól tudhatá, hogy a magyarok igen szeretnek egymás közt hajba
kapni, miből mások elég hasznot huznak ugyan, de a parókásmester
csakugyan nem boldogulhat, mert azok, kik hajba szeretnek egymás közt
kapni, bizonyosan nem igen fognak parókát viselni, mely ellenségök
markában maradna, mi által igen nevetségesekké fognák magokat tenni. Ez
már aggasztó hatalmú ember, mert nemcsak derekasan megfésülhet
bennünket, ha hozzánk fér, hanem üstökünkbe is markolhat, sőt még
hajunkat is elnyirhatja; a magyar pedig mindig eskütt ellensége volt
minden körülnyirbáltatásnak, mit mindenkor veszélyes elgyöngülés szokott
követni. Mellette hosszú kabátú ember görnyedez, koppantóalakú orral,
kásás hurka metszetű szájjal és tátongó bajor sipkával. Ez hallá, hogy
Magyarországban igen kevés a pénz s azért ide siete néhány ezrével, hogy
százszoros uzsora által mielőbb ugyancsak fölpénzelhesse magát.
Reményében nem is igen csalatkozott, de magáról itélvén, az ügyvédek
böcsületességében nem akart bizni, maga pedig nem tudott magyarul s így
mindig azon kinos tépelődés közt él, hogy pöreiben és szerződéseiben
megcsalatik. Sőt legújabb intézkedések következtében még attól is kell
tartania, hogy a magyar majd böcsületes úton is pénzhez fog juthatni, mi
neki bizonyosan végromlást eszközlend. Ez veszélyes lehetne, mivel sok
pénze van, de fukar kezében csak olyan a pénz, mint fabábéban a
töltetlen fegyver. Ime, ezek azon emberek, kik a fönebb leírt
vészjóslatú nyilatkozatokat hallatták s árva fejöket a haza
megmentésében törték.
De hát azon arszlánias külsejű úr ugyan kicsoda, ki egy korlátkő előtt
áll, jobb kezét zsebében tartva és hirlapot olvasva?
Le a kalappal, uraim és hölgyeim, ez igen nevezetes és fontos tekintélyű
ember, ámbár sem hazája, sem neve, sem czíme nincs. Ő az ekétől s minden
más böcsületes munkától mindig irtózott és őrlésre adta magát, de nem
malomban, hanem itt is ott is nemzetek és egyének böcsülete romboló
őrlésére. Magyarul: ő meglehetősen megtanult írni, olvasni és neki
állott a tudományoknak, mint tónak az ökör, mely tücsköt bogarat
gyomrába temet ilyenkor, a nélkül, hogy e mellett valamit gondolna. Az
ily firkász nem tud tanitani, nem tud mulattatni, mert mind ezekhez
tiszta forrásra van szükség, ő pedig csak pocsolyából szokott meríteni,
melynek békanyálas, büzhödt tartalmával minden tiszta embert leönt, mi
nemcsak magának, hanem rendesen a tisztátlanoknak is örömet szerez, kik
szeretik, ha mások attól fosztatnak meg, minek ők magok nincsenek
birtokában. Az ily irodalmi bicskáskodás azután természetesen szűkké
teszi nekik azon helyet, hol születtek és ők kivándorolnak. Hova? Darab
idő óta leginkább hozzánk, kárpótlásul azon sok szarvasmarháért, mely
hazánkból évenként kihajtatik. Itt néhány emberrel megismerkednek, kik
nálunk még nem igen dicsértettek nyilvánosan s annál fogva nagyon
sóvárak az efféle maszlag után, melyet külföldről is örömmel fogadnak
el. Ezek közt fülhegygyel hall egyet mást az idegen irodalmi
csalitlovag, mást hirlapokból jegyezget össze, mást utczai fecsegéssel
fog föl, mint például most cselekszik, ezen fontos főemberek politikai
nyilatkozatait hallgatván, hogy azokból Magyarország jelen átalakulási
korszakát leírhassa! Ezenkívül híven megkérdezi a magyar hirlapok és
játékszini czédulák kihordozóit, hogy X… szerkesztő melyik lábára huzza
föl először a csizmát, X… drámairó hányszor náthás minden évben, X… gróf
szereti-e a fáczánhust, X… ujdonságiró maga borotválkozik-e, vagy
mennyit fizet évenként borbélyának, a magyar paraszt miért visel nyáron
is subát, X… grófné tűznél főzeti-e theáját, X… bárónak orra alatt van-e
szája vagy homlokán? Ezen tiszta és eredeti forrásból merített
nagyérdekű hireket a tudatlanság vizével fölereszti, a gorombaság
fütyköseivel megspékelni iparkodik, a rágalom tajtékával körül öntözi,
hazugságba takarja és álnevüség piszkos condrájába burkoltan külföldre
küldi, hol az efféle habarékon meglehetősen kapnak, mert Magyarország
most épen oly divatban van, mint a polkatáncz. Külföldön e czédaságokat
kinyomatják s becsempészik hozzánk, hol aztán azok kapnak rajta, kik még
egy böcsületes ügyet sem rántottak ki a sárból s azért szeretik olvasni,
ha mások sárba ránczigáltatnak, kik jóban s hasznosban fáradoznak és
meggyőződésöket bátran merészlik követni, nem gondolva semmiféle
sunnyogó kuvaszok kámpolásaival. E szép műtétekért az ily hősök némi
szűk zsoldot huznak s ezzel beérik, valamint a kigyó is megelégszik, ha
békákkal enyhítheti éhségét. Egészségökre váljék az egyenlő becsű
eledel. Ezt alkalmasint egy böcsületes ember sem fogja tőlük irigyleni,
ki tisztességesb és egyszersmind emberibb táplálékhoz szokott. S ne
csodálja senki, hogy ily banka természetű nádiverebek bántatlanul
tartózkodhatnak köztünk, mert bizonyosan favágó sem találkoznék nálunk,
ki jó élű fejszéjét ily faragatlan tuskókon koptatni akarná, sőt
harangozó sem igen akadna, ki őket kiharangozná, mert az úgynevezett
Arme-Sünder-Glöcklein-t senki nem szereti kongatni, őket pedig csak ez
illethetné.
Ezek elmondása és illetőleg leírása után, szánkat és tollunkat
megmossuk, a nyájas olvasótól bocsánatot kérünk, hogy néhány pillanatra
oly rosz társaságban tartóztattuk, mely még a «Tarka macskában»
összegyülekezni szokottat is túlhaladja és utunkat folytatjuk.
XIX. Anya és gyermeke.
Azon nevelőintézetbe érkezvén, hol Rózsát hagyám, kettős meglepetésben
részesülék, melyek annyival inkább csodálkozásra birtak, mivel egyiket
sem vártam. Rózsa ugyanis, azon rendkívül rövid időhöz képest, melyet
ott eltölte, annyira megváltozottnak látszék, hogy alig ismerhettem rá.
Tartása nemesb vala, beszéde finomabb s egész magaviselete csaknem oly
kevéssé hasonlíta a korábbihoz, mint ruházata, mely szinte nagy
mértékben szolgált segélyül kedvező átváltozásához. Még inkább
meglepettem azonban Börger Lenke látása által, ki, mit eddig még nem
tudék, franczia nyelvre tanítá a növendékeket és Rózsával barátságot
kötött, mi fogékony keblű fiatal leányoknál rendesen sokkal gyorsabban
szokott kifejleni, mint férfiaknál, ámbár mind a mellett nem ritkán
szilárdabb is szokott lenni, főkép, ha szerelem, vagy kölcsönös
féltékenység nem háborgatja meghitt viszonyukat, mert ez azon egy, mely
a legszentebb női barátság kötelékeit is széttépi.
– Kisasszony itt? – szólék palástolatlan csodálkozás hangján Lenkéhez.
– Barátnőmnél! – felele ő nyájasan s egyszersmind kérdő tekintetet vetve
Rózsára.
– Pártfogóm, – szóla ez vidámul s előmbe futott, – kiről már oly sokat
szólottam.
– Örvendek, uram, ön szép tettet követe el, midőn Rózsát az emberi
társaságnak ismét visszaadá, melynek bizonyosan diszére fog válni.
– Főkép ön baráti vezérlete mellett.
– Úgy van, Lenkétől fél óra alatt többet tanulok, mint az intézetben
napok alatt. Önre azonban neheztelnem kellene.
– És ugyan miért?
– Mert most látogat meg először, már azt gondolám, hogy egészen
megfeledkezett rólam és ez engem rendkívül elbusított.
– Igen panaszkodott Rózsa.